Szíria szülötte

Naja-1

NajaA bátyámnak igaza lett. Eljött a változás kora. Ám ez a fordulat cseppet sem volt jó. Az Aszad-rezsim egyre inkább rátelepedett az országra, és ezt mi, Szíria polgárai nem tűrtük szó nélkül. 2012-ben a háború elérte Aleppót. Kitört a polgári forradalom, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatta Szíriát, és az ott élő több mint húszmillió ember életét.

Utcai tüntetésként indult az egész, ami gyorsan pusztító polgárháborúvá fajult a kormány és az ellene lázadó csoportok között. Létrejött a Szabad Szíriai Hadsereg, egy szíriai arab fegyveres szervezet, ami rövidesen a Bassár el-Aszad elnök ellen lázadó csoportosulások legfontosabb képviselőjévé vált. A lázadók másik csoportja az an-Nuszra Front volt, egy iszlamista terrorszervezet, ami az Al-Khaidához kapcsolódik. Habár a szervezet sokáig a kormány és annak támogatói ellen küzdött, egy napon mégis a felkelők ellen fordult. Rövid időn belül létrejött a kormányerők csapata, ami egy emberként állt Aszad mögött. Ők voltak a lándzsa hegye, ők adták az első döféseket a civil emberek szívébe. Az egyik tüntetés során a forradalmárok közé lőttek, ez volt az a pont, amikor már a nép is vért akart. Innen szinte rohamosan romlott a helyzet. Hírek jöttek az ország több pontjáról, hogy civil embereket gyilkoltak a kormány katonái, felkelőket kínoznak halálra. Hónapokig Aleppo zaját nem az emberek és az élet adta, hanem a fegyverropogás és a halál.

Szíria a háború előtt ideális turistacélpont volt. Tele történelmi emlékekkel, sok szép tengerparttal és a nyugati turisták kedvenceivel, az autentikus piacokkal. A turizmus virágzott az országban, ám a háború kitörését követően ez az ágazat érezte meg a pusztítást leghamarabb. A családunk üzletei sem voltak ez alól kivételek. A külföldiek a háború miatt már nem vágytak az országba jönni. Ugyan ki is akarna olyan helyen nyaralni, ahol fegyveres katonák lövöldöznek az emberek közé? Senki. Félelem uralta a mindennapjainkat, esténként sírva imádkoztunk, hogy legyen ennek vége, sokszor a sötét falak között, mivel nem volt áram. De az imák imák maradtak, nem változott semmi. Sőt, a pokol kapuja nyílt meg azon a napon, amikor szír emberek holttestét halásztuk ki a folyóból.

Apa és én ott voltunk.

– Naja! Nem kell itt lenned!

– Dehogynem. A lelkük már a paradicsomban pihen. Adjuk meg a testüknek is a végtisztességet – a hangom talán keményen cseng, de a könnyeim elárulnak. Minden cseppjük egy-egy honfitársunkért hullik.

– Büszke vagyok rád, Naja! Több ilyen ember kellene ebbe az országba – apa elismerően megszorítja a vállamat. Azt hiszi, erős vagyok. Valójában félek. Rettegek attól, hogy egy bomba becsapódik a házunkba, és meghalok. Meghalok még azelőtt, hogy bármit is tehettem volna. Inkább nézek szembe a háború szörnyűségeivel, és segítek ott, ahol tudok, mintsem a falak között várjam a véget. Most nem számít, hogy nő vagyok. Ebben a pillanatban pusztán csak egy ember vagyok, aki segít másoknak. Minden segítő kéz egy kéz. Egy testként dolgozunk, egy szívként hiszünk. Mert a hitünk az egyetlen, amibe a szeretteinken kívül kapaszkodhatunk.

– Még egy holttest! – kiabálja Farid, aki reggel óta rendíthetetlenül a vízben van. Ő vezeti a mi csapatunkat. Mindenki sérült vagy épp halott emberek után kutat a romok alatt.

– Ez már a negyvenötödik – suttogom remegő hangon.

– Imádkozzunk, hogy ne legyen több.

– Apa… – a hangom elcsuklik.

– Igazad volt, Naja! Igazad.

– Miben?

– Hogy egy napon valami nagy dolognak leszel a részese. Ez a te utad kezdete.

