Az idő urai

1 A VILLA SUSO-PALOTAUNAI 2019. szeptember Azzal is indíthatnám ezt a történetet, hogy a Villa Suso-palotában nyugtalanító körülmények között halva találták az ország leggazdagabb emberét, egy low cost{1}-vállalkozásokból felépített üzleti birodalom tulajdonosát, akit a középkor legendás Viagrájával, kantaridinnel mérgeztek meg. De nem ezzel kezdem. Inkább elmesélem, mi történt aznap délután, amikor részt vettünk egy nagy érdeklődésre számot tartó eseményen, Az idő urai című történelmi regény bemutatóján. Mindenki odavolt azért a könyvért. Én is, nem tagadom. Az első bekezdéstől kezdve a foglya voltam. Észrevétlenül ragadott meg, mint egy hátulról támadó, láthatatlan kéz. Elkapta a grabancomat, és nem eresztett; vitt magával egy vad, középkori világba anélkül, hogy bármit is tehettem volna ellene. Mintha nem is könyv lett volna, hanem egy papírlapokból épített kelepce. És én menthetetlenül beleestem… Lépre csaltak a szavak. De nem csak engem. Germán öcsém, Lutxo és a többi haver… másról sem tudtak beszélni, csak a regényről. Volt, aki három éjszaka alatt végzett a négyszázhetven oldallal. Én, sokadmagammal, meg akartam hosszabbítani az élményt, ezért kis adagokban szívtam magamba a szöveget, cseppről cseppre, mint valami szérumot. Gondolatban hetekig „Krisztus Urunk 1192-ik esztendejében” jártam. Igazi olvasói alámerülés volt. Annyira belefeledkeztem a történetbe, hogy még az ágyban sem tudtam kilépni belőle. Reggelente hancúrozás közben az összegyűrt lepedőn, mielőtt Alba ágyékába fúrtam volna a fejemet, „úrnőmnek” szólítottam őt: mi seniora. Az esemény pikantériája volt, hogy a szerző kiléte mindvégig rejtve maradt. Másfél héttel azután, hogy Az idő urai berobbant a könyvesboltokba, az íróról még egyetlen fénykép sem jelent meg az újságokban, és a könyv hátsó borítóján vagy a fülszövegén sem szerepelt a szokásos biográfia. Az irodalmi folyóiratok ugyancsak hallgattak róla. A közösségi hálókon és a weboldalakon nyomát sem lehetett látni annak, hogy a szerző digitális személyazonossággal rendelkezne. Mintha nem is a jelenhez, hanem egy anakronisztikus, analóg világhoz tartozott volna. A feltételezések szerint a mű szerzőjeként feltüntetett Diego Veilaz csupán álnév volt, utalás a regény karizmatikus képességekkel megáldott főhősére, Diago Velára, a történet mesélőjére. De ez csak találgatás volt. Senki sem tudhatott biztosat akkoriban, amikor az igazság még csendben gubbasztott valahol egy sarokban, és nem óhajtotta szétteríteni bizonytalan szárnyait a mandula alakú középkori városmag, az Almendra Medieval macskaköves utcái felett. Szépiabarna éggel közeledett az este. Debával a nyakamban próbáltam átpréselni magam Alba mellett a Matxete téri tömegben abban reménykedve, hogy a kétéves kislányomat – aki már felnőttnek képzelte magát – nem zaklatja fel túlságosan a könyvbemutató. Nagyapa csatlakozott hozzánk erősítésnek, annak ellenére, hogy Szent András előestéje volt, amit Villaverdében hagyományosan búcsúval szoktak ünnepelni. „Fújjátok ki magatokat, fiam, én majd vigyázok a csimotára!” – állított be hozzánk délután. Albával megkönnyebbülve néztünk egymásra. Ránk fért egy kis pihenés. Hetek óta nem aludtunk eleget. Túlóráznunk kellett két kiskorú testvérlány eltűnése miatt, akiknek furcsa – nagyon furcsa – körülmények között veszett nyoma. Tizennégy napig megállás nélkül kerestük őket. A nap végén csak arra volt erőnk, hogy belezuhanjunk az ágyba. Ilyen körülmények között néhány pluszóra alvás is elegendőnek