A lelenc

2. fejezet

2. FEJEZET

Ha nem arra ébredtem, hogy a bátyám vödörbe vizel, annak az volt az oka, hogy nem jött haza. Másnap reggel Ned ágya üres volt, ezért áthajoltam, hogy megnézzem, nem fekszik-e mellette a padlón, ami előfordul néha, amikor a lepedőkbe gabalyodva kiesik belőle. Az ágy be volt vetve, a padló üres. Ahogy visszagördültem, összerándultam. Úgy éreztem, hogy a bensőm csupa seb; ha kifiléznének, belül csupa lila és kék folt lennék. A szomszéd szobából áthallatszott, ahogy Abe léptei megcsikordulnak a csupasz padlódeszkákon. Az ablaktáblák mögött még sötét volt, és órákon keresztül még az is marad.

A mellem éjjel folyni kezdett, és a hálóingem átázott, mintha sírt volna a testem. A bába figyelmeztetett, hogy ez fog történni, de azt is mondta, hogy hamarosan abbamarad. Az emberek mindig a mellemet vették észre először, gyakran mást nem is. Azt tanácsolta, kössem át rongyokkal, hogy a tej ne üthessen át a ruhámon, de csupán áttetsző, vízszerű folyadék szivárgott belőle. Az udvarban lévő pumpás kút nagyon messzinek tűnt, amikor minden porcikám ennyire fájt, de az én dolgom volt behozni a vizet. Felsóhajtottam, és miközben a kübliért nyúltam, hallottam a másik szobából, ahogy Ned becsattog a bejárati ajtón. A szobáink a Black and White Court 3. szám alatt voltak egy háromszintes bérház legfelső emeletén, kilátással a kikövezett udvar borongós mélységére. Itt születtem, és eddigi tizennyolc évemben mindvégig itt laktam. Az öreg hajó módjára nyikorgó és sóhajtozó eresz alatti lejtős padlón tanultam meg mászni, majd járni. Fölöttünk nem lakott senki, csak madarak ültek a tetőn és piszkítottak a kéményekre és az égbe döfő templomtornyokra. Szerettem a ház tetején lenni: csöndes és félreeső volt, távol a lent játszó gyerekek ricsajozásától. Életem első nyolc esztendejében édesanyám is itt élt velünk, mielőtt elhagyott bennünket. Sírtam, amikor Abe kinyitotta az ablakot, hogy kiengedje a lelkét; azt akartam, hogy maradjon, és odafutottam megnézni, ahogy felrepül a mennyországba. Most már egyáltalán nem hiszek ebben. Elvitték a testét, és Abe eladogatta a holmijait, csak a hálóingét tartotta meg, hogy azzal alhassam, amit meg is tettem mindaddig, amíg egyszer csak már nem éreztem sűrű, fekete haja és tejfehér bőre illatát. Nem hiányzott, mert már nagyon régen volt. Arra számítottam, minél idősebb leszek, annál kevésbé érzem, hogy szükségem volna rá, de amikor megnőtt a hasam, és elkezdődtek a fájások, az ő kezét szerettem volna fogni. Irigyeltem azokat a lányokat, akikkel tegnap este ott volt a szeretetét az arcán viselő édesanyjuk.

Ned bebotorkált a közös szobánkba. Kivágta az ajtót és megbotlott a földön hagyott kübliben, amely felborult, és a pisim végigömlött a padlódeszkákon.

– Te kétballábas idióta! – kiabáltam. – Legközelebb szólj, hogy jössz!

– A francba! – Lehajolt, hogy felvegye onnan, ahová elgurult. A két szobában, amelyet Ned, Abe és én az otthonunknak neveztünk, egyetlen egyenes vonal sem akadt – a tető lejtett, a padlódeszkák billegtek. Nem botlott meg, ahogy visszatette a küblit a padlóra. Tehát a pia nem áztatta el túlságosan, pusztán átnedvesítette. Nem arra fogok hazatérni sajgó lábbal és fájó nyakkal a piacról, hogy sápadtan, hányásszagot árasztva nyögdécsel a fekhelyén.

Lezöttyent az ágyra, és elkezdte lehámozni magáról a kabátját. A bátyám három évvel volt idősebb nálam, gyöngyházszínű bőrű, vörös hajú fiú annyi szeplővel, amennyi kettőnknek is elég lett volna. Az utcaseprőként megkeresett kevéske pénzét kártyabarlangokban és kocsmákban verte el.