– Milyen út az, ami halállal és szenvedéssel van kikövezve?

– Hinned kell, Naja! A hitünk nem halhat meg soha. Amíg hiszünk Allahban, halhatatlanok leszünk.

– Halhatatlanok…

Miközben újabb és újabb testeket húzunk ki a vízből, imádkozunk. Egészen addig, amíg az áramlat nem hoz magával újabb és újabb halottat. Amikor már csak a sáros folyó hömpölyög előttünk, átfázva a térre megyünk, ahol kiterítve fekszenek testvéreink. A kezük megkötözve, a testükön csonkítás és bántalmazás nyomai vannak. Utolsó perceikben, mielőtt távoztak e világból, kínban és gyötrelemben volt részük. Életüket egy jól irányzott fejlövéssel vették el a katonák. Túl sok életet követel a rezsim. Az anyák, feleségek és testvérek zokogása messzire száll a szélben. Reméljük, az ellenségeink hallják ezt a vérfagyasztó sírást. Fekete ruhás nők és asszonyok bolyonganak a testek között, keresik eltűnt szeretteiket.

Azonban vannak, akiket sosem találnak meg…

– Naja, összepakoltál? – anya beront a szobába. Az arca sápadt és beesett, a szeme sírástól duzzadt. Eltűnt a boldog asszony, aki békés időkről álmodott. Fél. Pontosan úgy, ahogy mindenki más.

– Csak néhány apróságot teszek még be.

Ugyan, mi az, ami elfér egy táskában?

Mi számít ilyenkor értéknek?

– Nem vihetünk magunkkal sok holmit. Légitámadásról kaptunk hírt. Minél hamarabb el kell mennünk innen. Igyekezz, kérlek! – anya sarkon fordul, és sietős léptekkel magamra hagy. Vetek még egy pillantást a régi életemre. Sokszor kívánjuk kisgyerekként, hogy bárcsak felnőnénk, és magunk mögött hagyhatnánk a gyerekkori szobánkat. Most azt kívánom, bár soha ne kellene elmennem innen. A háború a küszöbünkön áll, és nem fél berúgni az ajtót. A lövéseket bombázások váltották fel. Az egykor biztonságosnak hitt házunk ma már nem az. Meseszép volt. Fehér téglákkal, boltíves terasszal, aminek a végében mindig növények zöldelltek. Zajos ház volt, aminek zsivaját sokszor adta a nevetés. Mára lecsendesedett. Pont úgy haldoklik, ahogy mi is.

Magamhoz veszem a táskámat. Nem fogok sírni. Hiszem, hinnem kell, hogy létezik új otthon. Nem tarthat ez a háború örökké.

Ahogy belépek a tágas nappaliba, mindenki rám néz. Anya sírdogál, de apa tekintete eltökélt. Készen áll megvédeni minket. Ibrahim és Gamila valósággal retteg. Megértem őket. Én is félek. Hiszen tudom, ha kilépünk azon az ajtón, nem jöhetünk többé vissza. Addig biztosan nem, amíg tart a háború.

– Ne sírjatok! – apa hangja megnyugtatóan visszhangzik a falak között. – A kórházban biztonságban leszünk.

A kórház az egyetlen olyan hely, amit eddig még nem bombáztak. A falak vastagok, az ablakok előtt homokzsákok vannak, amik nem engedik be a robbanások törmelékeit. Az elmúlt hónapokban rengeteg időt töltöttem ott. Habár az orvosit nem sikerült elvégeznem, az ápolásra szoruló embereken tudok segíteni. A szüleim féltettek, de közöltem velük, az a város talán legbiztonságosabb pontja.

– Nincs már olyan, hogy biztonság – zokogja anyám.

– Indulnunk kell! Nincs sok időnk – apa határozott.

Nem szólunk semmit, azonnal kimegyünk, és beülünk a kisbuszba. Elindulunk a kórház felé. Aleppo olyan, akár egy kísértetváros. Omladozó házak, hatalmas lyukak tátonganak az utakon és az üzletek falain. Eltűntek a díszes virágágyások, a zölden nyíló fák helyén égett hamu van. Az utcát emberek róják, gyerekek szaladgálnak a romok között. Mindenki menedéket keres. Menekülni akarunk a halál elől, ami mindig jelen van.

Vadászik. Ránk. És egy napon eljön értünk.

