Palotai Boris Viharos mennyországjában két fiatal szerelmét kísérhetjük nyomon, a kezdetektől egészen az út végéig, melyet bejárnak; hol együtt, hol egymás nélkül, mígnem a kör bezárul. Palotai Boris finom árnyalatokkal szemlélteti regényén keresztül azokat a jellembeli változásokat, melyekkel idővel minden kapcsolatban szembesülünk; a félelmet, megaláztatást, bizonytalanságot, a folyamatosan zakatoló kérdést, mely a regény vissza-visszatérő momentuma: ez a szerelem?

Palotai Boris, a kétszeres József Attila díjas írónő, emlékezetes sikerű két kisregényében – A madarak elhallgattak és A férfi – az elmúlt harminc-egynéhány év igen fontos élettényének állít emléket: a túlélésnek. Mindenki, aki üldöztetés, tragikus veszteségek után megélte a felszabadulást, túlélővé vált. Túlélte az elpusztultakat, túlélte társát, gyermekét vagy szerelmét, s nemegyszer túlélte saját halálát is. Az élet nem adta meg magát könnyen a gyászolóknak, s a gyászolók nem adták magukat könnyen az életnek. Titkos temetővé vált az emlékezet. Sokszor évtizedek múltával derül fény arra, hogy kiért visel gyászt, miért érzi még mindig túlélőnek magát egy-egy barátunk. A madarak elhallgattak című kisregény egyszerre két síkon és két időben, a legközvetlenebb jelenben és 1944 nyarán játszódik. Nádai Gábor író balatoni nyári pihenője alatt felfakad egy másik balatoni nyár, az 1944-es nyár emléke. Egy mindmáig bevallatlan, s most sürgető erővel feltörő, regénybe kívánkozó szerelem fájdalmas emléke. Feltámad papíron Ágnes, akit az író a Balaton mellett ismert meg a háború utolsó hónapjaiban, felragyog a múltból az üldözött, a deportálás elől bújkáló lány szenvedése. Ágnesé, akit a szerelem találékonysága sem tudott megmenteni a rá leselkedő végzet elől, Ágnesé, aki „ha már meg kellett halnia… valamiért... mint aki vállal valamit. Nem egyszerűen azért, mert van, s ez már elég ok arra, hogy ne legyen”. A másik kisregény, A férfi az emlékezés lírája és az erkölcsi biztonság nyugalma nélkül néz szembe nemcsak az elhurcolással, hanem az ezt végrehajtó vagy megakadályozni próbáló környezettel is. Kemény és keserű mű, a vad életvágy és a kegyetlen igazságérzet párharca zajlik benne. Az asszony, aki gyermekei és férje nélkültér vissza a haláltáborból, dermedt lélekkel és legyengült testtel, apró, észrevehetetlen, csikorgóan nehéz léptekkel kezd elegyedni az élőkkel, még azzal a régi tanítónőjével is, aki valóban sokat tesz érte, és gyengéd türelemmel ápolja. S amilyen nehezek voltak az első mozdulatok, olyan szédítően robban rá az élni akarás. Előbb csak a testté: csak a szeretkezés fűzi a férfihoz, aki útjába akadt. Aztán a lélek is felébred: szerelem lesz a kapcsolatból. S az asszony, aki túlélte már egyszer a halálát, azt nem élheti túl, hogy meg kell tudnia: szerelme a legméltatlanabb érzés, ami csak létezhet, hogy öntudatlanul megbecstelenítette magát a férfival. Nem élheti túl, hogy megismerte a férfi múltját. Mindkét kisregény alapján film is készült: A férfi-ból televíziós filmet forgattak, A madarak elhallgattak alapján készült a Nappali sötétség, amely a locarnói filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerte el.

Palotai Boris népszerű regénye, a Kegyetlen ifjúság az írónő első regénye, mely 1943-ban látott először napvilágot. Hősnője a későbbi, jellegzetes Palotai Boris-hősnők prototípusa: a serdülő lélek kitörő szeretetéhségével és érzékenységével környezetét felkavaró kamasz lány, ebben a regényben a félig, majd egészen árva Kádár Zsuzsa, akit rossz sorsa a két háború közti Magyarországon vet árvaházba, aki a kínzó szeretetéhségtől űzött „feltűnési vágyában” a legnagyobbtól: a Haláltól sem riad vissza, hogy környezete figyelmét magára irányítsa.