– Mész ma dolgozni? – kérdeztem, tudva előre a választ.

– És te? – kérdezett vissza. – Még csak tegnap szültél. Az öreg csak nem hajt ki ma is?

– Viccelsz? Szerinted betakarózva ágyban maradok egy bögre teával?

Amikor átmentem a másik szobába, láttam, hogy Abe könyörületesen elment vízért, mialatt én aludtam, és megmelegítette a teáskannában. A nagyobbik szoba gyéren, de otthonosan volt bebútorozva: az egyik falnál Abe keskeny tábori ágya állt, a tűzhely előtt anya hintaszéke. Szemben vele egy másik szék és két zsámoly. Az összes fazekunkat és tányérunkat a kis ablak mellett lévő polcokon halmoztuk fel. Kislány koromban képeket erősítettem a falakra, csinos parasztlányokat és általunk ismert épületeket – a Szent Pál-székesegyházat és a Towert – ábrázoló másolatokat. Egyikhez sem volt keretünk, így idővel felpöndörödtek és megfakultak. Egy vizes ronggyal feltöröltem a szobám padlóját, és bár a szagtól összerázkódtam, nem lettem tőle rosszul. Amíg Clara növekedett bennem, kezdetben a piacon minden szagtól öklendeztem.

Amikor végeztem, és a küblit az ajtóhoz tettem, hogy majd levigyem, Abe odanyújtott egy pohár gyönge sört, én pedig, még mindig hálóingben, leültem vele szemben. A tegnapi napok eseményeiről továbbra sem beszéltünk. Tudtam, hogy egy napon majd fogunk, de egyelőre hosszú ideig fagyos hangulat fog uralkodni köztünk.

– Szóval akkor bevették a babát, Bess? – hallatszott Ned hangja a hálószobából.

– Nem, betettem az ágy alá.

Hallgatott, de kisvártatva újra megszólalt:

– És nem fogod elárulni nekünk, hogy kié?

Abe-re pillantottam, aki a poharába bámult, azután egy hajtásra kiürítette.

Nekiláttam feltűzni a hajam.

– Az enyém – feleltem.

Ned ingujjra vetkőzve megjelent az ajtóban.

– Tudom, hogy a tiéd, te féleszű.

– Hé! – szólt oda Abe Nednek. – Miért vetkőztél le? Nem mész dolgozni?

Ned haragos pillantást vetett rá.

– Később kezdek – közölte.

– Szóval a gebék ma reggel nem szarnak?

– De igen, de kell egy hely, ahová bevághatom a söprűmet. Tudtok ilyet?

– Felöltözöm – jelentettem ki.

– Dolgoztatod a tegnapi nap után? – folytatta Ned. – Mi vagy te: az apja, vagy a gazdája?

– Ő nem fél a munkától, nem úgy, mint egyesek, akik ez alatt a fedél alatt élnek.

– Egy kibaszott rabszolgahajcsár vagy. Hagyd a lányt ágyban maradni egy hétig!

– Ned, fogd már be! – förmedtem rá.

Elmosogattam a poharakat a tűzhelyen melegedő vízben, feltettem őket a polcra, majd egy gyertyával a kezemben elnyomakodtam Ned mellett, hogy felöltözzem. Ned, háttal ülve az ágyon, káromkodva rugdosta a keretét. Tudtam, hogy amikor később hazajövünk, hűlt helyét fogjuk találni.

– Feküdj le aludni, jó? Ne hecceld! – mondtam. Egy pillanatig meztelenül álltam, amíg felhúztam az alsóingemet, és összerázkódtam.

– Hallgass a józan eszedre – neked most feküdnöd kellene.

– Nem lehet. Tegnap nem dolgoztam.

– Mert szültél!

– Akkor nem törődtél vele, igaz? Hol voltál?

– Mintha kedvem lett volna látni.

– Akkor fogd be a szád! Holnap lakbérfizetés. – Nem tudtam kiszűrni a hangomból a megvető élt. – Hozzájárulsz, vagy megint nekem meg Abe-nek kell kifizetnünk? Jó volna, ha hébe-hóba te is beleadnál. Ez itt nem fogadó.