Ahogy megérkezünk a kórház elé, repülőgépek zaját halljuk.

– Oroszok! – kiáltja apám. – Siessetek befelé!

Mindannyian igyekszünk magunkhoz venni a csomagunkat, és berohanni a biztonságot jelentő épületbe.

Az oroszok szinte azonnal megjelentek a háború kitörése után. A Hezbollah mellett ők a másik nagyhatalom, ami Aszad mellé állt. Gépekkel jönnek, és folyamatosan bombázzák a várost, nem törődve az áldozatok számával.

Berohanunk a kórházba, de apa és anya nem jön utánunk.

– Hol vannak a szüleink? – kérdezem kiabálva Gamilát.

– Nem tudom – zokogja. – Nem néztem hátra.

Ledobom a kezemben lévő táskát, és a kijárat felé futok. A következő pillanatban hatalmas robbanás rázza meg a környéket, és folyamatos lövések követik. A földre zuhanok, kúszva teszem meg a maradék pár métert. Zúg a fülem, a látásom elhomályosul. Szinte alig érzékelek valamit a körülöttem lévő világból.

– Anya! Apa! – kiabálom vagy talán visítom újra és újra, de nem érkezik válasz. Füst- és lőporszagot érzek a levegőben, a lövések abbamaradnak, csak tűzropogást hallok.

– Naja! – valaki megragadja a karomat és felrángat a földről. Ahogy visszatér a látásom, akkor tűnik fel, hogy Kadar, a bátyám ölel magához.

– Hol vannak a szüleink?

– Naja…

– Nem! – felsikoltok, majd kirohanok az utcára, ahol meglátom a fehér kisbuszunkat lángokban. – Anya! Apa! – megpróbálok közelebb menni, de a bátyám olyan szorosan tart, hogy mozdulni sem tudok. – Allah legyen velük!

Térdre zuhanok, forrón sistergő könnyeimen át a szüleimet nézem, ahogy felemészti a testüket a pokol, és annak földre szállt ördöge kiragad a lelkemből egy jókora darabot…

A szüleink halála mindent megváltoztatott. Tudtam, hogy a háború életeket követel majd, de arra nem voltunk felkészülve, hogy a családunk tagjai közül elveszítünk akár egyet is. Apa olyan volt, akár egy erős pillér. Stabilan összetartott minket. Anya gyengédsége segített át a nehéz napokon. Ők voltak a szüleink, akiket haláluk után még jobban szeretünk.

Nehéz napok…

Úgy véltük, a korán kelésnél, a munkánál, a földeken zajló aratásnál nem lehet nehezebb dolgunk. Tévedtünk. De még mekkorát! Nem értékeltük igazán az életünket. Azt, hogy mit jelent valójában az élet. Most, hogy a halál kíméletlenül szedi áldozatait, hogy a gonoszság köztük él, tudjuk. Érték minden ölelés és csók. Minden elvégzett munka és fáradtság. Érték maga az élet, amit Allahtól kaptunk.

A szüleink halála után kerestük a helyünket a világban. Merre is induljunk az útmutatásuk nélkül? A gyász felemészti a szívet, sötétségbe borítja az elmét. Mi mégis kitartunk. A bátyáim a frontvonalon harcolnak. Még elszántabbak, mint eddig. Pontosan úgy, ahogy a többi szíriai ember, akik meg akarják dönteni Aszad uralmát. Vissza akarjuk kapni az életünket, az otthonainkat, a hazánkat. A húgom és az öcsém még keresik az útjukat. Gamila túlságosan érzékeny, Ibrahim pedig még nagyon fiatal. Nem áll készen fegyvert ragadni, akármennyire. Én továbbra is minden nap arcon csókolom a halált, szemtanúja vagyok mérhetetlen étvágyának, amivel kíméletlenül szedi áldozatait.

– Segíteni akarok, Naja! – Gamila arca eltökélt. Igyekeztem megóvni őt és Ibrahimot, de be kell látnom, ez az ő sorsuk is. Fegyvert kell ragadnunk, kinek-kinek a maga módján. – Nem fogok egész nap a szobában ülni. És Ibrahim sem.