tűnt ahhoz, hogy erőt gyűjtsünk a szombati felderítő művelethez. Ami korántsem kecsegtetett jobb kilátásokkal, mint az előzőek. Pedig megtettünk minden tőlünk telhetőt. Önkéntesek és kutyák segítségével átkutattuk az egész környéket, a törvényszéki bírónő engedélyével lehallgattuk a lányokkal kapcsolatban álló összes személy telefonját, töviről hegyire átnéztünk minden felvételt, amelyet a tartomány biztonsági kamerái rögzítettek, a bűnügyi szakértők átfésülték a környéket és az adatbázisban utánanéztek az összes járműnek, kikérdeztünk mindenkit, akivel a lányok rövid életük – tizenhét és tizenkét év – alatt szóba álltak. Mégsem jutottunk semmire. Mintha a föld nyelte volna el őket… Egyszerre mind a kettőt. Két eltűnt személy dupla felelősség. Dupla nyomás fentről, Medina százados részéről. Dupla teher Alba vállán. Kilométeres sor várta a könyvbemutató kezdetét a Matxete tér langyos fényű utcai lámpái alatt. Plüssköpenyes bábjátékos zsonglőrködött a közelben három piros labdával. Egy vastag nyakú férfi látványosan egy óriás albínó boa szájába dugta a fejét. A macskakövekkel kirakott téren kukoricalepény és fahéjas-töpörtyűs chinchorta illata terjengett, egy hegedűsökből álló muzsikuscsapat a Trónok harca zenéjét játszotta ádáz szenvedéllyel. A hagyományosan szeptemberben megrendezett Középkori vásár hangulata tökéletesen illeszkedett a regény világához. Az egykori piactér talán soha nem volt még ennyire tele emberekkel. Az olvasók csoportokba tömörülve bolyongtak a levendulaolajat és agyagedényeket kínáló árusok között az Arquillos del Juicio boltívei alatt, ahol valaha a bírósági ítéleteket hozták. Ott, az árkádok alatt pillantottam meg Estíbalizt, a kolléganőmet, akivel a Vitóriai Rendőrség Bűnügyi Nyomozói Osztályán dolgoztam, és Alba édesanyját, Nievest. A két nő egy ideje elválaszthatatlan volt. Nieves a megismerkedésük óta a saját lányaként kezelte Estit, és módszeresen bevonta őt minden közös családi megmozdulásunkba. Az anyósom, teljes nevén Nieves Díaz de Salvatierra, a nemzet egykori filmcsillaga, csodagyerekként kezdte pályafutását az ötvenes években. A színészi élettől visszavonulva egy laguardiai kastélyszállóban találta meg a hőn óhajtott nyugalmat, a Toloño-hegység lábánál fekvő szőlőültetvények társaságában, amely felett valaha a kelták egyik istene, Tullonius uralkodott – hozzá szoktam imádkozni, amikor a világegyetem kibillen az egyensúlyából. – Unai! – nyújtózkodott felém a tömegből Estíbaliz. – Itt vagyunk! Közelebb evickéltünk hozzájuk Albával és nagyapával. – Ezsti néni! – ujjongott Deba, és egy cuppanós, nyálas puszit nyomott a „nagynénje” arcára. A reneszánsz kőépület, amelynek belsejébe nagy nehezen mi is bejutottunk, öt évszázada uralta a városképet a középkori várfal tetején. A Villa Suso jelentése „fenti ház”. A nevét a felső szinten elhelyezett bejáratról kapta. – Újra együtt az egész család! – lelkendeztem, és a már tintakékbe hajló ég felé emeltem a telefonomat. – Mindenki nézzen ide! Csíz! Így készült el a négy generációt magába ölelő Díaz de Salvatierra és a López de Ayala család első közös szelfije. – A Martín de Salas-teremben tartják a bemutatót, a második emeleten – tájékoztatott bennünket mosolyogva Alba. – Izgi, ugye? – Mire gondolsz? – kérdeztem. – Arra, hogy a szerző kiléte még mindig hétpecsétes titok. De ma este végre kiderül, kiről van szó… – válaszolta Alba, és az ujjait bizalmasan az enyéim közé fonta. – Bárcsak a munkánkban is ilyen könnyen megoldódnának a rejtélyek. – Ha már