Elfújtam a gyertyát, és letettem a komódra. Abe már begombolta öreg kabátját, és az ajtóban várt.

Ned hangja keményen és rosszindulatúan csattant a hálószobából.

– Te pedig nem vagy Szűz Mária. Velem ne álszenteskedj, te kis ribanc!

Abe szája zord vonallá keskenyedett, világos szemének pillantása találkozott az enyémmel. Szó nélkül a kezembe nyomta a főkötőmet, és kitessékelt a hideg, kopár folyosóra, amely mindig húgytól és az előző este főzött gintől bűzlött, és az ajtó becsapódott mögöttünk.

Elindultunk a folyóhoz. Reggelente, mire a Szent Márton-templom óralapján a mutató elérte a fél ötöt, Abe és én már eljöttünk a Black and White Courtról, és elhaladtunk a jobb kézre eső Fleet börtön magas falai mellett, majd a Bell Savage Yardon végigmenve délre tartottunk a széles útra, a Ludgate Hillre, ahol kelet felé fordultunk, a Szent Pál-székesegyház tejfehér kupolája irányába. Az úton már ezen a korai órán is nagy volt a forgalom: utcaseprők, áruszállító kordék és a pékségek előtt a kisütésre hozott kenyerükkel sorban álló, álomittas asszonyok mellett ballagtunk el, és küldöncök futkostak a folyó meg a kávéházak között a vízről érkező hírekkel. A hídhoz közeledve tovább sűrűsödött a forgalom, és a folyóparton összezsúfolódott bódékon túl, a rakpartokon fel-le himbálóztak és sodródtak az árbócok. A rakpartok és mólók felé tartó férfiak ásítoztak, félig-meddig még mindig az ágyukról és az otthagyott meleg asszonyi testekről álmodtak. Noha még koromsötét volt – egyik-másik kapualj fölött olajlámpások égtek ugyan, de a novemberi ködben sápatag napocskáknak látszottak, amelyeket súlyos felhő takar el –, Abe és én behunyt szemmel is ismertük az utat.

Elmentünk a Mészároscéh Csarnoka mellett, azután tovább a folyó felé, amely csillogva húzódott előttünk odalent, máris fuldokolva a különböző rakpartokra halat, teát, selymet, fűszereket és cukrot szállító hajók százaitól. Meredek út vezetett lefelé, és a sötétben nem volt könnyű megtenni. Amikor a megérkezésünk után pár perccel ötöt ütött az óra, a kikötőben a hordárok nekiláttak, hogy partra hurcolják a hajókról a halakkal teli kosarakat a standokhoz. Hattól érkeztek taligákkal és kosarakkal a városi halas és zöldséges kofák, vendéglősök, halsütők és cselédek, hogy alkudozzanak három tucat bűzöslazacra, vagy egy véka osztrigára, vagy egy nagy, kövér tokhalra, amelynek az ára felfelé kúszott, de azután az árusok engedtek belőle, majd a kettő valahol középen találkozott. Felkelt a gyenge, halvány nap, úgyhogy a kereskedők kiáltozásai – „Tőkehalat, élő, eleven tőkehalat!”, és „Itt a foltos tő-tő-tőkehal!”, és „Vegyenek bűzöslazacot, érdes lepényhalat, vándor alózát, küllőt, nyúldomolykót!”, az utolsó szót halkan megnyomva – már nem voltak testetlenek, hanem vörös képű kereskedőkhöz és a feleségeikhez tartoztak. Mindegyik rikoltást meg lehetett különböztetni a következőtől, és oda sem kellett néznem, hogy tudjam, kitől származik. Volt valami nagyszerű a billingsgate-i piacban, a kikötőben hánykolódó, nyikorgó árbócokról visszaverődő reggeli napban és a bivalyerős nyakú hordárokban, akik fejükön négy-öt-hat kosárral siklottak keresztül a tömegen. Hétre a föld kavargó, csillogó pénzérméknek tűnő halpikkelyekkel teleszórt sártengerré változott. A bódék roskatag fatákolmányok voltak, amelyeknek lejtős tetejéről télen jeges víz csöpögött az ember nyakába. A bódék előtt fűzfából font kosarak dugig tömve voltak ezüstös nyelvhalak és még mozgó rákok kazlaival, és kézikocsik nyögtek a fénylő halrajok súlya alatt. Volt a rakparton egy Osztriga utca, amely a szürke, homokos kagylókkal púposan megrakott csónakok egymásba érő soráról kapta a nevét. Ha pedig valakinek angolnára támadt kedve, fel kellett fogadnia egy csónakost, hogy vigye ki a Temzén horgonyzó holland halászhajók egyikéhez, ahol furcsa külsejű, szőrmekalapos, gyűrűkkel felékszerezett férfiak egyensúlyoztak nagy tálak fölött, amelyekben a kígyószerű lények tekergőztek zavaros levükben. Én bekötött szemmel is meg tudtam különböztetni egy lepényhalat egy szardíniától, vagy egy norfolki makrélát egy sussexitől. Néhanapján a halászok kifogtak egy cápát vagy egy barna delfint, és felakasztották, hogy mindenki megnézhesse; egyszer egy hordár virágos jókedvében ruhát adott az egyikre, és kinevezte sellőnek. Azután ott voltak a billingsgate-i feleségek, alsószoknyáikban maguk is olyanok, mint a barna delfinek. Húsos, vörös kezüket és hajóorra emlékeztető keblüket előreszegezve furakodtak keresztül a tömegen, és úgy rikoltoztak, akár a sirályok. Mindig volt náluk pálinkásflaska, amelyet a hideg hónapokban meg-meghúztak, és a fülükben aranykarikát viseltek. Már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy nem leszek olyan, mint ők: Leigh összes garnélarákjáért sem megyek hozzá billingsgate-i fiúhoz.