Kaptunk egy szobát a kórházban, itt éljük a mindennapjainkat. Öt ember körülbelül harminc négyzetméteren. Igyekeztünk otthonossá tenni. De az otthonunk nem itt van, ahol csak a széthullott életünk apró morzsáin lépkedünk. Az ablakokat homokzsákokkal takartuk el, így még a napfény sem jut el hozzánk. Ha eljön az éjszaka, és minden sötétségbe borul, mi benne ülünk, élünk és létezünk.

– Még egy jót sírni sem lehet – sóhajtott Gamila, amikor meglátta az új otthonukat. Senki sem vágyik ilyen életre, de olykor nem mi választunk.

– Megértem. Beszélünk Damirral, majd ő megmondja, miben tudtok segíteni. De előre szólok, készüljetek fel! Rengeteg szörnyűség vár rátok az ajtón kívül.

– Ha neked megy, nekünk is menni fog – vág közbe Ibrahim. – Tudom, védeni akarsz. De itt az idő felnőni, Naja!

Nem tudom, mikor lett az öcsém ennyire erős és határozott. A háború, úgy látszik, a félelmen kívül képes pajzsot is adni a gyengék kezébe.

– Gyertek ide! – megölelem a testvéreimet. – Kitartunk. Átvészeljük ezt az időszakot. Együtt.

– Naja! – Damir ront be a szobába. – Jönnöd kell. Robbanás történt, és rengeteg a sérült.

– A testvéreim is jönnek. Minden segítség jól jöhet.

– Jól van. Majd ők segítenek behozni a sérülteket. Indulás!

Nincs időnk tovább egymásra, mennünk kell. Damir amolyan vezető orvos. Ő a legidősebb és legtapasztaltabb. Volt egy másik orvosunk is, Taje, de őt elveszítettük egy heves lövöldözés közben. Olykor a város utcáit járjuk, életet kutatva a romok alatt. Civil emberek, barátaink és rokonaink kétségbeesetten keresik a szeretteiket a hatalmas betontömbök között. Van, aki szerencsés, van, aki nem. Láttam összezúzott testeket. Olyat is, amiről végtagok hiányoztak. Az első alkalmakkor zokogva hánytam. A látvány, a hangok, a vér szaga… mintha megnyílt volna előttem a pokol kapuja. Be akarom csukni azt az átkozott kaput. Minden egyes nap csak ez járt a fejemben. Felülemelkedni a gyengeségemen. A félelmemen. Erőt meríteni a halálból. Apa hitt bennem. Abban, hogy sokat teszek majd a népemért, a hazámért. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Egy napon le akarom győzni a halált, bele akarok köpni az arcába, és mindenkiébe, aki akár egy percig is azt hitte, hogy feladjuk!

Ahogy leérünk a földszintre, sírás és jajgatás fogad. Véres arcú nők, férfiak és gyerekek kérnek tőlünk segítséget. Remegő kezek nyúlnak felénk, néhányat biztatásképpen megszorítok. Mennyi fájdalom és szörnyűség csillan meg az emberek szemében! Ibrahim és Gamila azonnal egy család mellé lép, segítenek nekik helyet keresni a biztonságot jelentő fal mellett.

– Gyere, Naja! Válogasd szét az embereket – Damir húz maga mellé. – Aki könnyebben sérült, azt sorold hátra. A súlyos sérülteket vedd előre. Aki…

– Nem! – dühösen közbevágok.

– Aki nem menthető, azt sorold hátra! – Damir hangja keményen cseng.

– Nem dönthetek életről és halálról! Nem vagyok hóhér!

– Naja! – Damir megszorítja a vállamat. Tudom, mit vár tőlem, de nincs bennem elég erő ahhoz, hogy megtegyem. – Nincs elég orvos, sem orvosság. A helyünk is szűkös. Akit nem tudunk megmenteni, azt elengedjük. Allah legyen velük. És most tedd a dolgod, Naja!

Damir magamra hagy egy olyan feladattal, ami azt hiszem, életem végéig kísérteni fog. Itt állok egy csomó sebesült ember között, azt figyelve, kinek van esélye, és kinek nincs. Ebben a pillanatban nem megmentőnek, hanem ragadozónak érzem magam. Élet helyett halált osztok. Elkap a hányinger, szédülni kezdek. Hogyan is dönthetném el, ki élhet tovább és ki nem? Nem vagyok isten, sem ördög.