3

1644 Words
3Starlingék abban az évben a Híd utcában laktak, ahol alacsony volt a lakbér, és az egész kerület Szurdok egyik vézna függőhídjára épült. Itt a házak mind génmódosított majomkenyérfamagvakból kikelt bioépületek voltak: úgy kuporogtak a hídon, mint melegebb égtájakra vágyódó, bús elefántok. Legtöbbjük felmagzott, és kusza erkélyeket meg semmirevaló, gumós kis nyúlványokat hajtott. Zen családja az egyik ilyen ház legfelső szintjét bérelte. Úgy laktak a kanyargós folyosóról találomra nyíló formátlan szobákban, mint három bogár egy tölgygubacsban. Bejárati ajtóként nagy műanyag ládaroncsot használtak, amelyen halványan még látszott egy khoorsandi vasúti teherfuvarozó cég emblémája. Zen belökte a műanyag ajtót, és belépett. A fakuló szőnyegeket és a burjánzó falakat sápadt, sárgás fény világította meg. Volt idő, amikor a lakást Myka, a nővére igyekezett otthonossá tenni. Naponta kitakarított, és holografikus tapétákkal is próbálkozott, amelyek a nappalit a Nyárnak Élete tengerpartjává vagy a Kristály-hegység rétjévé varázsolták, főleg, ha az ember nem törődött az alsó szomszédtól felharsogó bhangra-zenével. De Mamus számára, aki a partoktól és rétektől éppúgy rettegett, mint a csupasz falaktól, mindez nem sok különbséget jelentett. Amikor Myka külön műszakokat is vállalt, és nem jutott már ideje a házimunkára, Zennek nem volt kedve átvenni tőle. A mosogatóban kupacba gyűltek az edények, az ablakkönyöklőket ellepték a döglött legyek, a tapéta pedig már rég felmondta a szolgálatot. Mamus a szobába lépő fiúra emelte rémült tekintetét. Vékony szálú, őszülő fürtjei zilált irkafirkaként rajzolódtak ki a háta mögötti ablak fényében, és így szólt: – Visszajöttél! Már azt hittem, sosem térsz vissza… hogy valami történt veled… – Mindig ezt hiszed, Mamus. Akkor is ezt mondod, ha öt percre lemegyek kaját venni. (És egyszer majd igazad lesz, tette hozzá gondolatban. Nemsokára összeszedi a bátorságot és a pénzt ahhoz, hogy egy napon végleg lelépjen innen, és a Csillagközi Expresszel elmenjen egészen az Arany Elágazásig, aztán még tovább…) – Biztosra vettem, hogy elkaptak! – zsémbelt az anyja. – Azok… Myka is átjött saját szobácskájából, ugyanabban a szürke overallban és ugyanabban az arcára is kiülő mogorva hangulatban, amelyben mindennap dolgozni ment a gyárnegyedbe. Szemlátomást nem örült túlzottan öccse felbukkanásának. – Merre jártál? – Erre-arra. – Vonatoztál? – A vonatok is benne vannak! – vágott közbe Mamus. – Meg az Őrzők is. Az Őrzők mindent látnak. – Történik elég sok minden a bolygókon, nem valószínű, hogy az Őrzők majd pont hármunkat fogják figyelni – felelte Myka fáradtan. A nővére egészen más volt, mint ő. Az is lehet, hogy csak féltestvérek voltak: Mamus sosem mondta el, ki az apjuk, és ők sem kérdezték. Myka vállas, széles csípőjű, termetes lány volt, Zennél magasabb, sötétebb bőrű; fekete üstökéből vad szikrák pattogtak, ha nekiesett a fésűvel. Tudta, hogy az öccse miket csinál a K-kapukon túlra tett kiruccanásai során, és nem helyeselte. De Bogaras Bácsi pénzét sosem utasította vissza, mert anélkül még a Híd utcai életszínvonal felére sem futotta volna nekik. – Ma is kikészült – újságolta, Zen tolvajtúráiról inkább Mamusra terelve a szót. – Mire megjöttem, teljesen beparázott… – Megint ránk találtak – motyogta Mamus. – Kihallgatnak minket a falakon keresztül. – Semmi baj, Mamus! – csitította Myka szelíden. Nem mintha Zen nővérét úgy általában szelídnek lehetett volna nevezni. Ő úgy „általában” mindenkire haragudott: az öccsére, a munkatársaira, a munkahelyére, a cégfamíliákra, a császárra, sőt még magukra az Őrzőkre is. Részt vett a motorikellenes zavargásokban, és Zen néha rajtakapta, amint tiltott röpiratokba mélyedve forradalomról ábrándozik. De az anyjukkal szemben Myka mindig megőrizte az önuralmát. – De mennyire hogy baj van! – nyafogta Mamus. – Figyelnek minket! Innen is el kell majd