Szíria szülötte

Naja-2

– Naja, minden rendben van? – Gamila lép mellém, könnyes szemmel az arcomat fürkészi.

– Igen. Tegyük a dolgunkat!

Menteni a menthetőt…

Emberről emberre megyek, megpróbálom felmérni az életben maradási esélyeiket. Az első tíz ember menthető. Megkönnyebbülten megyek tovább, majd megállok egy testvérpár előtt. Az idősebb fiú nem sokkal fiatalabb, mint Ibrahim. Talán tizennégy körül lehet. Nem látok rajta komolyabb sérülést. Vékony karjában egy kisfiút szorongat, aki alig lehet tíz. Nehéz felmérni milyen sérülései vannak, mert az arca és a ruhája is poros és véres.

– Szia! Naja vagyok.

Megpróbálom leküzdeni a kétségbeesésemet és visszanyelni a könnyeimet.

– Szelim vagyok. Ő a kisöcsém. Szala.

– Te jól vagy, Szelim?

– Igen. De az öcsém… – a következő pillanatban térdre zuhan előttem. Szerencsére sikerül időben megfognom őket. – Nem mozdul – suttogja remegő hangon.

– Hadd nézzem meg! – alig férek hozzá az aprócska testhez, Szelim annyira szorítja magához.

– Mentsd meg az öcsémet! – zokogja reményvesztetten. Megfogom Szala vékony kis csuklóját, próbálok pulzust keresni, de nem érzek. Erősebben szorítom.

Gyerünk, Szala!

– Damir! – felkiáltok, néhány pillanat múlva mellettem terem. Csak ő segíthet.

– Mi a helyzet, Naja?

– Nem érzékelek pulzust.

– Akkor…

– Mentsük meg! – magamhoz veszem Szalát, felállok, és farkasszemet nézek Damirral. Szelim hangosan sír és a testvére kezét fogja.

Allah, segítsd meg! Hiszen még csak gyermek!

Fohászkodom.

– Hol vannak a szüleitek? – kérdezi Damir, közben Szalát vizsgálja, amíg a karomban tartom.

– A romok alatt – válaszolja Szelim. – Csak a testvéremet tudtam megmenteni.

– Vigyük! – elindulok, kezemben a gyermekkel, aki nem halhat meg. Küzdenünk kell érte az utolsó leheletünkig. Damir folyamatosan szólongat, de nem állok meg. Leteszem az egyik asztalra a fiút, majd Damirra nézek, aki sóhajtva magához vesz egy defibrillátort.

– Naja…

– Tedd azt, amire felesküdtél! – kiabálom zokogva, mire Damir bekapcsolja a gépet. Miután feltöltött, Szala mellkasára teszi a két tappancsot, megnyomja, mire az aprócska test görcsösen összerándul.

– Szala!

Szelim egyre csak az öccse nevét kiabálja.

Újra és újra próbálkozunk, de sajnos hasztalanul. Becsukom a szemem, kövér könnycseppek buggyannak ki belőle, majd az ég felé emelem a tekintetemet.

– Miért? – suttogom. – Még csak gyermek volt – újra Szalára pillantok. A halál ismét lecsapott, magával ragadott egy ártatlan lelket. Apró, törékeny. Egy kis élet, amit védeni kell, és nem elpusztítani. Damir magához vesz egy darab kék színű nejlont, és betakarja az aprócska testet. Szelim mellénk ront, és az öccse nevét kiabálva megpróbálja az ölébe venni.

– Allah vigyázzon rá! – végigsimítok Szelim ragacsos haján, aki egy pillanatra hálásan hozzám simul, majd sötét tekintettel felnéz rám.

– Halál Aszadra! Halál! – ordítja torkaszakadtából.

Remélem, Aszad hallja ezt. Remélem a szél továbbviszi ezt a fájdalmas ordítást egy reményvesztett üzenettel. Hiszem, hogy hamarosan véget ér a véres háború, ami nem kíméli az ártatlanokat.

Miután sikerült lenyugtatni Szelimet, elaludt. Szegény, nem tudja, mihez kezdjen. Sem otthona, sem családja. A gyász sokféle formájával találkoztam az elmúlt hónapok során, de ez a mai az elevenembe égett. Orvosként dolgozni elhivatottságot követel. Van, aki azt mondja, kell szív hozzá, van, aki azt állítja, hogy nem. Azt hiszem, ennek az éremnek is két oldala van. Ha szívtelen vagy, nem bírod átérezni az emberek fájdalmát, ezáltal nem tudod őket emberséggel ellátni. Ám ha nem teszed bele a szíved ebbe a munkába, nem szakad meg egy-egy veszteség után. Úgy gondolom, meg kell találni az egyensúlyt a két oldal között.