rejtélyekről van szó… – szakította félbe Esti, és a terem bejáratánál finoman meglökte Albát. – Jobb, ha nem taposol a befalazott asszonyra! A biztonsági őrök szerint éjjelente mosdóról mosdóra jár az üres folyosókon, és félelmetesen tud siránkozni. Állítólag ebben az épületben vannak a város legkísértetiesebb mellékhelyiségei. Alba ijedten ugrott arrébb. Akkor vette észre, hogy az üvegpadló alatt, amelyre az áradat sodorta, egy sírkő nyugszik, annak a középkori asszonynak a sírköve, akinek a csontjaira, egy tábla szerint, az épület kövei között találtak rá. – Ne beszélj Deba előtt kísértetekről és csontvázakról – súgta feléje Alba hunyorogva. – Nem akarom, hogy felizgassa magát. Ma este aludnia kell, mint a bunda. A mamájának sürgős álomterápiára van szüksége. Nagyapa szája szegletében megjelent a rá jellemző félmosoly. Csaknem százéves tapasztalattal a háta mögött, jobban értett az emberi lélekhez, mint bármelyikünk. – Csak nem képzelitek, hogy az én csimotám megijed egy csontváztól, csak mert nem jó helyre tették! Reszelős hangjában alig titkolt büszkeség bujkált. Szó, ami szó, nála jobban senki nem értett a dédunokájához. Olyan egyszerűen és hatékonyan tudta olvasni a gondolatait, mintha telepatikus összeköttetésben állt volna vele, amelyből mindenki más ki volt zárva: Alba, Nieves, Germán, Esti és én is. Nagyapának nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy Debával szót értsen. Pillantásokon és vállrándításokon keresztül kommunikált vele, és a legnagyobb elkeseredésünkre, csak ő értette igazán, mikor miért sír, vagy hogy miért nem akarja felvenni a gumicsizmáját, amikor az feltétlenül szükséges volna. Deba titkos ákombákomjait is csak nagyapa tudta megfejteni, ami nem kis teljesítmény volt, mert a lányunk képes volt bármilyen felületen otthagyni a névjegyét. Végre bejutottunk a zsúfolásig telt terembe, habár ülőhelyet már csak az utolsó sorban találtunk. Nagyapa a térdére ültette a dédunokáját, és átengedte neki a sapkáját – a baszk barettet, amit soha nem felejtett volna otthon –, hogy legyen mivel játszania. A köztük lévő hasonlóság így még hangsúlyosabbá vált. Deba olyan volt a barettben, mintha a dédnagyapja kicsinyített mása lett volna. Amíg nagyapa a lányomat szórakoztatta, gondolatban gyorsan végigvettem a leghalaszthatatlanabb munkahelyi teendőimet, majd felpillantottam: a kőfallal körülvett keskeny terem mennyezetét vastag fagerendák támasztották alá. Szemben egy hosszú asztalon három teli palack ásványvíz, mögötte három üres szék. A falon egy halvány színekkel szőtt gobelin a trójai falovat ábrázolta. A mobilomra néztem: a könyvbemutatónak háromnegyed órája el kellett volna kezdődnie. Egy tőlem jobbra ülő férfi a könyv egyik példányával az ölében idegesen fészkelődött, és nem ő volt az egyetlen. A tömeg zsibongva várta, mikor jelenik már meg valaki a pódiumon. De nem jött senki. Alba nyugtalanul pislogott felém: „Ha túl sokat késnek, kénytelenek leszünk hazavinni Debát.” Egyetértően bólintottam, de előtte még megsimogattam a kézfejét, és a pillantásommal jeleztem, hogy kész vagyok éjszaka mindenért kárpótolni őt. Leírhatatlanul jó érzés volt, hogy többé nem kell bujkálnunk a nyilvánosság elől, és végre egy család lehettünk. A két év alatt, amióta Deba megszületett, annyi boldogságot gyűjtöttem be a mindennapos együttlétünk során, hogy kezdtem elhinni: nem is vagyok olyan lúzer, mint amilyennek korábban gondoltam magam. Ó, hogy élveztem én ezt a napról napra való gyarapodást a „hölgyeim” társaságában. Erősen