mennünk… – Senki nem figyel minket, Mamus – bizonygatta Myka, és kezét gyengéden az anyja vállára tette, de Mamus ingerült szisszenéssel lelökte onnan. Zen nem tudta, a nővére honnan meríti a türelmét. Talán onnan, hogy idősebb, és emlékszik Mamusra azokból az időkből, amikor még fékezhető volt anyjuk képzelete, nem vadászott rá senki, és a falak sem füleltek utána. Myka csak sajnálta Mamust. Zen is sajnálta ugyan, de leginkább dühöt érzett. Dühítette, ahogy az anyja téveszméi kihatottak az egész életére. És az is dühítette, hogy az anyja milyen sok éven át elhitette vele a képzelt összeesküvéseit. – Most is ott vannak kint, és minket lesnek! – nyöszörögte Mamus. Zen az ablakhoz lépett, és kikukucskált a párás cellulózrétegen át. – Mamus – kezdte –, nincs ott senki… Aztán elakadt a szava. A hídra nézett, amely szűk utcaként futott odalent a bioházsorok között, és tele volt járókelőkkel. Mykához hasonló, nappali műszakos munkások baktattak hazafelé a gyárnegyedből, az ellenkező irányban éjszakai műszakos kollégáik masíroztak dolgozni. Riksák és lebegő mágneskocsik evickéltek előre az ázott esőköpenyek, kalapok és esernyők áradatában. És az utca túloldalán, mozdulatlanul, ott állt a piros kabátos lány, és egyenesen őrá meredt. *** Mielőtt egy vonat áthalad a K-kapun, és a kerekei a K-Bahn normál vágányáról a kaput metsző ősi, különös, súrlódásmentes sínekre gördülnek át, minden elnémul egy pillanatra, amely olyan rövid, hogy csak a sínkószák érzékelik. Amikor Zen felismerte a lányt, pontosan ugyanezt érezte: szívdobbanásnyi csendet, amely után már más a környező világ. – Nincs ott senki – mondta, miközben igyekezett a hangjából száműzni a félelmet. Hátralépett az ablaktól, noha nem tartotta valószínűnek, hogy a lány láthatná őt. Nem vette le róla a szemét: vajon hogyan követte idáig? A lány is biztos ugyanazzal a vonattal jött el az Ambersairól. De mégsem jöhetett azzal, hiszen nem látta Szurdokon kiszállni. Nem lehet ugyanaz a lány… És ekkor a lány felemelte az arcát, mintha az ő szemébe akarna nézni, és bár az arcvonásai továbbra is elmosódtak az esőfüggöny mögött és a kapucnija alatt, Zen már biztosan tudta, hogy igenis ugyanaz a lány. Ő mondta neki azt, hogy „Gyere velem!”. És a nevét is tudta. Mi lehet ez a lány? Rendőr? Orgyilkos? Tuti, hogy az aranyműves küldte, gondolta. Ez nem tűnt túl észszerűnek, hiszen ő csak egy nyakláncot lopott, arra meg rögtön fizet a biztosító, amint a cucc kiment a K-kapun. De más magyarázatot nem talált. Az Ambersai aranyművesei ma már nyilván bérgyilkosokkal kerestetik azokat, akik loptak tőlük. A lány átvágott az utcán a házuk felé. Myka Mamust kérdezgette, mit kér vacsorára. Ha Mamus rosszul lett, mindig azt hitte, nincs pénzük élelemre, és bármikor kifogyhat a víz meg az energia. Nem volt hajlandó enni, és azt akarta, hogy más se egyen. Myka továbbra is türelmesen tudakolta, kér-e egy kis zöld curryt. Zen töprengett, hogyan figyelmeztethetné a nővérét a kémre anélkül, hogy Mamus meghallaná, és még jobban megrémülne. Úgy rémlett neki, árny libben el az ablak piszkos cellulózlapja mögött. Ha nem az a rohadt, lerázhatatlan drón volt az Ambersairól, akkor csak annak a tökéletes másolata lehetett. Hasra vágódott. Mamus felsikoltott. Ugyanabban a pillanatban valaki bekopogott a lakás műanyag ajtaján, és bekiáltott: – Zen Starling! Ő a nappalin át négykézláb saját szűk szobájába inalt, miközben a fejével nemet intett a rápillantó Mykának. Aztán mintha bújócskázna, behúzódott az árnyékba, és lapult, ahogy csak bírt. Hallotta Mamus siránkozását, majd a nyíló bejárati ajtó nyikorgását és a nővére hangját: – Nincs itt – mondta Myka, aztán hozzátette: – Megrémíted az anyámat, felfogtad? A lány felelt valamit, de olyan halkan, hogy Zen nem értette. Aztán megint Myka hangja hallatszott, dühödtebben: – Nincs itt! Tűnés! Mi itt Szurdokon utáljuk a fajtátokat! Zen körbenézett a