– Naja!

Damir bezárja maga mögött az ajtót, ahogy bejön a szobába. Sejtem, mit akar mondani. Valószínűleg nem elégedett velem. Én sem lennék az…

– Tudom, hogy hibáztam.

– Nem hiba embernek maradni egy emberpróbáló helyzetben és időszakban. Viszont meg kell tanulnod különválasztani az érzelmeidet a hivatásodtól. Mindenki így kezdte. Én is. De aztán hamar rá kellett jönnöm, ha nem keményítem meg a szívem, ha nem próbálom bezárni az érzelmeket, akkor azok súlya egy napon összeroppant. Fiatal vagy még, de a fiatalságodban rejlik az erőd.

– Ezt mondd meg annak a fiúnak, aki elveszítette a családját.

– Mindannyian veszítettünk már el szeretteinket a háború során. Nem ő az első, és sajnos nem is az utolsó. Ha tovább akarod ezt csinálni, át kell értékelned néhány dolgot. Nem szeretném, ha még egyszer ellenszegülnél, mert lehet, hogy az a pár perc, amit vitával töltünk, emberéletekbe kerül. Nincs időnk hosszú percekig tanakodni valaki feje fölött. Értsd meg: Szala menthetetlen volt. Már akkor halott volt, amikor Szelim behozta.

– Azt akartam, hogy lássa, küzdünk érte, értük.

– A halál nem elfogadó. De nekünk annak kell lennünk. Próbálj meg pihenni egy kicsit! A többi sérültet már el tudjuk látni.

– Visszamegyek!

– Nem! Pihenj, és gondolkozz! Én hiszek benned és a képességeidben Naja! Ha te is hiszel, életeket menthetsz. Most mennem kell. Gamila és Ibrahim továbbra is lent segít nekünk. Örülök, hogy kiveszik a részüket a munkából. Bátor család vagytok. Büszkék lennének rátok a szüleitek – Damir biztatóan elmosolyodik, majd sarkon fordul, és egy szempillantás alatt távozik.

Büszkék lennének…

Veszek egy mély levegőt, majd leülök az ágyra. Leveszem a hidzsábot, és megdörzsölöm az arcomat. Tudom, hogy igaza van Damirnak. Mindig is az volt az álmom, hogy segítsek az embereknek. Persze a szüleim le akartak beszélni erről az útról. Ők is azt mondták, egy napon baj lesz a szívemmel. Akadályba fogok ütközni, amikor az elveim és az értékrendem előtérbe lépnek. Én akkor is ragaszkodtam az elhatározásomhoz. Be akartam bizonyítani, hogy egy nő is képes az orvoslásra. Hogy szinte bármire képesek vagyunk, amire a férfiak. Nem álmodtam korai házasságról és gyerekekről. Karriert akartam építeni egy olyan világban, ahol a nők nagyon nehezen érvényesülnek. A másik dolog az a bizonyos szív. Mindig is erős volt. Tudta minden pillanatban, hogy mit akar, mire vágyik. Így a szüleim mellém állva támogattak abban, hogy egy napon nagyszerű orvos váljon belőlem. Habár most úgy érzem, összetört vagyok, tudom, hogy a holnap új reménnyel kecsegtet. Tudom, ha majd ma éjjel álomba sírom magam, a könnyeimmel együtt távozik belőlem minden kétségbeesés és bánat. Mert olykor a könnyek elhozzák a megkönnyebbülést. A lelkünk kifacsarja magából a rosszat, hogy a következő pillanatban mosolyogva fordulhassunk a világ felé. Mert az ember olykor gyenge, elesik és szenved, de idővel megerősödik, hogy újra kiegyenesedve harcoljon a világ démonaival.

Előveszem a családomtól kapott gitárt, amit nem voltam hajlandó magam mögött hagyni. Habár nem létfontosságú, mégis több évre elég szeretetet rejtettek el benne. Kell valami, amibe kapaszkodhatok. Egy emlék, ami eszembe juttatja, milyen boldog életem volt. A szüleink halála után mindennap elővettem, és lassan megtanultam rajta játszani. Szerencsére a kórházban van egy Ferhát nevezetű fiú, aki nagyon jól játszik ezen a hangszeren. Azt mondta, jó érzékem van a zenéhez, így pár hét alatt sikerült megtanulni egy-két dalt.