Palotai Boris 1950-ben József Attila-díjat kapott a kötet címét viselő írásért. A gyűjtemény darabjai egy már eltűnt világ mozaikjaiként összeállnak egy nagy, nyomasztó kor-ikonná. A mindennapi életbe beszűrődő politika és az aktuális világrend azonban csak hátteréül szolgál a történeteknek. Sokkal fontosabb az egyes ember, aki ebben a díszletben mozog. A kisemberek sorstörténetei, melyek az emberi méltóságról, a humánumról, az élet terhéről, a nyomorról, fájdalomról, a boldogulás kényszeréről szólnak. Tiszta stílusú írások ezek, melyek ugyanúgy nem bővelkednek „fölösleges” díszítettségben, mint az általuk ábrázolt emberi sorsok.

– Miért ne? Veszünk egy termoszt. Nagyon ügyes ételtermoszokat kapni manapság. Ha egyszer igénybe vettük a kocsiját… A tortának majd csináltatok egy kartondobozt. Semmi az egész. A száraz süteményt alumíniumdobozba tesszük.– Száraz süteményt? Miféle száraz süteményt?– Amivel útközben kínálgatjuk őket. Valamivel csak viszonoznunk kell, hogy rendelkezésünkre bocsátják a kocsit. A szombati nap sütés és főzés jegyében zajlott le. Váli egyre biztatta a feleségét: nem szabad kicsinyeskedni. Egy ilyen autótúra megéri a fáradságot. Majd férfias szeméremmel bevallotta, hogy abban reménykedik, Buzás állandósítani fogja ezeket a vasárnapi kirándulásokat. Ha jól érzi magát velünk, miért ne? Csak persze igyekezni kell, hogy jól érezze magát.

A címben szereplő mondatot Linda, a tanítónő mondja férjének, Kamarás Imrének, amikor az bejelenti: mással fog élni ezután. Linda nem akar szakítani, reménykedik, hogy egyszer még jóra fordulnak a dolgok. Ezért aztán továbbra is nyitva hagyja az ajtaját. Mint ahogy nyitva áll az írónő, Palotai Boris ajtaja is: hősei – fiatalok és öregek, házasok és egyedülállók, jómódúak és szegények, elhagyottak és elhagyók, boldogtalanok és még boldogtalanabbak – bármikor bemehetnek panaszkodni hozzá. Ő pedig, ha tanácsot nem is mindig tud adni nekik, megírja történetüket nekünk, olvasóknak. Okulásunkra és szórakoztatásunkra.

„A szomszédos osztály a lányoké volt, a nyitott ajtón keresztül szipogás szűrődött be, szörcsögve sírtak a kislányok, minél többen voltak, annál jobban rákezdtek, egyik elkapta a másiktól, mint a ragályos betegséget. Szabó Misi kiódalgott a folyosóra, annak is a legvégére, mert nem tudta hallgatni ezt a „nyávogást”, de Pákh Pisti úgy veszi észre, hogy a Misi orra is dagadt...Valósággal fellélegzenek, mikor az igazgató úr lép az osztályba, legalább vége szakad ennek az izgatott fészkelődésnek és megkezdődik a gépies tanulás, nem is kell odafigyelni, az igazgató úr félóráig magyaráz, azalatt szundikálni is lehet, úgyse sokat aludtak ez éjjel... Aztán meg névsor szerint lesz feleltetés, ezen az órán Hajdú, Horváth, Ivancsó következik, ha ezek lefelelnek, vége is van az órának, mert Ivancsó nehézfejű, vele sokáig elkecmereg minden tanár, de szívesen bajlódnak vele, kedveltje Brabák tanár úrnak is!”

E kötet hét novellát és egy izgalmas kisregényt is tartalmaz, a Hetedik évet. A Hetedik év olyan történetet mond el, mely csakis akkor és csakis ott történhetett meg, amikor és ahová Palotai Boris helyezte az időben és a térben. Egy múlt nélküli, a semmiből épülő városban, az ötvenes években. Ahol a legkülönbözőbb emberek keveredtek el egymással a munkásszállások és az építkezés állványainak egyenlőségében, ahol nem lehetett tudni, honnan, miképpen került közéjük valaki. Ahol az, aki akarta, tökéletesen eltemethette múltját. Itt valóban megeshetett, hogy egy művelt polgári család féltett sarja, egy mérnök, házasságot köthetett egy segédmunkással, akiről elég volt annyit tudnia, hogy boldognak érzi vele magát, s elhessenthette a feltolakodó kérdést: hogyan élt ez a gátlástalan, jóvérű nő azelőtt. Megelégszik annyival, amennyit az asszony elmond életéről, s amit elhallgat, aláaknázza házasságukat.

