A cégvezető

Fejezet 3

Te helyeseltél, hogy ez mennyire így van, és hálás vagy azért, mert ez a pecsét, ami örökre megbélyegzett, így gondolkodik, mert észre sem vetted a csalafintaságot, ha lenne érzésből osztályzat, te még a pótvizsgán se mennél át. De az érzést nem osztályozzák, mert készségtárgy, mint a rajz és az ének, na, azokban sem jeleskedtél, mert az ilyesféle dolgokat már gyerekkorodban is értelmetlennek tartottad, legfeljebb a műgyűjtés, mert abban van egy pénzügyi modell is, mint az ingatlanok esetében, azt kell előre tudni, hogy melyik környék értékelődik fel, és ott vásárolni, a felértékelődés után eladni, a busás hasznot zsebretenni, helyesebben újabb vásárlásokra fordítani. A műtárgy-kereskedelem, az igen, szarérhúgyér venni Munkácsyt és eladni horroráron, de rajzolgatni vagy idióta népdalokat, hogy szánt a babám, csireg-csörög sejhaj a járom, elszolmizálni, hát tényleg mekkora ökörség.

Annyira örülök, hogy ilyen vagy, mondtad, és vágyakozva néztél, amely nézés már idejekorán jelezte, hogy csapdába estél. Valamint, folytatta az erkölcsileg makulátlannak mutatkozó titkárnő, nem akar egy olyan férfiközpontú rendszer szolgálatába állni, ahol a férfiaknak tulajdonképpen mindent szabad, akárcsak minden felelősséget mellőzve egy nőt megcsalni, egy másiknak pedig visszaélni az életével, évekig lekötni, s ellehetetleníteni számára a normális párválasztást. Azt én sem akarnám, mondtad, és mindent elhittél, még a kötőszavakban is igazságot láttál. Valamint, olyan, ahol, tulajdonképpen. Nem néztél rá, hogy hány éves, harmincnégy, és nem kolostorban töltötte az éveit, ott volt már az egyetemen az a játékgyártó, aki kreatív játékokat eszel ki és gyárt, és lepi el ezekkel a játékokkal az igényes nyugati polgárság lakásait. Mert most minden kreatív, ami nem kreatív, az már jobb, ha nem is létezik. Az Európában felnövekvő gyerekek számára már semmi kihívást nem jelent az élet, hisz minden olyan biztonságosan működik. Mikor volt már háború, senki nem is emlékszik. Szóval kénytelenek a nyugati lakók a játékok terén kitalálni olyan leleményes eszközöket, amelyek megmozgatják a gyerekeik agyát, mert különben biztos, hogy alulmaradnak a mindennapi életbenmaradásért küzdő keleti és közel-keleti lakossággal szemben, s így nem pusztán biológiailag veszíti el Európa a csatát, amit már jó régen elveszített, hanem intellektuálisan is, s végül még az illegális bevándorlást is a valahai bevándorlók leszármazottai fogják ellenőrizni, esetleg kitoloncolják a bevándorlás ellenzőit és az idegen kultúrák ellenségeit ősi lakhelyükről, amely lakhelyet egyébként illegális bevándorlóként foglalták el ezer vagy ezerötszáz éve, lerombolva egy fejlett birodalmat, kitoloncolják őket egy afrikai éhség- vagy háborús övezetbe, hogy ott bizonyítsák be a felsőbbrendűségüket.

A játékgyártónak nagyon ment az üzlet, csak szórakozásból tanított az egyetemen, legalábbis ezt mondta, de valójában azért, hogy új nőket szedjen össze az aktuális tanévhez. És ez neki mindig sikerült, pedig már hatvan volt, de még mindig akadt egy szerencsétlen, majdnem gyerekkorú lány, aki megmentőt látott benne, olyat, aki kiszabadítja a családi terror, s itt különösen az apára gondolt, fogságából, vagy épp megszabadítja az apa hiányából adódó lelki sérüléstől, holott ez a lány is, mint a korábbiak és a későbbiek is, csak egy aktuális díszítmény volt a játékgyáros életén. Milyen öröm élni, mondta a játékgyáros, a Pozsonyi úton mentek, a nap hétágra épp, mintegy visszatükrözve a játékgyáros hangulatát. Ennyire egy húron pendült a mindenséggel. Nagyon szerette a finom ételeket, a jó éttermeket, és úgy evett, olyan kicsattanó gyermeki boldogsággal, amitől még egy indiai éhezőnek is elmegy az étvágya, inkább beáll szerzetesnek Váránasziban és csontsoványan, egy életen át nézi étlen a Gangeszt, hogy miképpen sodorja el az életek maradványait, az elégetett tetemek porát az Indiai-óceán irányába.

