Az idő urai

2. AZ ÉSZAKI KAPU

2

AZ ÉSZAKI KAPUDIAGO VELA

Krisztus Urunk 1192-ik esztendejének telén

A nevem Diago Vela. Az emberek Diago Vela gróf úrnak szólítanak, de ez nem jelent semmit. Ebben a krónikában mindenről beszámolok, ami attól a naptól kezdve történt, hogy két év távollét után hazatértem ebbe a városba, amelynek helyén egykoron Gasteiz település falai álltak, vagy ahogyan a pogányok nevezték: Gaztel Haitz, a „várszikla”, a mi nyelvünkön: Peña del Castillo.

Ultrapuertoson és Aquitánián átkelve közeledtem a városhoz. Tudelát messze elkerültem. Nem jött el az ideje, hogy az öreg Sancho királynak számot adjak a velem történtekről, még nem. A lányát, Berengáriát elvittem Angolhonba Richárd királyhoz, aki majd nőül veszi. Most, hogy megismertem azt a szörnyeteget, igazolhatom: nemhiába nevezik Oroszlánszívűnek. Ám engem akkor már az izgatott, hogy mi vár rám itthon, a várfalakon belül. Rossz előérzet gyötört.

Kegyetlen hideg volt aznap éjszaka. Egy vadmacskaprémből készült takaró védett meg a fagyhaláltól.

Már nem sok volt hátra Onnecáig…

Az Arriaga felőli úton az Északi kapun át lehet Villa de Susóba bejutni. Az odáig vezető hágó olyan meredek, hogy a már amúgy is elcsigázott hátaslovam csak fújtatva, panaszos horkantásokkal tudott rajta felkapaszkodni.

A dupla várárok feletti hídon szaporább ügetésre ösztökéltem a lovamat. Szerettem volna végre a várfalak biztonságában érezni magam, annál is inkább, mivel jó ideje az volt az érzésem, hogy egy lovas követ végig az utamon. Hamar besötétedett, és fújt a szél. Kemény téli hóviharra lehetett számítani. Igyekeznem kellett: nem szerencsés dolog az első hóval Victoriába érkezni. Villa de Suso kapuit éjszakára mindig bezárták. Az esti takarodó után alapos indok nélkül nem engednek be – erre mérget vehettem. De nekem be kellett jutnom a várba minél előbb…

Mivel aznap este nem világított a hold, fáklyával a kezemben ültem a nyeregben. Bal kéz felől már látszottak a Santa María-templom temetőjének külső sírkövei. Aznap délelőtt vásár lehetett odafent, a hantokra dobált halmaradványokból legalábbis erre következtettem. A csontok körül szaglászó éjszakai férgek sompolyogva kullogtak el, amikor megérezték, hogy közeledem.

– Hogy merészelsz minket ilyen késői órán háborgatni? Nem látod, hogy a kapu zárva van? Nincs szükségünk jöttmentekre! – üvöltötte felém egy siheder az őrtoronyból.

– Jöttmentnek mered nevezni Don Velát, a város kormányzóját? – emeltem fel a fejemet, és jól kieresztettem a hangomat, hogy a kapuban állók is halljanak: – Felismerlek. Te vagy Yñigo, Nuñónak, a szűcsnek a fia, nemde?

– Don Vela gróf, a város kormányzója halott.

– Ki állítja?

– Mindenki. Ki tagadja?

– A halott. Donna Lyra húgomasszony nincs a közelben?

– A vívást gyakorolja a kovácsműhely udvarán. Az unokafivérem tartja neki a fáklyát. Az eljegyzés óta nem hajlandó mutatkozni. Érte megyek, de ha így akarod úrnőmet csapdába csalni, esküszöm az élő Istenre, hogy…

„Eljegyzés? Mi a fene!”, ámuldoztam.

– Ne esküdözz, Yñigo, mert a végén még megnyúzatlak istenkáromlásért! Mit gondolsz, adnak annyit a vásárban a bőrödért, hogy gazdagabb legyek, mint amilyen most vagyok? – nevettem el magam.

– Ha nem a hőn szeretett fivéred, Nagorno jelentette volna be a szomorú hírt, hogy jobblétre szenderültél, elhinném, hogy valóban ő áll előttem, az én senior-om. Ugyanolyan derék, izmos ember vagy, mint ő… volt.

Á, szóval innét fúj szél! Nagorno, a minden lében kanál öcsém keverte össze a szálakat. Mint mindig.

– Ne húzd az időt! Kerítsd elő a húgomat, ízibe! – szakítottam félbe. – Mindjárt lefagy a tököm.

„Eltarthat egy ideig, amíg visszaér”, gondoltam. Lekecmeregtem a lóról, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Hideg volt. A levegőben már érezni lehetett a közelgő hó szagát. Victoriát burokba kényszerítette a zord időjárás. Ilyenek voltak télen a vár lakói is: az asszonyok és a férfiak magukba gubóztak, mintha páncélból lett volna a bőrük.