Palotai Boris népszerű regénye, a Keserű mandula 1958-ban jelent meg először, nagy port kavarva, s heves indulatokat kiváltva, ami nem csoda, hiszen elsők között adott hírt szépirodalmunkban arról a hatalmas válságról és szenvedéssorozatról, amelyen a koncepciós perek áldozatainak hozzátartozói, sokszor éppen a leghívebb, legmeggyőződésesebb emberek mentek keresztül a társadalmi számkivetettség lefelé vezető állomásain. Ennek a regénynek is nő a hőse, Jovics Zsuzsa, akinek a férjét ártatlanul letartóztatták, s a fiatal, szerelmes, tehetségére éppen rácsodálkozó asszony egyenes, nyílt természete nem könnyíti meg az elárvult család számára a bizonytalanság elviselését, a „miért nincs bűnöm, ha van” érzésével való együttélést az ötvenes évek első felének nyomasztó hétköznapjaiban, mert négy esztendeig senki sem mondja, mondhatja ki nyíltan, hogy itt valami jóvátehetetlen, végzetes hibának kellett történnie, hogy a férje ártatlan.

„Még hetek múltán is így diskuráltak. Borsai félhangon beszélt, de lehetőleg úgy, hogy más is értsen belőle, Zeke meg a maga módján felelgetett. Keresztülköhögte Borsai dünnyögését, pipája füstjét vizsgálgatta nagy szakértelemmel, tenyerével hessegette el a bodor karikákat, vagy egyszerűen a földre sercintett. – Mit csináljunk? – mondta egy ízben bosszúsan a csoportvezetőnek. – Nincs még elég mérnökünk. Be kell érnünk az ilyenekkel, amíg a mieink kijönnek az egyetemről. Addig majd csak elküszködünk. – Borsait kereste a tekintetével, s hogy megpillantotta mérőléccel a kezében, amint közönyös arccal utánamért a kitűzőknek, megdörzsölte tüskés állát. – Hisz’ nem mondom, elvégzi a dolgát, csak éppen nem szívvel csinálja. Azt csodálom, hogy fiatalember létére ilyen puha, kényelemszerető…”

Varsa József, egy tehetséges mérnök Kossuth-díjat kapott, s a húszezer forintot felesége, Márta, egy úrhatnám polgárcsalád sarja arra szeretné fordítani, hogy a körülményekhez képest már éppen eléggé polgári életformájukat még polgáribbá tegye, Varsa pedig szét szeretné osztani testvérei: Laci, a háromgyerekes irodalomtanár, Mihály, a vasmunkás és nevelőanyjuk, a még öregen is mosásból éldegélő Mariska néni között. Mert elszakadt tőlük, mert Márta gulyásleves-családot csinált belőlük, saját családjával, a tejszínhab-családdal szemben. Mert az, hogy Márta tőkeként forgatta egyre jobban kiszínezett múltbeli szegénységüket, a Kossuth-díjas mérnök érzelmeit is megfertőzte, elsekélyesítette, mintha „kiemelkedése” közülük valóban emelkedés lett volna, s nem talajvesztés vagy árulás. S megindul a harc Márta és Jóska között, Jóska kényelemszeretete és lelkiismerete között, melynek színtere egy ünnepi vacsora, ahová mindkét család hivatalos. Palotai Boris elbűvölő kajánsággal festi le a tejszínhab-család hamisságát és gyengéd humorral a gulyásleves-család érdes kedvességét, s mindeközben megrajzolja az ötvenes évek politikai torzulásának emberi vetületét.

Ezt a novellás kötetét még Palotai Boris állította össze; de a könyv végleges formáját – testvére halála után – Palotai Erzsi adta meg. A kötet három ciklusra tagolódik: a legnagyobb, a Ki ismer engem? elbeszéléseket, a másik kettő: Esendő nagymama vagyok és Emlékek rendetlen fiókomből; tárcákat tartalmaz. Írásait, személyiségét nem kell felfedeznünk: Palotai Boris ezúttal is imádja a történeteket, az élet furcsaságait; csúfondáros, melegszívű és kíváncsi. Amihez csak hozzáér: legyen az egy búbánatos férfi, egy öreg kredenc, egy vidéki korzó, egy töpörödött házikó: azonnal lélegzik, él. Az úgynevezett „mindennapokból” összegyűjtött elbeszélései a sokféleségtől tömöttek – mint egy teli szatyor, melyet gyakorta cipelnek elbeszéléseinek hősei. Sikerének egyik titka talán, hogy amiről ír, azt belülről ismeri – és majdnem mindig szereti is. Nemcsak azokat, akiket valóban szeret – azokat is, akiket kissé utál. Ez csak látszólagos paradoxon. Palotai Borishoz nemcsak a váratlanul özvegyen maradt és némi nyugalomra sóvárgó mama áll közel, hanem szépen felnőtt, életerős gyermekei is, akik egy ádáz szópárbajban akarják megkaparintani a maguk számára a mama szabadidejét, nyugalmát, lakását. A besavanyodott vénlány, aki egy üvegcse fürdősót talál – és úgy érzi, kiszáradt teste, élete megújul a habos kádfürdőben. A férj, aki abban a hitben élt, hogy nevetős, szerelmes feleségét egyedül ő tette boldoggá – s halála után döbben rá, hogy az asszony nagyon is önálló, intellektuális, céltudatos ember volt; a fodrászlány, akinek külföldről hazatért udvarlója hiába rakja elé felhalmozott műveltségélményét, de egyből kigyullad, amikor a fiú közli, hogy megtakarított pénzén öröklakást vásárolt. Palotai Boris humora minden – még tragikus – írásában is jelen van; tartást sugall, amivel a sokszor elviselhetetlennek látszó körülmények közé szorult figurák kievickélhetnek, vagy egyszerűen kibírják, eltűrik, amit az élet rájuk mért. Szereplőinek humora, tartása része tehát Palotai Boris írói tartásának, ahogy az életben dolgozott, járt, segített, gyönyörködött, szenvedett, figyelt. „Ezzel a rozsdafoltos kézzel hány kötet bánatot, csalódást írt már össze” – mondja egyik írásában. Igazán csúfolódó humorral leginkább mégiscsak önmagát látta. Mert Palotai Boris minden írói nagyképűségtől mentes volt. És hatásának, az írásaiban összegyűjtött energiának talán ez egyik legfontosabb alkotóeleme.

