Az éjszaka fénye

Második fejezet A Menlo Park-i varázsló

MÁSODIK FEJEZET

A Menlo Park-i varázslóA pokolba is! Itt nincsenek szabályok! Arra törekszünk, hogy létrehozzunk valamit.

Thomas Edison, Harper’s Magazine, 1932. szeptember

PAUL A KABÁTJÁÉRT NYÚLT, de még mielőtt elindult volna, szorosabbra kötötte a nyakkendőjét. Majdnem hat hónapja pereskedett Thomas Edisonnal, de még soha nem találkozott a világ leghíresebb feltalálójával.

Edisonnak bizonyosan értesülnie kellett a balesetről. A legnagyobb nyilvánosság előtt, New York legzsúfoltabb utcáján végzett az elektromosság egy emberrel. Biztos, hogy nem fogja szó nélkül hagyni. De vajon mit akarhat Paultól?

Mielőtt elhagyta volna az irodát, Paul elővett egy dossziét az egyik fiókból. Néhány dokumentumot a gyapjúkabátja belső zsebébe rejtett. Bármire is készül Edison, Paul is tartogat számára egy-két meglepetést.

A Broadway elhomályosult ezen a késői órán. Az utcát megvilágító gázlámpák fénye halványsárga ragyogást kölcsönzött a macskaköveknek. Csak egyetlen pont világított a távolban. Manhattanben citadellaként emelkedett ki a Wall Street a maga tündöklő elektromos fényeivel.

Paul a sötétségbe borult észak felé fordult, és gyorsan leintett egy fiákert.

– Vigyen az Ötödik sugárút 65.-höz ‒ utasította a kocsist. Noha az Edison General Electric vállalat hírneves laboratóriuma New Jersey-ben volt, a cég központi irodája ennél jóval patinásabb környéken helyezkedett el.

A kocsis hátrafordult, hogy jobban szemügyre vehesse Pault.

– Csak nem a Varázslóval van találkája?

– Nem hinném, hogy az édesanyja így nevezte volna el.

– Ó, az anyja réges-rég meghalt ‒ felelte a kocsis. ‒ Nem is tudta?

Paul ámulatba ejtőnek találta, ahogy Edison története legendává vált az emberek szemében. Alig egy évtizede lett ismert, és máris sikerült valamiféle modern nemzeti hőssé avanzsálnia. Dühítő, de meg kellett hagyni, átkozottul jól csinálta.

– Ő is éppolyan földi halandó, mint akárki ‒ felelte Paul ‒, bármit is írjanak róla a The Sunban.

– Ő egy csodatevő. Képes villámlást előidézni egy üvegben. Hangokat egy rézdrótban. Mégis melyik földi halandó volna képes ilyesmire?

– Az, aki gazdag.

A lovak végigügettek a Broadwayen, túl a csöndes Houstonon és a Tizennegyedik utca elegáns sorházain. A sziget sötétbe borult, egészen addig, míg rá nem fordultak az Ötödik sugárútra. Ekkor hirtelen láthatóvá váltak a villanylámpák, melyek beragyogták a sugárutat. New York utcáinak nagy részét szénnel működő gázlámpák világították éjjelente, ugyanaz a homályos, derengő fény pislákolt már száz éve. Ám a közelmúltban egy maroknyi üzletembernek módja nyílt arra, hogy épületeiket új villanylámpákkal világítsák meg. Amerika fényének kilencvenkilenc százalékát alig néhány utca adta, melyek nevét mindenki ismerte: Wall Street, Madison sugárút, Harmincnegyedik utca. Minden nappal egyre fényesebbé váltak, ahogy újabb és újabb épületeket láttak el villanyvezetékekkel. A levegőt átszelő kábelek erődítményként ölelték körbe a negyedet. Paul felpillantott az Ötödik sugárútra. Jól láthatta, micsoda fejlődés ment itt végbe a többi városrészhez képest.

