A lelenc

1. fejezet-2

– Ha eljön az ideje, meg lesz keresztelve, és új nevet kap – közölte a férfi szenvtelenül.

Tehát csak számomra lesz Clara, más számára nem. Még a saját maga számára sem. Merev háttal ültem, és hol összeszorítottam, hol kiengedtem az öklömet.

– De ha más neve lesz, honnan fogják tudni, melyikük ő, amikor érte jövök?

– Valamennyi csecsemő csuklójára ráerősítünk érkezésekor egy ólomlapot, amelyen rajta lesz a nyilvántartásban szereplő azonosítószáma.

– 627. Megjegyzem.

Szemügyre vett, és a szemöldöke zord ráncba szaladt.

– Ha megváltoznak a körülményei, és valóban jelentkezik a gyermekéért, ki kell fizetnie a gondozása díját.

Nyeltem egyet.

– Az mit jelent?

– A költségeket, amelyeket a menhely visel az ellátása idején.

Bólintottam. Fogalmam sem volt, miféle költség lehet ez, de úgy véltem, hogy nem kérdezhetem meg. Vártam. A tollhegy sercegett és a szobában valahol egy óra ketyegett türelmesen. A tintának ugyanolyan színe volt, mint az esti égboltnak a férfi háta mögött lévő ablakban; a függönyöket nem húzták be. A tollszár úgy táncolt, mint valami különös, egzotikus lény. Eszembe jutott a testes nő odakint, hajában a kék tollal, és az, ahogyan bámult.

– Az emberek a teremben – szólaltam meg. – Ők kik?

A férfi fel sem pillantva válaszolt:

– Az igazgatótanácsi tagok feleségei és az ismerőseik. A tombolaestek pénzt szereznek az intézménynek.

– De muszáj megnézniük a beadandó kisbabákat? – firtattam.

Tudtam, hogy a hangnemem itt nem megfelelő; ki is váltott a hivatalnokból egy sóhajt.

– A nőket nagyon meghatja. És minél meghatottabbak, annál többet adományoznak.

Néztem, ahogy a papír végére ért, és cikornyásan aláírta. Hátradőlt, hogy hagyja megszáradni.

– Mi fog történni vele, amikor elmegyek?

– Az újonnan felvett gyermekeket dajkaságba adjuk vidékre, ott fognak élni. Ötéves koruk körül térnek vissza a városba, és a lelencházban laknak, amíg készen nem állnak arra, hogy dolgozzanak.

– Mit dolgoznak?

– A lányokat szolgálói munkára készítjük fel, és megtanítjuk őket kötni, fonni és ruhát foltozni – olyan házimunkákra, amelyek vonzóvá teszi őket a munkaadók szemében. A fiúk a kötélverő üzemekben dolgoznak, halászhálókat és zsinegeket készítenek, így készülnek fel a tengerészéletre.

– Clara hová fog kerülni? Melyik vidékre?

– Az attól függ, hol van számára hely. Lehet, hogy közel lesz, például a Hackney kerületben, de az is lehet, hogy messze, például Berkshire-ben. Nem áll jogunkban elárulni, hol kap elhelyezést.

– Elköszönhetek tőle?

A hivatalnok ráhajtogatta a papírt a bálnacsont szívre, de nem pecsételte le.

– Legjobb elkerülni a szentimentalizmust. Jó estét, kisasszony, és önnek is, uram.

Abe odalépett hozzám, és felsegített a székről.

A lelencház London legkülső peremén állt, ahol a kellemes terek és magas házak a távolba feketén beleásító nyílt országutaknak és mezőknek adták át a helyüket. Ez a környék alig volt egy-két mérföldre a Black and White Courttól, ahol a Fleet börtön árnyékában laktunk, de éppenséggel kétszázra is lehetett volna: északra gazdaságok és tehenek, déli irányban pedig széles utak és lakóházak sorakoztak. Azokat az udvarokba torkolló zsákutcákat és sikátorokat, amelyehez szokva voltam, szénfüst fojtogatta, itt viszont látszottak a csillagok, és az ég, mint egy nagy bársonyfüggöny, mindent csönddel burkolt be. A sápadt hold megvilágította annak a néhány, még ott maradó gazdag vendégnek a hintóját, akik végignézték, hogyan mondunk le a gyerekeinkről. Az esti szórakozás által kielégítve immár otthon készülődtek lefekvéshez.