izzadó, túlsúlyos férfi csoszogott előre középen a széksorok között. Örömmel ismertem fel benne a Malatrama Kiadó tulajdonosát és főszerkesztőjét, Prudenciót. Akkor találkoztam vele utoljára, amikor a „Vízáldozatok” elnevezésű ügyön dolgoztunk. Ő publikálta az első áldozat műveit. Annabel Lee képregényrajzoló volt, és nem mellesleg, neki „köszönhetem” az első szexuális élményemet, de nem csak én, hanem az összes egykori haverom is. Jó volt újra látni Prudenciót. Egy kecskeszakállas férfi követte. Csak nem a várva várt, titokzatos szerző? A terem elégedetten felmorajlott. Az olvasók készen álltak rá, hogy megbocsássák az egyórás késést. – Na végre! – sóhajtott fel Esti a másik oldalamon lévő széken. – Még öt perc, és kitör a hepaj. Rohamrendőrök nélkül nem úsztuk volna meg. – Ne fesd az ördögöt a falra! Van így is épp elég bajunk! Két hete hiába koslatunk az eltűnt lányok után – súgtam vissza. Esti vörös frufruja a szemébe hullt, ahogy közelebb hajolt. Megpróbáltam csendre inteni a tekintetemmel, de ő tovább suttogott: – Amint hiányozni kezd nekik anyuci és apuci, azonnal előkerülnek, hidd el! Nem először fordul elő. – Adja az ég, hogy igazad legyen! Végre nyugodtan alhatnánk – feleltem ásítozva. A 2016-ban szerzett Broca-afáziámból időközben kigyógyultam, és a beszédkészségem gyakorlatilag teljesen helyreállt. Három évig tartó, intenzív beszédterápiával visszaküzdöttem magam a nagyszájú nyomozók világába. A fáradtság, a stressz vagy az alváshiány okozta átmeneti elakadásokat leszámítva újra gördülékenyen és ékesszólóan tudtam megmondani a tutit. – Egy-kettő, egy-kettő… – szólalt meg a hangszórókon a kiadótulajdonos recsegő hangja. – Jól hallani? A hallgatóság, mintegy vezényszóra, egyszerre bólintott. – Nagyon sajnálom, hogy az eseményt nem lehetett időben elkezdeni. Kénytelen vagyok bejelenteni, hogy a regény szerzője nem tudott eljönni a ma esti rendezvényre – mondta lassan Prudencio, és remegő kézzel végigsimított bozontos, göndör szakállán. A közönség felmorajlott. Néhányan felálltak, és méltatlankodva elhagyták a termet. A főszerkesztő elkeseredett arccal nézett utánuk. – Megértem a csalódottságukat, higgyék el. Mi sem így terveztük, de nem szeretném, ha kárba veszne az estéjük. Mindazok nevében, akik arra számítottak, hogy ma megismerhetik a könyv íróját, szeretettel köszöntöm Andrés Madariagát, a történelemtudományok doktorát, a Santa María-székesegyház Felújítási Alapítványa régészeti csapatának tagját, aki évekkel ezelőtt részt vett a Villa de Susót körülvevő várfalon és az Öreg Katedrális belsejében végzett ásatásokban, néhány méterre innen, ahol most ülünk. Az volt a szándéka, hogy elkíséri a könyv titokzatos íróját a bemutatóra, és elmagyarázza a jelenlévőknek, milyen hihetetlen párhuzamokat lehet felfedezni a jelenlegi Almendra Medieval és a regényben bemutatott tizenkettedik századi Victoria között. – Így van – köszörülte meg a torkát a régész. – A helyszín leírása megdöbbentően pontos, mintha a szerző a saját szemével látta volna az ezer évvel ezelőtti utcákat. Itt, nem messze, a ma San Bartolomé néven ismert lépcső mellett egykor a palota Déli kapuja állt, a Portal del Sur, a fallal körbezárt város felső bejárata… – Nem tudják – súgta a fülembe Alba. A leheletétől átforrósodott a fülcimpám. – Mit? – értetlenkedtem. – Ők sem tudják, ki a szerző. Egyszer sem említették a nevét. Diego Veilazként sem hivatkoztak rá. Egyértelmű, hogy az csak álnév. Fogalmuk sincs, ki írta a regényt. – Vagy azért nem leplezik