Ha azonban Paul sikerrel jár, Edison kivilágított birodalmára hamarosan az összeomlás vár.

Este tizenegykor lépett be az Ötödik sugárút 65. szám ajtaján. Megpillantotta az ablaküveg mögött álldogáló nagy termetű őröket, akik kezükben lezserül tartották fegyverüket. Szükségtelennek érezte ezt a pózolást.

Az épület középső lépcsősoránál középkorú, szakállas férfi fogadta Pault. Mosolytalan arccal nyújtott kezet neki.

– Charles Batchelor.

– Tudom, ki maga ‒ felelte Paul. Batchelor Edison jobbkeze volt: ő vezette a laboratóriumát, és az első számú embere is volt egyben. Edison, ha a szükség úgy hozta, Batchelorral végeztette el a piszkos munkát. A lapok szerint a két férfi elválaszthatatlan volt, de munkaadójával ellentétben Batchelor soha nem adott interjút. Egyetlen címlapon sem lehetett látni az arcképét Edisoné mellett.

– Már várja magát. ‒ Batchelor csak ennyit mondott. Paul követte őt felfelé a lépcsőn. Edison irodája a negyediken volt. Batchelor kitárta a kétszárnyú tölgyfa ajtót, előreengedte Pault, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna, megállt a küszöbnél. Mintha láthatatlanná vált volna, ha épp nem kapott utasítást a főnökétől.

Gazdagon díszített iroda tárult Paul szeme elé, spanyol bőrrel bevont székekkel, üvegborítású mahagóni íróasztallal, amelyen csak úgy hemzsegtek az elektromos berendezések. A helyiség legtávolabbi sarkában egy összecsukható ágyat fedezett fel. Azt rebesgették, Edison soha nem aludt többet három óránál. De, mint minden róla szóló pletykáról, Paul erről sem tudta eldönteni, elhiggye-e.

A díszes tapétával bevont falakra gyönyörű, rózsa alakú villanykörtéket szereltek. Ó, te jó ég, hogy ezek milyen fényesen ragyogtak!

Paul egy pillantást vetett a kezére. Rádöbbent, hogy még soha nem látta a tulajdon kezét villanylámpa fényénél. Látta a bőre alatt futó kék ereket, a szeplőket, a himlőhelyeket, a sebhelyeket, a koszt, az apró ráncokat, amelyek felgyülemlenek, mire az ember betölti a huszonhatot. Alaposan megfigyelte a középső ujját, amely mindig árulkodóan rángatózott, ha éppen ideges volt. Paul nem csupán a fényt látta újnak, hanem önmagát is. Elég volt egyetlen aprócska izzószál, és máris olyan ember vált belőle, amilyennek addig el sem tudta képzelni magát. Thomas Edison impozáns mahagóniasztala mögött ült és szivarozott.

Jóképűbb volt, mint amire Paul számított, és soványabb, mint amilyennek a fényképek mutatták. Jellegzetesen középnyugati, markáns álla volt. Noha a negyvenes éveiben járt, a haja éppoly rakoncátlan maradt, mint egy iskolás fiúé. Egy kevésbé karizmatikus embert öregített volna, Edisonnál azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy fontosabb dolga is akadt, mint hogy a hajával bíbelődjön. A bántóan éles fénynél Paul még az őt figyelő szürke szempárt is jól látta.

– Jó estét!

– Miért kellett idejönnöm, Mr. Edison?

– Egyből a lényegre tér. Szeretem, ha egy ügyvéd ilyen határozott.

– Én nem a maga ügyvédje vagyok.

Paul szavai hallatán Edison felvonta a szemöldökét, majd egy papírlapot csúsztatott felé az íróasztalon. Paul egy kissé várakozott, mielőtt közelebb lépett volna az asztalhoz. Nem akart elmozdulni arról a pontról, ahol állt, de kíváncsi volt, vajon mit akarhat mutatni neki Edison.