Undorító látni az ilyesfajta örömöt, és ha még hozzáteszi magyarázatnak a gyerekkori éhezést, akkor az egésztől tényleg csak hányni lehet. A gyerekei meg is szakították vele a kapcsolatot, s nem azért, mert elbánt az anyjukkal, akit a játékgyáros működése sodort az alkoholizmusba, került-fordult, a rendőrségre kellett menni érte vagy valamely egészségügyi intézménybe, ahová eszméletét vesztve szállították, tele zúzódásokkal, sokszor letépett ruhában, amiből olyan testrészek is kibuggyantak, amely testrészeket illetéktelen szemek elől épp hogy takarni szereti az ember. Emiatt is megszakíthatták volna vele a kapcsolatot, de valójában nem emiatt szakították meg, mert az ő anyjuk nem lett alkoholista, vagyis alkoholista lett, de nem kóborolt az utcákon, az egy másik anyuka volt, akit végül a gyerekei a lakásában találtak agyonverve, mert a legutóbbi élettársa így gondolta bizonyítani a szerelmét. Az ő anyukájuk otthon ivott, s csak estére részegedett le, s persze nem is lett elhagyva, mert a játékgyáros mindvégig megóvta a házasságát, nem azért, mert szerette ezt a nőt, mert pont nem szerette, hanem a szakításokkor mindig hivatkozási alap volt, hogy nem teheti meg, hogy elhagyja azt a nőt, aki feláldozta érte az életét. És elkezdte ecsetelni, hogy ez a feleség mennyi mindent tett érte, lemondott például, s itt mondott valamit, amiről lemondott, például a külkereskedői karrierről, ami várt volna rá, meg kibírta azt is, amit, és itt mondott valamit, amit kibírt, mondjuk a szegényebb éveket, amikor, most persze furcsa elképzelni, de a játékgyáros is gyakorta volt rosszkedvű és durva a családjával. Merthát azért nekik sem ment mindig ilyen fényesen, volt vagy tíz év, amikor be kellett osztani, meg a hónap végén kölcsönkérni, meg a nyári számlákat őszre napolni. Úgy mondta, olyan sodró lendülettel, ahogyan evett, és még akkor sem hagyta abba, amikor az épp lapátra kerülő szerető könnyek között mondta, hogy nem érdekel a feleséged, minden feleséget utálok, de a tiédet utálom a legjobban. Sírt, mert azt gondolta, hogy ő soha nem lesz feleség, akiért egy férfi dob egy fiatalabb, jó adottságú nőt, holott ő is az lett, s akkor megtudta, milyen érzés egy olyan férfivel együttélni, aki elviszi ugyan nyaralni, de legszívesebben kilökné, mondjuk Velencében, ha épp ott vannak, a vaporettóból a csuklójára lakatolt gurulós bőrönddel együtt. Nem, a gyerekek a jóízű zabálástól irtóztak, így mondták, ez nem evés, ez zabálás, bár ha nem az apjukról lett volna szó, bizonyára nem tartották volna annak, de pont az apjukról volt szó.

Dehát, mondta a játékgyáros az undorodó gyerekeknek mosolyogva, na és ekkor jött a mondat a gyermekkori éhezésről, felsorolva olyan ételeket, amelyeket ma már csak a reform- és környezettudatos táplálkozás elvadult hívei tartanak emberi fogyasztásra alkalmasnak, akik meg vannak győződve arról, hogy a szegénység az egészséges étrend kialakulását hozta a régi korok emberének, nem tömték teli magukat hússal, meg mindenféle olyan táplálékkal, ami tele van káros, szintetikus anyagokkal, ízfokozókkal, mesterséges színezékkel és állagjavítóval, nem, akkor még tudták, mi az, hogy helyes táplálkozás, bár az átlagéletkor, de ezt hiába is mondanánk ellenérvként, mert rögvest előjönnének a csecsemőhalálozással, hogy amiatt volt alacsony, amit már az egészséges táplálkozás sem tudott korrigálni. Az apa elkezdte a dehát gyerekkoromban mondatot, amely mondatot a gyerekei már kívülről tudtak, pedig mindent elkövettek, hogy egy életre kitöröljék az agyukból. Apu, ez már tényleg mindennek a teteje, mondta a fia, visszataszító, amikor egy gazdag vállalkozó a jóllakottságtól kicsattanó arccal arról beszél, micsoda szegénységet kellett megélnie gyerekként, mert zsidók voltak és gettó, egy lakásban nyomorogni megannyi vidéki rokonnal, összebújva éhesen rettegni, hogy egy korabeli rendfenntartó nem rúgja-e rájuk az ajtót, hogy végezzen velük, vagy épp gazdagok, mágnások és arisztokraták voltak, akiket a kommunisták kitelepítettek a Hortobágyra, na és még meghallgatni azt is, hogy ebben a sanyarú helyzetben is mennyire meg tudták őrizni a tartásukat.