le, mert a következő alkalomig fenn akarják tartani az olvasókban a kíváncsiságot. Alba úgy nézett rám, mint egy kisgyerekre. Az érvelésem nem győzte meg. – Esküdni mernék rá, hogy nem így van. A sötétben tapogatóznak, akárcsak mi. – Nem tudom, tisztában vannak-e azzal, hogy az egykori várfal alapjai vesznek körül bennünket. Látják ezeket a köveket? – mutatott a régész a jobb oldali kőfalra. – A C–14-es szénizotóppal végzett kormeghatározás adatai szerint a tizenegyedik században épült, száz évvel korábban, mint ahogyan azt eredetileg gondoltuk. Kis túlzással, azt mondhatom, hogy itt ülünk a regény cselekményének színfalai között. Olyannyira, hogy a könyv egyik szereplője itt hal meg, a fal közvetlen közelében. Bizonyára sokan tudni szeretnék, mi is az a kantaridin, amivel megmérgezték. A kantaridin egy barna színű por, amit kőrisbogárból, más néven spanyol légyből készítenek. Szegény regényalaknak egyfajta „szerelmi bájitalként” kínálják fel, és valóban fokozza a nemi vágyat, ezt én is igazolni tudom, mármint… nem személyesen, csak tudományosan. A régész zavartan nézett körbe. A közönség feszült figyelemmel hallgatta. – A kantaridin a középkor legkeresettebb afrodiziákuma volt. Mint most a Viagra – lelkesedett a régész. – Egy apró, Afrikában elterjedt, metálzöld bogár kitinpáncéljából nyerték ki. A kantaridin volt az egyetlen olyan vágyfokozó, amely hatékonyan tágította a férfi nemi szervek véredényeit, és ezzel tartós erekciót tudott előidézni. Mégis le kellett szokniuk a használatáról, mivel nagy adagban súlyos tüneteket idézett elő. Nemhiába hangsúlyozta Paracelsus, hogy egy készítmény gyógyító vagy mérgező hatása a mennyiségen múlik. Két gramm kantaridin bárkit meg tudna ölni az itt jelenlévők közül. A tizenhetedik században nagymértékben visszazuhant a kereslet iránta, miután Franciaországban Richelieu bíboros híres „bonbonjai” egy orgia során a fél királyi udvarral végeztek. De Sade márki is azért került börtönbe mérgezés és szodómia vádjával, mert nem fukarkodott a dózissal, ami két ártatlan örömlány halálát okozta. Az órámra pillantottam. A közönség maradék része odaadóan hallgatta a régész középkori anekdotákkal fűszerezett, rögtönzött előadását. Deba szuszogva aludt nagyapa hatalmas karjai közt a sokat megélt baszk sapka alatt. Nieves minden idegszálával az előadót figyelte. Alba a combomat cirógatta. Esti szórakozottan nézegette a mennyezet gerendáit. Idilli összkép volt. Nem hiányzott belőle semmi. Háromnegyed óra elteltével a kiadótulajdonos az orra hegyére tolt egy ütött-kopott olvasószemüveget, és visszavette a régésztől a szót: – Végezetül engedjék meg, hogy felolvassam önöknek Az idő urai első sorait. A nevem Diago Vela. Az emberek Diago Vela gróf úrnak szólítanak, de ez nem jelent semmit. Ebben a krónikában mindenről beszámolok, ami attól a naptól kezdve történt, hogy két év távollét után hazatértem ebbe a városba, amelynek helyén egykoron Gasteiz település falai álltak, vagy ahogyan a pogányok nevezték: Gaztel Haitz, a „várszikla”, a mi nyelvünkön: Peña del Castillo. Ultrapuertoson és Aquitánián átkelve… Éreztem, hogy a terem ajtaja hirtelen kitárul mögöttem. Kíváncsian fordultam hátra. Egy ötven év körüli, ősz hajú férfi bicegett be a terembe mankóval a hóna alatt, és ezt kiáltotta: – Van önök között orvos? A palotában nem találtam senkit. Orvosi segítségre van szükségem! Esti, Alba és én egyszerre pattantunk fel, mint egy gondolatátvitellel kommunikáló triász. Közelebb siettünk a férfihoz, hátha meg