„Az oroszlán körülszimatol, felemeli az egyik mancsát, majd a másikat, vigyázva, lassan, lassan, még egyszer... Nyaka, törzse kinyúlik, előrelendül, mintha egy láthatatlan karikán ugrana át. Egyszer, kétszer, háromszor... Utána elbődül, s az oldalára heveredik. Ismét nekirugaszkodik, bőre alatt apró remegések futnak, farka a levegőbe suhint, nagyot csattan... Hatalmas, felborzolt teste gyámoltalanul zuhan vissza.Aha... gyakorol... próbálja azt a mozdulatot, amit pontosan érez. Ismerős nyomás nehezedik a mellére. – Te meg én... mi ketten... – akarja mondani neki. Kinyitja a száját, becsukja. Valami dugó zárja el a torkát, attól nem jön ki a hangja. S azontúl mindennap kilátogat az oroszlánhoz.”

Szellemes, kedvesen és megértően kaján, az emberi gyengéket tipikus női éleslátással tollhegyre tűző, hosszabb-rövidebb írások sorakoznak egymás után Palotai Boris új kötetében. A mindennapokból ellesett alakok, figurák, típusok és sorsok tűnnek fel egy-egy pillanatra ezekben az írásokban; a manöken pl., aki kihízik a munkaköréből, vagy a mellőzött nő, akinek egyetlen vágya, hogy egyszer az életben ő késsen el a randevúról, a szürke hivatalnoklány, akinek az életformáját teljesen felborítja a kölcsön-fridzsider, és így tovább. Nem „hősök” tehát, de nem is „ördögök”, s az írónő a kötet ironikus címével is arra szeretne utalni, hogy nem is olyan biztos, mennyi ezekben a dolgokban a „hiba”, és mennyi az örök emberi gyengeség, ami mindenkor elválaszthatatlanul hozzátartozik a hétköznapok történetéhez, az emberi élethez.

„Múlt nyáron ismerkedtek meg Hévízen. A néni életében először nyaralt, s önmagának sem merte bevallani, hogy valami csalódásfélét érez. Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? – gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják… Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek… A vendéglői koszt sem ízlett neki. Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja, mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját, nem élvezetből. – Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le – dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra telepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott…”

Palotai Boris született novellaíró. Amihez nyúl, mintha önként öltene novellaformát; a történet mindig zökkenőmentesen, természetesen folyik, mindig arányos és kerek, s rendesen jól előkészített, mégis váratlan csattanóba torkollik, a figurák, helyzetek elevenek és hitelesek, és hiánytalanul kitöltik dicséretes ökonómiával kiszabott keretüket. Sehol egy felesleges szó, gesztus, az elbeszélés sietség, megállás és kitérő nélkül fut célba, s az olvasó alig is veszi észre, míg kellemesen sodortatja magát a mese árjával, elszórakozik helyzeteken, dialóguson, szellemes fordulatokon, az írónő fel-felszikrázó, fanyar humorán, hogy a kecsesen könnyed forma hányszor rejt súlyos tartalmat, fejt meg bonyolult igazságokat.Mert Palotai Boris, sok más erénye mellett, igazmondó és nyílt szemű művész. Minden érdekli, ami él, mozog, van vagy éppen lenni készül, ezért olyan tág e kötet szemhatára, változóak és változatosak témái, színei és hősei.