– Oké, szóval kint ragadtál – összegzem a hallottakat, hirtelen felébredve a bóbiskolásból. Azt sem tudom, hány óra lehet. Erősen megmarkolom a telefont, és hallgatom, hogy mi következik ezek után. Mi jöhet még?
– Igen, de talán van remény. Pár hét múlva újraindulhat a légi közlekedés… talán.
– Ugye tudod, hogy nem is kellett volna elindulnod? – sóhajtok.
– Igen. De ha nem indulok el velük, akkor most egyedül lennének itt, és rajtuk, sőt rajtunk csámcsogna a sajtó. Megjegyzem, így is. De legalább van egy vezetőjük.
– …
– Nem?
Felvonom a szemöldökömet.
– Oké, és ez mire lesz jó?
– Segítened kell.
Sóhajtok. Egyáltalán nem tudom, hogyan segíthetnék rajta, mert még meglehetősen jól emlékszem arra az időre pár évvel ezelőttről, amikor egyetemistaként némi keresetért besegítettem neki a