Azt gondolnánk, csak olyan ember tud énekelni és játszani, aki boldog. Ez nem így van. A bánat ugyanolyan tápláléka a léleknek, mint a boldogság. Ebből táplálkozva játszani kezdek, közben ugyanazt a dalt ismételgetem újra és újra. Eszembe jut megannyi boldog pillanat, egy élet, amit, ha nagyon akarok, a körülöttem lévő romokból egy napon újjáépíthetek.

A hónapok óta tartó háborúban Aszad nem ért el áttörő sikereket. Habár nagy veszteség érte az országot így is, mi kitartottunk, harcoltunk az utolsó emberig, hogy megdöntsük a diktátor hatalmát. Oroszország ezt nem nézte tétlenül. Aszad mellé állt, és jött a brutális orosz beavatkozás, összeroppantva a rezsim ellenségeit. Aszad haderői támadásba lendültek a síita libanoni Hezbollah segédcsapataival az élen. A Hezbollah tagjairól nem tudni, katonák vagy terroristák. Kegyetlen gyilkosok, akiknek nem számít egy kioltott élet sem, és már régóta az Aszad család pártjának szövetségesei.

Légicsapások sorozata kezdődött, Aleppo háborús hadszínterré vált. A harcoló felek mindent elkövettek, hogy megtartsák, illetve birtokba vegyék a várost. Irán is csatlakozott ehhez a véres harchoz, fegyverrel támogatta a kormányt és annak embereit. Ugyanezt tette Törökország is. Mindenki önös érdekből cselekedett. A felkelők szerint a gázmezők miatt folyik a harc, hiszen abban van a sok pénz. Amerika csak könyörög. Kéri az Aszadot segítő országokat, vezetőiket, hogy ne támogassák a kormányt. Nemmel válaszolnak. Ők nem akarják megbuktatni a rezsimet, inkább segédkeznek a gyilkolásban, a szír emberek nyomorgatásában, a polgárháború mérhetetlen eldurvulásában. Csak magunkra számíthatunk ebben a harcban.

Épp felteszem a kendőt, amikor kopognak az ajtón.

– Igen?

Amir dugja be a fejét.

– Bejöhetek?

– Persze. Készen vagyok.

Amir olyan számomra, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel. Anya mindig azt mondta, jó férj válna belőle. Amir szülei a tizennyolcadik születésnapom után erőltették is a házasságot. Én nem akartam. Soha nem tekintettem a legjobb barátomra férfiként. Amir pontosan a születésnapom estéjén vallotta be nekem, hogy szerelmes belém, de én nem tudtam viszonozni az érzelmeit. Úgy gondoltam, mivel az ő szeretete erősebb az enyémnél, a barátságunknak vége szakad. Szerencsére nem így történt. Azt mondta, inkább marad a legjobb barátom, minthogy elveszítsen. És én ezt önző módon elfogadtam.

– Ibrahimmal elmegyünk élelemért – közli határozottan. A legkevésbé sem tetszik az ötlet, főleg azért, mert tudom, honnan hozzák. Aleppo északi részén sok szántóföld és aprócska falu van, dolgos emberekkel, akik világéletükben a földeken dolgoztak. Zöldséget, gyümölcsöt és gabonát termesztettek a jó termőtalajú földeken, a kövesebb és hegyesebb vidékeken leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak. Emlékszem, gyerekként mi is sokszor kimentünk ezekre a földekre. Habár a családunk a tehetősebb réteghez tartozott, a szüleink azt vallották, ismernünk kell a kétkezi munkát. A helyi faluban van egy tehetősebb földműves, aki minden erejével segít a rászorulókon, de leginkább a kórházaknak, köztük nekünk. Frissen őrölt gabonát küld, zöldséget és több hétre elegendő krumplit, hagymát és némi húst. Habár a hús luxuskategória, egy héten egyszer megengedjük magunknak. Remélem, az ő földjeit nem éri el a háború szele, mert akkor oda az utolsó forrásunk is, ahonnan élelemhez juthatunk.

– Nem szeretném, ha az öcsém is veled menne.

– Tudod, hogy vigyázok rá.