Vincent, a hordár meghozta a szürke garnélarákkal megrakott első három kosarat, és Abe-bel átöntöttük őket a sajátjainkba. Sietnünk kellett, mivel a többi garnélaárus ugyanezt tette. Miután átrakodtunk, egy kosár rákot elvittem a főzőházba, ahol egy Martha nevű, sonkakarú kenti asszonyság megfőzte, mialatt elmentem kalap formájú halaskosaramért a raktárba. Martha nem volt beszédes, de barátságtalan sem; már nagyon régen szótlanul megegyeztünk, hogy ez az időpont túl korai a csevegéshez, és amikor a garnéla már ugyanolyan színt öltött, mint az ő vöröslő arca, Martha belerakta a zörgő, gőzölgő kupacot a halaskosaramba. A súlyához mostanra már hozzászoktam, csak a forró víz okozott fájdalmat, ahogy végigfolyt a nyakamon és leforrázta, de ez semmi nem volt Martha rózsaszínűre maródott, már minden érzettől megfosztott kezéhez képest.

– Minden rendben, Bögyös? – Tommy, az egyik himlőhelyes arcú hordár rövid időre megszakította a temzei bűzöslazac szállítását. – Találkozhatunk később a Sötétházban?

– Ma este nem, Tommy. – Ez mindennapos szertartásunk volt. Én mindig ugyanazt mondtam neki, és ő is ugyanúgy válaszolt. Néha eltűnődtem, vajon meddig kell részt vennem ebben a játékban, és megkönnyebbültem, amikor el tudtam kerülni a szállításai közben. A nagy mellem miatt hívott Bögyösnek. Egyszer régen, egyik délután Tommy, hazafelé tartva a Sötétházból, az északi folyópart legbrutálisabb kocsmájából, nekinyomott az egyik bódénak, és miközben egyik kezével a mellemet markolászta, a másikkal pedig a szerszámát huzigálta, arra próbált rávenni, hogy fogjam meg, azután hálásan megborzongva a szoknyámra ürítette magát.

– Akkor ahhoz mit szólnál, Bögyös, ha keresnénk magunknak egy saját sötét házat?

– Ma nem, Tommy.

