Második döbbenetÉjjel fél egykor, párás, meleg nyári éjszakával fogadta a befutó vonatot Kijev, az ősi város, amelyben akkor éppen nem volt semmi titokzatos. A nyelvi előkészítő tábor vezetői – mindannyian felsőbb éves magyar diákok – vártak minket a város egyetlen, ám annál hatalmasabb pályaudvarán. A Moszkvában tanuló negyedikes házaspár, Laci és Ibolya, Budapestről kísért minket. Nehéz volt róluk elhinni, hogy ők nem újak, olyan valószínűtlenül törékeny volt mindkettőjük megjelenése, de a viselkedésükben volt valami szokatlan nagy erő, amikor a létszámot ellenőrizendő végigjárták a vagonokat.
Amikor már a buszokon – három kiszolgált Ikaruszon – ülve utaztunk a városszéli kollégium felé, Ibolyának minden ismerős helyről eszébe jutott egy-egy emlék a három évvel azelőtti, kijevi előkészítőjük idejéből. Lelkendezve kérdezgette a férjét: Emlékszel, itt a Krescsatyikon egyszer hogy eláztunk, emlékszel…? Láthatóan szép élmények fűzték a városhoz, és ez reménykedéssel töltötte el a körülöttük ülőket. A többiek kimerülten, csendben nézték az ismeretlen város sötétségbe burkolózó, elsuhanó képeit. Csak néhány fiú próbálta rossz viccekkel feldobni a társaságot – többnyire sikertelenül.
Mikor megérkeztünk, a kollégium előtt élő láncba fejlődve, kézből kézbe adogatva juttattuk fel a több száz bőröndöt, táskát és egyéb csomagot a nyolcadik és kilencedik emeletre, ahol az elkövetkezendő másfél hónapban laktunk. (Szerencsére a lift ekkor még működött.) Mire az összes csomag felkerült, aki kapja, marja alapon a szobák is gazdára találtak. Annának és Julcsinak egy háromágyas jutott, így aztán – közös megegyezéssel – bevették harmadiknak a szép arcú, hosszú hajú lányt, akiről tudták, hogy ő is voronyezsi. Gyorsan a szoba közepére halmozták a csomagokat, megvetették az ágyakat a kincstári ágyneművel, és hajnali fél négykor belezuhantak.
– Ladányi Virág vagyok – mondta a sötétben a hosszú hajú.
***
Nos, itt vagyunk – gondoltam reggel, amikor kinyitottam a szemem. Három ágy, egy szekrény, egy asztal és három szék. Az asztalon tükör, három pohár. És a csupasz, sárga falak. Egy gyors elhatározással előhalásztam a tisztálkodószereket, és elindultam megkeresni a zuhanyzót.
A zuhanyzófülke enyhén szólva is meglepő látványt nyújtott: az ott talált mocsok szinte leírhatatlan volt. A falakat a padlótól a plafonig valami valószínűtlen, bűzös nyálka borította, több helyen fejlett gombatelepekkel. Zuhanyrózsa nem volt; a fémcsőből zubogott alá a víz. A fémcsövet és a zuhanytálat évtizedesnek tűnő vízkőréteg borította, és a csempe több helyen törött volt. (A többi zuhanyzófülke sem lehetett jobb állapotban, mert később nem egy lány állította, hogy a helybéli tisztálkodási kultúra eme szomorú relikviájával való első találkozás volt a legmegrázóbb élményük egész kijevi tartózkodásuk idején. Még később azonban már azt is értékelni tudtuk, hogy itt legalább nyáron is volt meleg víz.) A zuhany alatt kísérletet tettem arra, hogy elképzeljem, milyen lesz majd Voronyezsben, hiszen a tapasztalt táborvezetőktől hallottunk már néhány diszkrét utalást arról, hogy ne számítsunk sok jóra. A magárahagyatottság minduntalan előnyomakodó érzése eszembe juttatta a gyerekkori időutazásos álmaimat. Amikor történelmi könyvet olvastam, bármikor képes voltam beleélni magam a letűnt korokról szóló mesékbe, a múltról való álmodozás az egyik legkedvesebb időtöltésem volt. De – érdekes módon – arra soha nem gondoltam azelőtt, hogy a kényelem, a biztonság, az egyéniség bizonyos szabadsága, ami a mában olyan természetes, a múltban nem létezett, sőt, az emberiség egész történelme ezek megteremtésére irányult. Elgondolkodtam: lehet, hogy időközben viszont elvesztettünk valami fontosat, valami tisztán lelkit, és ez teszi a múltról való álmodozást mindig olyan izgalmassá? Engem is meglepett ez a párhuzam, hiszen otthon mindig fejlett szovjet szocialista társadalomról hallottam-olvastam: olyan országról, ahol sok mindenben előttünk járnak. Valamiért akkor mégis úgy éreztem, mintha a múltba érkeztem volna vissza. Végül arra jutottam, hogy ha múlt is, ez legalább csak a közelmúlt. Hirtelen szokatlan ragaszkodás támadt bennem az itt és mosthoz, és a verejtékező falú kijevi zuhanyzófülkében, meztelenül és kiszolgáltatottan, Voronyezst illetően már semmi illúzióm nem maradt.
***