– Nem benned nem bízom, hanem a környéken ólálkodó terroristákban. Hiszen te is hallottad a hírekben, hogy egyre több falut foglal el az Iszlám Állam. Már nem csak Irak nagy részét vonták a fennhatóságuk alá, Szíria egyes területeire ugyancsak fáj a foguk. Nem nehéz olyan országra nyomást gyakorolni, ahol eleve gyengék az ottlakók. Azok az emberek gonoszak. Mégis mit gondolsz, mi történne, ha elkapnának titeket?

– Naja! – közelebb lép hozzám. Nem sok férfi közelségét tudom elviselni, igazából senkiét sem, csak az övét. Kivéve persze Damirt. – Nem lesz semmi baj. De beláthatod, hogy nem tarthatod az öcsédet a négy fal között. Előbb-utóbb csatlakozni akar a felkelőkhöz. Fegyvert fog ragadni, mert harcolni akar.

– Már két bátyám is a harcmezőn van, akikről van, hogy napokig nem tudok semmit. Néha kapok tőlük egy üzenetet vagy egy telefont, hogy minden rendben van, és ennyi. Neked fogalmad sincs, milyen érzés minden este úgy lefeküdni, hogy nem tudod, fogod-e hallani a hangjukat másnap. Hogy lesz-e még olyan pillanat, amikor magadhoz ölelheted őket.

Mondhatjuk, hogy Amir szerencsés, hiszen eddig a családja összes tagja túlélte a hónapok óta zajló mészárlásokat. Velem nem így volt, és félek, hogy a halál tovább szedi áldozatait közöttünk.

Az ISIS egy jól szervezett csoport, aminek tagjai az iszlám vallás szélsőséges értelmezésére épülő tanításokat és szabályokat követnek. Érvényre akarják juttatni azt a téveszméjüket, miszerint hitetlennek vagy hitehagyottnak kell tekinteni mindenkit, aki nem ért egyet nézeteikkel. Az ISIS minden és mindenki ellen harcol, önmagát kalifátusnak kikiáltva a világ minden muszlimja fölött vallási fennhatóságot követel, főleg azokban a régiókban, ahol sokan élnek. Ezeket a régiókat és az ott élő embereket politikai uralma alatt kívánja egyesíteni. Így nem volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb ők is beszivárognak a háborúba. Az ISIS egy gyors előrenyomulás következtében kiűzte a Szabad Hadsereget, és elfoglalta Szíria északi részét, ahová az öcsém és Amir is tart. Azt hiszem, teljesen érthető, ha kétségbe vagyok esve, és félek ettől az úttól. Hiszen nem szeretném még egy szerettemet elveszíteni.

– Igazad van. Nem tudom, miken mentél keresztül az elmúlt hónapok alatt. De hinned kell, Naja!

– Mást nem is tehetek – sóhajtok. – Hiszek és küzdök minden erőmmel.

– Na, látod! Ne vedd el ezt a hitet az öcsédtől!

– Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz rá, és hazahozod.

– Megígérem. Naja… – még közelebb lép hozzám. Érzem férfias testszagát. Sajnos nincs lehetőségünk annyit tisztálkodni, amennyit szeretnénk. Spórolunk mindenen, amin csak tudunk.

– Csak vigyázzatok magatokra – végigsimítok Amir borostás arcán. Halványan elmosolyodik, majd távozik. Tudom, hogy szüksége volt erre, és talán a szívem legmélyén nekem is. Mert bizony jól tud esni egy kis gyengédség, jöjjön az bárhonnan ezekben a nehéz időkben. Nem titok, sokszor érzem úgy, hogy magányos vagyok, és hogy jó lenne néha kiönteni valakinek a szívemet. Jó lenne valaki vállán elsírni a bánatomat. Olykor gyengének és elesettnek lenni. Hiszen minden nap, amikor felkelek, a testvéreimre és azokra az emberekre gondolok, akik számítanak rám. Nem törhetek meg, és nem roppanhatok össze a szemük láttára. Még akkor sem, ha legszívesebben sokszor ezt tenném. Hangosan zokogva, akár egy kisgyerek, térdre zuhannék, és a fegyverropogások közé kiabálnám minden fájdalmamat és veszteségemet. Talán egy napon találok én is valakit, aki képes lesz megérinteni a szívemet. Hiszem, hogy valahol a világban létezik számomra is egy olyan ember, aki szeretni tud egy magamfajta lányt.