A The New York Times címlapjának próbanyomata volt. HALÁLOS VEZETÉKEK ‒ ordította a szalagcím. BORZALMAS LÁTVÁNY ‒ EGY SZERELŐ SZÉNNÉ ÉGETT A DRÓTRENGETEGBEN. A szalagcím alatti feldúlt cikk a villamos energia veszélyeire figyelmeztetett. Felháborodott szerzői azt a kérdést feszegették, vajon biztonságos-e olyan vezetékekkel ellátni a várost, amelyek ettől a szinte ismeretlen, nyers energiától duzzadnak.

– Ez a holnapi újság ‒ jegyezte meg Paul. ‒ Hogyan szerezte meg?

Edison ügyet sem vetett a kérdésre.

– A maga kis irodácskája… mi is a neve?… Pont ott van, ahol az eset történt, nem igaz?

– Szemtanú voltam.

– Valóban?

– Láttam, ahogy az a férfi lángra gyúlt, és azt is végignéztem, ahogy a tűzoltók levágták a testét a vezetékekről. De azok ott a Broadwayen nem a maga vezetékei voltak. És nem is az ügyfelemé, hanem a U. S. Illuminating társaságé. Lévén, hogy nem vagyok Mr. Lynch ügyvédje, hála istennek semmi közöm az egészhez. Ahogy ahhoz a vitához sincs, ami maga és George Westinghouse között zajlik.

– Tényleg ezt gondolja?

– Miért akarta, hogy idejöjjek?

Edison egy darabig hallgatott, mielőtt újból megszólalt volna.

– Mr. Cravath, ha nem vette volna észre, egy háború kellős közepén vagyunk. Az elkövetkezendő években valaki olyan villamosenergia-rendszert fog kiépíteni, amely az egész országot kivilágítja. Talán én leszek az. Talán Mr. Westinghouse. De azok után, ami ma történt, egészen biztos, hogy nem Mr. Lynch. A sajtó holnap reggel ízekre fogja szedni.

– Akkor holnap jó napom lesz.

Edison az aranytálcára hamuzott.

– Az elmúlt évben ‒ folytatta ‒ több ellenfél kötötte le a figyelmemet és az energiáimat. Azonban a mai naptól fogva csupán egyetlen ellenfelem maradt. A maga ügyfele. Vagy én fogok győzni, vagy Mr. Westinghouse. Ez ilyen egyszerű. A cégem tízszer nagyobb, mint az övé, ráadásul hét évvel korábban kezdtem ennek a technológiának a gyártását, mint ő. J. P. Morgan pedig személyesen ígérte meg nekem, hogy bármennyivel hajlandó támogatni a terjeszkedésünket. Ami pedig engem illet… nos, úgy vélem, tisztában van azzal, hogy ki vagyok.

Edison mélyen beleszívott a szivarjába, majd komótosan kifújta a füstöt.

– Azért hívattam ide, hogy megkérdezzem magától: tényleg azt képzeli, hogy van bármiféle esélye?

Ekkor olyan pillantást vetett Paulra, amilyet egy sintér vetne egy kóbor kutyára, amelyet nemsokára elaltat.

– Mr. Cravath, a villanykörtét én találtam fel. Nem George Westinghouse. Ezért akarom az utolsó centjét is elperelni tőle. Westinghouse gazdag ember, ön viszont arra készül, hogy elherdálja a vagyonát, mert egy olyan ügyben próbál legyőzni engem, Mr. Cravath, amit már rég megnyertem. Ha ez az egész véget ér, Westinghouse vállalata az enyém lesz. A maga ügyvédi irodája is az enyém lesz. Úgyhogy fejezze be! Elég volt ebből! Mindenkinek, aki az utamban áll, bántódása fog esni. A saját érdekében tanácsolom, hogy maga ne legyen közöttük.

Edison szürke szemeinek sarkában különös ránc tűnt fel. Beletelt egy kis időbe, mire Paul rájött, mi is tükröződik Edison tekintetében. Aggodalom.

Ez felébresztette a benne rejlő dühöt.