– Enned kellene valamit, Bessie – mondta Abe, miközben lassan a kapu felé ballagtunk. Megérkezésünk óta most szólalt meg először. Miután nem válaszoltam, hozzátette: – Bill Farrow-nak talán maradt még egy-két húsos lepénye.

Néztem, ahogy előttem vánszorog, és feltűnt, mennyire megroskadt a válla a legyőzöttség súlya alatt és hogy milyen mereven mozog. Sapkája alól kibuggyanó, valaha rozsdaszínű haja elszürkült. Már hunyorogva nézte a rakpartot, és a fiatalabb fiúknak kellett megmutatniuk a vízen hemzsegő több száz hajó között azokat, amelyek a garnélákat szállították Leigh-ből. Apám harminc éve árult garnélarákot egy bódéban a londoni halpiacon. Kétszáz másik társával együtt kosárszám adta el utcai zöldséges kofáknak és viszonteladóknak, vándorárusoknak és halárusoknak reggel öttől délután háromig a hét hat napján. Minden reggel vittem egy kosárral az Oyster Row végén lévő főzőházba, a többit pedig a fejemen kalapként ülő kosárból árultam az utcákon. Nem árusítottunk tőkehalat, és makrélát, heringet, hekket, szardíniát és sprotnit sem. Nem árultunk keszeget, sima lepényhalat, bűzöslazacot, érdes lepényhalat, atlanti lazacot, vándor alózát, angolnát, küllőt és nyúldomolykót sem. Garnélarákok százait, ezreit árultuk mindketten nap mint nap. Sokkal több olyan hal létezett, amelyikre kellemesebb volt ránézni, és amelyet kellemesebb volt árulni: az ezüst lazac, a rózsaszín rákok, a gyöngyházfényű óriás rombuszhal. De a megélhetésünket és a lakbérünket mind között a legrusnyábbal kerestük meg, amely a semmit nem látó, fekete szemével és kis, görbe lábával úgy festett, mintha egy óriási rovar hasából kiszakított, meg nem született lény volna. Árultuk, de meg nem ettük. Túlságosan sokszor szagoltam megromlott példányokat, és kapargattam ki az apró, pókszerű lábakat a kosaramból, a szemük pedig úgy tapadt össze, mint a halikra. Mennyire szerettem volna, ha apám a billingsgate-i helyett inkább a leadenhalli piacon lett volna vásározó, én pedig eperárus, aki úgy illatozik, akár egy nyári rét, és a gyümölcs leve, nem pedig sós tengervíz folyna le a karomon.

Már csaknem odaértünk a magas kapuhoz, amikor a közelben macska nyivákolt. A bensőm üres volt és sajgott, és csak egy lepényre meg az ágyamra tudtam gondolni. A kisbabámra nem gondolhattam, és arra sem, hogy felébredt-e már arra, hogy nincs, aki megnyugtassa. Ha ezt teszem, térdre rogyok. A macska újból nyivákolt, és abba sem hagyta.

– Ez egy kisbaba – eszméltem rá, és hangosan ki is mondtam. De hol? Az udvar sötétbe burkolózott, és a hang valahonnan tőlünk jobbról jött. Nem volt a környéken senki – hátrafordulva két nőt láttam, akik épp kijöttek mögöttünk az épületből, előttünk pedig a kapu zárva volt, de a kőből épült kapusfülke ablaka mögött égett a lámpás.

Abe megállt, és velem együtt fürkészte a sötétséget.

– Ez egy kisbaba – ismételtem, amikor újrakezdődött a sírás.