tudjuk valahogyan nyugtatni. Szokás szerint Alba találta fel magát leghamarabb. – Nem érzi jól magát? – kérdezte. – Azonnal hívjuk a 112-t, csak mondja el, mi a gond. – Nem én vagyok bajban, hanem a férfi, akit odalent találtam a mosdóban. – Mi történt vele? – vettem a kezembe a mobilomat. – A földön fekszik. A mankó miatt nem tudtam hozzá leguggolni, hogy ellenőrizzem, él-e még, de annyi szent, hogy nem mozdul. Nincs magánál. Vagy… halott – felelte a férfi. – Azt hiszem, tudom, ki lehet… Nem biztos, hogy jól láttam, de szerintem… – Emiatt most ne aggódjon. Mi mindennek utánajárunk – szakította félbe Estíbaliz. A türelem szobrát nem róla faragták. Néma csend támadt a teremben. Éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik. Prudencio is minden bizonnyal félbeszakította a felolvasását, nem emlékszem, mert nem rá figyeltem. Nagyapa tekintetét kerestem, aki a szemével üzent: „Debát bízzátok rám! Én majd hazaviszem és lefektetem.” Estivel a mosdóba vezető lépcső felé eredtünk. Sietségünkben mind a ketten ráléptünk a befalazott asszony csontjait őrző üveglapra. Nem mintha különösebben zavart volna. Én értem hamarabb célba. Hórihorgas, jól öltözött férfi feküdt a mosdó padlóján, mozdulatlanul. Az arcára fagyott kín látványától összerándult a gyomrom. A mosdó patyolattiszta volt. A falakon hófehér csempe, a vécéajtókon egy fotómontázs Vitória háztetőivel és a négy templomtoronnyal. Elővettem a mobiltelefonomat, zseblámpa üzemmódra állítottam, és a fényével néhány milliméter távolságból a férfi arcába világítottam. Semmi. A pupillája meg sem rezdült. – A rohadt életbe! – sóhajtottam. Megtapintottam a nyaki fő verőerét, hátha valami csoda folytán lüktetni kezd. – Nincs életjel, Esti. Se miózis, se pulzus. Ez az ember halott. Ne nyúlj semmihez, szólj a főhadnagynak, hogy értesítse a helyszínelőket. A nyomozótársam bólintott, és már be akarta ütni a telefonba Alba számát, amikor félbeszakítottam. – Valami bűzlik – szagoltam a levegőbe –, mégpedig nagyon. Hiába van teleszórva ez a szerencsétlen drága kölnivel, nem tudja elnyomni ezt a penetráns bűzt. – Férfimosdóban vagyunk. Mit vártál? – Ez valami más. Olyan szaga van, mint azoknak a bűzbombáknak, amilyeneket gyerekkorunkban az ünnepi vásárokon árultak pisiszínű ampullákban. Nem emlékszel a dobozra, amire egy kínai mandarin feje volt rajzolva? Jelentőségteljesen néztünk egymásra: itt nem gyerekkori csínyről volt szó. – Azt akarod mondani, hogy ezt a férfit valaki megmérgezte? Nem tudtam megállapítani, hogy a férfi halálát természetes ok vagy mérgezés okozta, de nem szeretek utólag bánkódni, ha valamit elmulasztok – a biztonság kedvéért és a nyakigláb férfi iránti tiszteletből fél térdre ereszkedtem, és elmormoltam a szokásos imámat: „Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.” Alaposan szemügyre vettem a halottat, és csak azután osztottam meg a benyomásaimat Estivel: – A szemtanúnak igaza volt. Ennek a krapeknak nagyon jól felismerhető a külseje, pedig nem sok fénykép készült róla. Én mindig gyanítottam, hogy… Azt hiszem, arachnodactyliával állunk szemben. – Úgy beszélj, Kraken, hogy én is értsem. – Marfan-szindrómás a pasas. Hosszú végtagok, dülledt szemek. Látod az ujjait? Mint a póklábak. Látod, milyen magas? Ha ez az ember az, akire gondolok, itt botrány lesz. Maradj a holttest mellett! Én beszélek Albával, hogy zárassa be az összes ajtót. Innen nem távozhat senki! Kétszáz vallomást kell felvennünk. Ha ez a férfi most halt meg, a gyilkos még itt van az épületben.