– Örülök, hogy ma este magához kéretett ‒ felelte Paul. ‒ Így legalább nem kellett időpontot egyeztetnem önhöz.

– Nocsak, valóban? És miért akart találkozni velem?

– Hogy közöljem magával a rossz hírt. Be van perelve.

– Be lennék perelve? ‒ Halvány mosoly bújt elő Edison arcán. ‒ Na és ki indított pert ellenem?

– George Westinghouse.

– Fiam, maga el van tévedve.

– Mi is bepereljük magát.

– Mégis miért? ‒ nevetett Edison.

– Amiért megsértette az izzólámpára vonatkozó szabadalmunkat.

– Én találtam fel az izzólámpát.

– Ezt mondta a szabadalmi hivatal is. De várjunk csak! Nem létezett más izzólámpa-szabadalom a magáé előtt? Nem adott már be korábban valaki más is a magáéhoz hasonló tervrajzokat?

Edison gyorsan rájött, mire akar kilyukadni Paul.

– Sawyerre és Manre gondol? Az az egész ügy nevetséges. A terveiknek semmi közük az én izzólámpaterveimhez. Be akarnak perelni? Csak tessék, rajta, pereljenek be.

– Nos, attól tartok, ezt ők már nem tehetik meg, mivel a szabadalmaik már nem az ő tulajdonukban állnak. ‒ Paul elővette a dossziét, amit a zsebébe rejtett, mielőtt elhagyta az irodáját, és Edison mahagóniasztalára csúsztatta a tartalmát. ‒ Hanem a miénkben.

Edison szemügyre vette a dokumentumokat. Finoman dobolt az ujjaival az asztal vastag üvegborításán, miközben átfutotta a licencszerződést, amit a Westinghouse Electric Company kötött William Sawyerrel és Albon Mannel. Westinghouse kizárólagos jogot szerzett a Sawyer és Man által szabadalmaztatott izzólámpák gyártására, kereskedelmére és terjesztésére.

– Nos, ez kivételesen ravasz lépés volt, Mr. Cravath ‒ szólalt meg végül Edison. ‒ Tényleg. Már értem, miért kedveli magát George.

Edison nem véletlenül hívta Westinghouse-t a keresztnevén, amolyan bizalmaskodó stílusban. Visszacsúsztatta a dokumentumokat Paulnak, és kényelmesen hátradőlt a székében, mielőtt folytatta volna.

– Utánajártam, ki maga. Remélem, nem veszi rossz néven.

– Nem hinném, hogy túl sok mindent talált volna rólam.

– Évfolyamelsőként végzett a Columbia Egyetem jogi karán két évvel ezelőtt. Walter Carter személyesen vette a szárnyai alá. Igazán lenyűgöző. Másfél évvel később Carter otthagyta az ügyvédi irodáját, maga pedig követte őt. Azonnal üzlettárs lett. Huszonhat évesen.

– Korán érő típus vagyok.

– Nem, maga ambiciózus. Hat hónappal ezelőtt junior cégtárs lett egy új ügyvédi irodánál. Úgy, hogy még soha egyetlen bírósági ügye sem volt. Aztán valahogy sikerült szert tennie az első ügyfelére, Mr. George Westinghouse-ra, akit akkoriban pereltem be, több pénzt követelve tőle, mint amit maga, a gyerekei és az unokái valaha is látni fognak közönséges kis életük során.

– Mr. Westinghouse-nak jó érzéke van a tehetségekhez.

– Maga egy gyerek, aki a semmiből hirtelen az első számú ügyvéd lett nemzetünk történelmének legnagyobb szabadalmi perében.

– Tehetséges vagyok.

Edison dörgő hanggal felnevetett.

– Ugyan, kérem, Mr. Cravath. Ennyire senki sem tehetséges. Hogyan vette rá George-ot, hogy magát bízza meg az üggyel?

– Mondja, Mr. Edison, miért tesz úgy, mintha lenyűgözném?