Kacsintott, és ment tovább Francis Costa standjához. Felkaptattam a folyótól a városba. London rendben ébredezett, a már kirajzó kevéske hivatalnok és üzletember az irodája vagy a kávéházak felé tartott. Nekik gyakorta készített reggelit a feleségük vagy a cselédségük – füstölt makrélát, vagy tojást, vagy porcelán tálkában zabkását. És egy kezemen meg tudtam számolni azokat a tengeri herkentyűktől megundorodott folyami matrózokat és tengerészeket, akik vásároltak már tőlem. Nem, én az egérfogó-készítőket, a cipőpucoló fiúkat és a dohányszünetet tartó kőműveseket kerestem, meg a levendulaárusokat és az utcaseprőket, akik megálltak egy pillanatra, hogy kinyújtóztassák a hátukat. A köszörűsöket, a parókaárusokat, a piacra termelő kertészeket, akik, miután eladták a portékájukat, épp indultak haza vidékre. A zaklatott anyákat, akik vásároltak egy marékkal, hogy azzal fogják be visító gyerekeik száját, és azokat a részegeket, akik még nem kerültek ágyba. Amikor kiürült a kosaram, ami lehetett egy óra, de akár három is, visszamentem Billingsgate-be, és újból megraktam. A nyár volt a legrosszabb, amikor bűzlött a város, és ezáltal én is. Azokban a hónapokban a készletünk legnagyobb része délre már csak a macskáknak volt jó. A tél is szörnyű volt, de akkor legalább az áru elállt napnyugtáig, amikor bezárt a piac.

Bal, jobb, bal, jobb; mindennap a saját útvonalamon gyalogoltam, s közben kiabáltam: „Friss a garnéla, egyenesen a hajóról, két penny harmad kupával önnek, uram, önnek, asszonyom!” Nehéz volt versenyre kelni a harangzúgással, a kocsikerekek zörgésével és a téli reggel általános lármájával. Végigmentem a Fish Streeten, el az Emlékmű{2} mellett, be a városba. Útközben megálltam a Throgmorton Street sarkán, hogy összedörzsöljem a két kezem és félrerúgjak egy kutyát, amely a szoknyámat szaglászta, de csak egy pillanatra, mert a megállás egyenlő volt a megfagyással, és olyankor a kosaram súlyát is megéreztem. Ekkor láttam meg a halcsontokat áruló boltokat.

Négy-öt volt belőlük, ők látták el halcsonttal London valamennyi derekát. A bejáratuk fölé szimbólumokat akasztottak: fából faragott bálnát, napba helyezett horgonyt és ananászt. Vesszőből font kosarak álltak a boltok előtt, bennük csontvázak halmai. A csontot a rotherhithe-i raktárakból a folyón szállították ide, a kereskedők kiválogatták, a fűszálnál is vékonyabbra vágták, és lenvászonba, selyembe vagy bőrbe csomagolták, vagy egy csontfaragó tülköket és fogantyúkat faragott belőlük. Vagy szíveket. Ösztönösen a hasamra tettem a kezem; a fűzőm már hónapok óta egy fiókban pihent, és beletelik még némi idő, mire újból hordani tudom. Ha látták is a billingsgate-i piacon a gömbölyű hasamat, senki sem tette szóvá, amint azt sem fogják, hogy lassan eltűnik. Még Vincent és Tommy sem szólt semmit. Hamarosan újból lapos lesz, és el is felejtem, milyen nagy volt. Azt azonban sosem fogom elfelejteni, milyen érzés volt, hogy otthont adott valakinek.

– Csak a száját tátja vagy árul is?

Egy asszony állt meg előttem, akinek háromnál nem lehetett több foga. Tapogatózva megkerestem a kosaramra biggyesztett kis ónkupámat,{3} megtöltöttem, és a tartalmát szutykos kezébe töltöttem. Az egészet beletömte a szájába, és a zsebében újabb pénzérme után kotorászott.

– Viszek egy marékkal a fiamnak is. Kalaposinas. Már biztos megéhezett, úgyhogy elviszem neki a műhelybe.

Egy újabb kupányit töltöttem a tenyerébe.

– Alig várom, hogy egy nap majd vehessek tőle kalapot – mondtam.

– Van otthon egy picinye, igaz? – A köpenyem alól kitüremkedő hasamra mutatott.

– Igen – hazudtam.

– Egy kis kerub, ugye? Vagy egy drága angyalka?

– Kislány. Clara. Az édesapjával van, mielőtt ő dolgozni megy.

– Nagyszerű. Vigyázzon magára – mondta az asszony, és a garnéláját szorongatva elsántikált, és belevegyült a tömegbe.

Megfordultam, és még egyszer nekiduráltam magam a reggelnek.

– Friss a garnéla! – kiabáltam, miközben a nap végre lassan felkúszott az égre. – Egyesenen a hajóról!