szobájában. Vetetlen ágy, szétdobált ruhák. Cuccok a gyerekkorából: a játék vonatai meg a bross, amit hétéves korában csent egy bódéból a McQue Elágazáson. Az ötletszerű brosslopást hatheti bűntudat és szorongás követte. A végén jött rá arra, ami szerint azóta is él: lehet úgy másoktól holmikat szerezni, hogy ne kapjanak el. De úgy tűnt, tévedett, és most utoléri a megtorlás. Hallotta, ahogy odakint elcsetteg a ház körül keringő drón. Myka ismét közölte a látogatójukkal, hogy öccse nincs itt. Mamus rikácsolt, dühösen és rettegve, de a szavait nem lehetett kivenni. Zen ágya felett is volt ablak: maszatos és elvastagodott, akár a lakás többi ablaka, de elég nagy ahhoz, hogy egy elszánt ember átnyomakodhasson rajta. Nem szánták nyithatónak, de kiderült, hogy mégis az, ha jól megütik. Az ablak kifordult a keretből, és pár növényi roston lógott. Mielőtt a drón körbeért volna, Zen fürgén a nyirkos éjt feltáró négyszögre vetődött, kipréselte a vállát és csípőjét, aztán lebucskázott a tető oldalán. A cserepek szerepét bőrszerű, vastag, módosult levelek töltötték be, amelyek félig átfedték egymást, akár az articsóka pikkelyei. Elkapott egy vastag kábelt, csimpaszkodva odébb lendült, lehuppant egy lentebbi tetőre, majd egy keskeny sikátor felett átugrott a szomszéd házra. Onnan már egész könnyen elérte a híd egyik eredeti oszlopát; leereszkedett rajta, közben fel-felpillantva kereste a drónt, de nem látta sehol. Az oszlopról a híd alatt a hulladéknak és az öngyilkosjelölteknek kifeszített mikroszálas hálóba pottyant. Átkúszott-mászott az útpálya alatti sötétségen meg a lefolyórácsokból tűző fénypászmákon, és utat tört a nyálkás kábelkötegek, a házak léggyökerei között. Alatta iránytaxik és kövér futárdrónok repkedtek. Alattuk, a világító ablakok szakadékának fenekén a Szurdok-folyó ostromolta a sziklákat. Így jutott el a kanyonfalra tapadó vastag csatornacsövekig. A legfelsőn végigoldalazott, majd egy étteremreklám neon írásjegyeit létrának használva lelépdelt az utcaszintre. Néhány pincér ráordibált, de tőlük tartott a legkevésbé. Mégis, mit tudnak vele csinálni? Agyoncsapkodják asztalkendővel? Hátrapillantott, végigpásztázta a zsúfolt légteret, de a drónt nem látta semerre, és eliramodott Bogaras Bácsi boltja felé. Bogaras Bácsi nem tartozott azok közé, akiktől az ember általában segítséget kért volna. De a híd alatt lengedező hálóban araszolva Zen végiggondolta a helyzetet. Úgy vélte, az az egyetlen esélye, ha visszavásárolja a nyakláncot, visszaviszi az Ambersaira, és mély alázattal bocsánatért esedezik. Amikor a bolthoz ért, zárva találta. – Bogaras Bácsi! – szólt kissé emelt hangon, és bezörgetett a hámló festésű ajtón. Ami ettől ki is tárult. Bepillantott a rendetlen boltba, és rossz érzés fogta el. Belépett. A hátsó szobában szakadt az eső, vagonablakok villódzó fénye csapott le egy elhúzó vonatból, és ez mind a tetőn tátongó hatalmas lyukon át érkezett. Bogaras Bácsi is ott volt még, ugyanakkor mégsem volt ott. Zsákvászon csuhája, papírmaszkja meg néhány szánalmas gally és drót a pálcikaembervázból a padlón hevert. És a csuha, a padló, a falak, a bútorok mind tele voltak rovarokkal, köztük sok élettelen, szétnyomott vagy megperzselt példánnyal. A többiek rezgő csápokkal futkároztak, vagy zúgva rajzottak a levegőben, amelyet nemrég leadott lövések fémes, égett szaga lengett be. A csuhásbogarak csak akkor váltak intelligenssé, ha elegendően összegyűltek ahhoz, hogy kaptárszerzetest alkossanak. Ha szétzavarták őket, visszaalakultak ostoba rovarokká. Mindez épp eléggé rossz volt, de amint ott állt, Zen észrevett valami még rosszabbat. A lopott nyaklánc még mindig a pulton feküdt. Tehát mindez nem is a nyakláncról szólt. Valami más zajlott itt, és neki fogalma sem volt arról, mi lehet az.
Free reading for new users
Scan code to download app
Facebookexpand_more
  • author-avatar
    Writer
  • chap_listContents
  • likeADD