– Miért gondolja, hogy a csodálatom nem őszinte?

– Azért, mert az emberiség történetének legsikeresebb feltalálója előtt állok az Ötödik sugárúti irodaházának negyedik emeletén. Egy olyan ember előtt, aki huszonegy évesen nyújtotta be az első szabadalmát, harmincéves korára milliomos lett, és akinek minden egyes szavát címlapon hozza le a The New York Times, harmincnyolcas betűméretben, mintha csak a delphoi jós nyilatkozta volna. Akit nemcsak az Egyesült Államok elnöke, hanem az ország lakosságának nagy része is varázslónak tart, akit minden gyerek, akinek csavarkulcsa és álmai vannak, áhítattal csodál, és akitől a Wall Street minden bankára retteg. És ez az ember hiszi rólam azt, hogy ambiciózus vagyok.

Edison higgadtan bólogatott, majd az ajtóban álló munkatársához fordult ‒ az este során először.

– Mr. Batchelor, volna szíves idehozni a Maryanne asztalán lévő aktákat?

Batchelor egy óriási, közel egy méter magasra halmozott dossziéval tért vissza.

– Tegye csak ide az asztalra, kérem. Köszönöm, Mr. Batchelor. Nos, Mr. Cravath, szükségtelen elmondanom önnek, hogy ezek itt peranyagok.

– Úgy tűnik, jó sok van belőlük ‒ válaszolt Paul egyetlen, villámgyors pillantást vetve a dokumentumokra.

– Összesen háromszáztíz. Ha jól tudom, háromszáztíz folyamatban lévő per aktáit tartalmazza ez a halom. És mindegyikük Westinghouse valamely vállalata ellen folyik.

– Háromszáztizenkettő ‒ javította ki Batchelor. ‒ A Rhode Island-i és a maine-i pereket ma este nyújtották be.

– Valóban. Tehát háromszáztizenkettő eljárás. Mr. Cravath, én nemcsak magukat pereltem be, hanem mindenkit, akivel üzleti kapcsolatban állnak. Akivel valaha is üzleti kapcsolatban álltak. Minden Westinghouse-leányvállalatot, minden helyi gyártót és nagyvállalatot, minden gyárat, minden kereskedelmi kirendeltséget. Tudja, Mr. Cravath, a helyzet az, hogy nekem nem muszáj minden pert megnyernem. Még csak az sem fontos, hogy a nagy részüket megnyerjem. Csak egyetlenegyben kell győzelmet aratnom. Be akar perelni engem? Csak rajta, sok szerencsét. Magának ugyanis nem csak egyszer kell győzelmet aratnia felettem. Magának háromszáztízszer kell nyernie, jobban mondva háromszáztizenkétszer.

Edison végigsimított ujjaival a mahagóniasztalon, átnyúlva a rejtélyes dobozok, lombikok és vékony rézcsíkok felett, az asztal távolabbi sarkában álló fekete gombhoz.

– Hogy tetszik a kilátás? ‒ Edison az ablak felé fordult, melyen túl az óceán felett Manhattan emelkedett a magasba. A város csak úgy ragyogott a petróleum és gáz világító fényében, amelyet itt-ott egy-egy villanylámpa villódzása szakított meg. ‒ Innen láthatja a szobrot is.

Valóban ott volt a Szabadság-szobor, amit épphogy ki lehetett venni a Bedloe-sziget felől. Paul arra gondolt, hogy amikor először járt a városban, a szobor karja még a Madison Square Parkban volt kiállítva egészen addig, amíg a város elég pénzt nem gyűjtött össze, hogy a szobor teljes egészét megcsináltassa. Paul gyakran piknikezett a barátaival a szobor könyöke alatt.

Ilyen távolságból ugyan homályosan tündökölt a szobor fénye, de a világítás forrása semmivel sem volt összetéveszthető. Elektromosság. A fáklyát egy Pearl Street-i áramgenerátor világította meg a sziget déli csücskéből. Edison generátora. Edison világossága.