Ezt megelőzően, mielőtt kihordtam és megszültem Clarát, sosem tűnt fel, ha csecsemők sírtak az utcán vagy nyafogtak az épületünkben. Most azonban ugyanúgy képtelenség volt nem odafigyelni minden kis nyivákolásra, mint arra, ha valaki a nevemen szólít. Letértem az ösvényről, és elindultam a lelencház udvarát szegélyező fal mentén.

– Bess, hová mész?

Néhány lépés után már meg is pillantottam: kis batyu, amelyet a füvön hagytak, és nekinyomtak a nyirkos falnak, mintha így akarták volna védelmezni. Be volt pólyázva, akárcsak Clara, csupán egy aprócska öregemberarc látszott belőle, sötét bőrű, a halántékánál finom szálú, fekete fürtökkel. Eszembe jutott a mulatt nő. Ez minden bizonnyal az ő gyereke, és nyilván fekete golyót húzott. A karomba vettem a babát, és gyengéden csitítgattam. Még nem indult meg a tejem, de már fájdalmasan feszítette a mellemet, és azon tűnődtem, nem éhes-e a kicsi és hogy nem kellene-e megszoptatnom. Beadhatnám a babát a kapusfülkébe, de kérdés, hogy a kapus hajlandó lenne-e átvenni. Abe tátott szájjal bámulta a karomban tartott batyut.

– Most mi tévő legyek?

– Ez nem a te gondod, Bessie.

Lárma harsant a fal túloldaláról: emberek futkostak és kiabáltak, egy ló nyihogott. A városon kívül minden sötétebb és hangosabb volt, mintha valami idegen földön lettünk volna a világ végén. Még sosem jártam vidéken, még Londont sem hagytam el soha. A baba mostanra megnyugodott a karomban, picike arcvonásai álmos szemöldökráncolásba gyűrődtek. Abe-bel együtt odamentünk a kapuhoz. Odakint az úton emberek gyülekeztek, férfiak rohantak lámpásokkal egy négylovas hintó felé, és próbálták lecsillapítani az egymást rémisztgető, verejtékezve ágaskodó lovakat. Számos elfehéredett, döbbent arc meredt a földre, én pedig, a babát még mindig a karomban tartva kisurrantam a kapun, hogy közelebb jussak hozzájuk. Két láb állt ki a tengely alól. Összesározódott szoknyát és elegáns barna kezeket láttam. Halk, torokhangú nyögés hallatszott, akár egy sebesült állat. A nő ujjai megmozdultak, én meg ösztönösen elfordultam, hogy eltakarjam a baba elől a látványt.

– A semmiből tűnt elő – panaszolta a kocsis. – Éppen hogy csak poroszkáltunk, de egyszer csak a hintó elé ugrott.

Visszafordultam, és megtettem a rövid távolságot a kapusfülkéig, amely nyitva volt, a kapus sehol – valószínűleg ő is kint bámészkodott. Odabent meleg volt, a rostélyon pislákolt a tűz és egy asztalkán gyertya égett az otthagyott vacsora mellett. Az egyik kampón találtam egy tartalék marhabőr kabátot, abba belebugyoláltam a gyereket és otthagytam a széken, remélve, hogy a kapus megérti, kié, és megszánja.

A távolban a lelencház néhány ablakában még sárgán ragyogott a fény, de a legtöbb már feketéllett. Odabent gyermekek százai, talán már ágyban. Tudják vajon, hogy a szüleik odakint vannak és rájuk gondolnak? Remélik, hogy majd eljönnek értük, vagy boldogok az egyenruhájukban, a meleg ételeikkel, a tanóráikkal és a hangszereikkel? Hiányozhat az embernek valaki, akit nem is ismer? Az én kislányom is odabent van, ujjacskái az üres levegőt markolásszák. A szívem papírba volt csomagolva. Órák óta ismertem a kislányomat, és egész életemben. Még csak ma reggel történt, hogy a bába csúszósan és véresen a kezembe adta, de a Föld egy teljes fordulatot tett, és többé semmi sem lesz ugyanaz.