Tizenhetedik fejezetMég nem jött fel a nap, amikor Taylor kiugrott az ágyból, a sötétben matatott, és átkozódott, mert nem találta a hálószobámban a ruháját. Az oldalamra fordultam, felkönyököltem, kezemmel feltámasztottam a fejemet, és próbáltam elfojtani a nevetést.
– Nem vicces, bébi – szólt rám, miközben ugrálva igyekezett felhúzni a farmerjét. – Belekeveredem a denveri csúcsforgalomba, ha két percen belül nem lövök ki innen, és akkor tuti, hogy elkésem.
– Lehet, hogy akkor nem kéne a műszakod előtti éjszakán meglepned?
Felpattant az ágyra, én meg felsikkantottam.
Csókot cuppantott a számra. – Színlelni se próbáld, hogy nem voltál magadon kívül.
– Nem tagadom. – Felugrottam, hogy megcsókoljam. – Még egyszer kösz a vacsorát… és a mozit… és utána is… mindent.
Habozva és sajnálkozva