– Mostanában akadt némi gondunk a Pearl Street-i állomással ‒ jegyezte meg Edison. ‒ Némi instabilitás. ‒ Ismételten megnyomta a fekete gombot.

Hirtelen elaludt a fény. Elegendő Thomas Edison ujjának egyetlen érintése, hogy az öt mérfölddel távolabbi Szabadság-szobor sötétségbe boruljon.

– Az elektromosság kiszámíthatatlan. Nem olyan, mint a gáz, amikor az ember fog egy nagy halom szenet, felhevíti, átszűri, palackozza, gyufát gyújt, és voilà, a láng az egész helyiséget megvilágítja. Az izzólámpa ennél rafináltabb, hiszen annyiféle izzó létezik, annyi izzószál, foglalat, generátor, vákuum. Elég, ha az egyik meghibásodik, és máris újra sötétségbe borul minden. Csakhogy a régi energiarendszer csillaga leáldozott. Egy új technológia lép a helyébe. Amint az eljárás stabillá válik, tökéletesedik, mindenütt el fog terjedni a használata, és már nem lesz többé visszaút. Tudja, mit mondott nekem a rendőrség? Hogy amikor a lámpáim fénye kigyúl, kevesebb borzalmas erőszakot követnek majd el nyilvános helyeken. A világosságomnak hála, az emberek munkanapjainak már nem szabhat határt a lenyugvó nap. A gyárak termelése megduplázódik. Nincs többé különbség éjfél és dél között. Őseink éjszakái véget érnek. Az elektromos világításé a jövő. Az, aki uralja, nem csupán egy ma még elképzelhetetlen jövőt teremt, nem csupán a politikát fogja diktálni. Nem csak a Wall Street, Washington, a lapok, a távközlési cégek felett fog uralkodni vagy a milliónyi elektromos háztartási berendezés felett, amelyekről ma még álmodni sem merünk. Nem, nem. Aki az elektromosságot uralja, az a nap felett fog uralkodni. ‒ Thomas Edison ekkor újra megnyomta a fekete gombot az asztalán, és a szobor fáklyája ismét világosságba borult.

– Magának nem azzal kellene foglalkoznia ‒ folytatta Edison, miközben hátradőlt a székében ‒, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni a győzelemért. Hanem azzal, hogy maga meddig hajlandó elmenni, mielőtt veszít.

Egy jó ügyvéd nem ijed meg egykönnyen. A kiváló ügyvédek pedig egyáltalán nem ijednek meg. Ám ahogy Paul körbejáratta a tekintetét a messzi távolban tündöklő Szabadság-szobron, a rejtélyes eszközökön Edison asztalán, a háromszáztizenkettő periraton, melyeket meg kellett nyernie, és ellenfele sápadt arcán, aki ujjának egyetlen érintésével olyasmire volt képes, amit Newtonok és Franklinek generációi még elképzelni sem tudtak, mégis félelmet érzett. Mert ebben a pillanatban megértette, mi a valódi hatalom.

Szükség. A hatalom szükséges, hogy megfékezhetetlenül megszerezhessünk valami nagyszerűt. Ilyen eszközökkel a győzelem nem akarat, csupán idő kérdése. Paul még soha életében nem találkozott olyan emberrel, akinek annyira fontos lett volna a győzelem, mint Thomas Edisonnak.

Minden történet egyben szerelmi történet is. Paulnak úgy derengett, hogy ez az állítás egy híres embertől származott. Thomas Edison története sem volt kivétel ez alól. Minden egyes ember azt kapja, amit igazán szeret. Nem az az ember igazi tragédiája, ha valami nem teljesülhet be, hanem ha utólag azt kívánja, hogy bárcsak valami mást szeretett volna.

– Ha azt hiszi, megállíthat ‒ figyelmeztette halkan Edison ‒, csak tessék, próbálja meg. De akkor ezt a sötétségben kell tennie.