Mégis hiányoztak. Jobban, mint bármi.

„És Onneca… Vajon alszik-e már?”

„Még pár óra, és megtudod – biztattam magam. – Türelem, Diago, mindennek eljön az ideje.”

A küldetés teljesítve. Jöhet az élet.

A suhanc a vártnál hamarabb visszatért.

– Donna Lyra úrnő engedélyezi a várkapu kinyitását, mert elhiszi, hogy él… senior. A kovácsműhely udvarán keresse, uram.

Végre magam mögött tudhattam a kutya időt. Utoljára még visszanéztem a hallgatag tájra, a váron kívüli birtokokra, a megtett útra.

– Yñigo – utasítottam az őrszemet –, ha ma éjszaka vagy pitymallatkor valaki bebocsátást kér a várba, azonnal értesítsetek, és ne nyissatok kaput! A Déli kapunál és az Armería felőli bejáratnál álló őröket is figyelmeztessétek!

A suhanc engedelmesen bólintott, és elindult, hogy értesítse a Villa de Suso többi kapujánál álló őrt is. A templomkert mellett elhaladva az Astería utca felé ügettem, a házunk irányába.

A Vela-vérvonalbeli őseim ötszáz éve telepedtek meg a várhalom északi részén, még mielőtt a települést Gasteiznek kezdték volna nevezni.

A vaskohónk erejét soha nem törték meg az évszázadok, még akkor sem, amikor kétszáz évvel ezelőtt a szaracénok megtámadtak bennünket, és egy tűzvészben minden a lángok martaléka lett. Elölről kezdtünk mindent: helyreállítottuk a várost, megerősítettük a falakat, a faépítmények helyére kőházakat építettünk. Talpra álltunk.

Az én családom túlélt mindent, akármi is történt velünk az idők folyamán.

Körbekerítettük a várost, hogy az otthonainkat biztonságban tudhassuk. Kilencven telepes dolgozott a falakon közel egy évtizedig. A szemünk láttára duzzadt várossá a falu. A kovácsműhelyünkkel szembeni piactérre minden csütörtökön vásárosok, földműves jobbágyok és szolgák hada érkezett a szélrózsa minden irányából. A falnak támaszkodva épült meg annak idején a Santa María-templom is.

A városban csend honolt, ahogyan minden éjszaka takarodó után. A koromfekete égről puha fehér hópelyhek kezdtek szállingózni, de olyan könnyűek voltak, hogy a háztetőkre hullva azonnal el is olvadtak. A kovácsműhely udvarába ügetve a húgomat kerestem a tekintetemmel.

Az udvar mélyén találtam rá. Az oszlopokra tűzött fáklyák fénye alig világította meg a műhely előtti apró teret. Lyra mindig is elszántan gyakorolta a kardvívást egy görbe pengéjű scamarax-szal, amely valamelyest ellensúlyozni tudta apró termetét. Aznap este azonban csak néhány frank baltát hajigált egy szalmabábhoz, mint a germán harcosok. Gyanakodva figyeltem: lehetséges, hogy ő és Gunnarr…?

Nagyon hiányzott már. Nem csoda: két éve láttam utoljára. Lepattantam a lóról, és hátulról finoman átkaroltam a vállát.

– Drága húgocskám! Nagyon hiányoztál! Hadd öleljelek meg! – csak ennyit tudtam mondani.

Ami ezután következett, arra nem számítottam. A semmiből – jobban mondva a műhely tornácának tetejéről – a fejemnek csapódott valami, belecsimpaszkodott a hajamba, csípett, karmolt, csomókban tépve ki a hajszálaimat.

– Hagyd abba, Munio, könyörgök! A sírba viszel! – kiáltotta egy ismeretlen női hang.

Akkor vettem észre, hogy nem Lyrát öleltem át, hanem egy hasonló alkatú és termetű fiatal nőt. A különbséget már csak azért sem tudtam megállapítani, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a pokol madara ne vájja ki a szememet.

A lány, nemétől kissé szokatlanul, éleset füttyentett, és kinyújtotta a karját. A madár – egy nagy termetű fehér bagoly – utoljára még figyelmeztetően rám huhogott, majd engedelmesen megtelepedett a gazdája karján.

– Sajnálom, senior! – nézett rám bocsánatkérően a lány.

Ha még nem volt férjnél, nem lehetett a városunk lakója. A helybéli hajadonok lépcsőzetesen nyírt, rövid hajat viseltek, csak a fülük mellett, kétoldalt lógott egy-egy hosszú tincs. Ő nem viselt főkötőt, mint a férjes asszonyok. Búzabarna haja a válláig ért, ami mifelénk nem volt jellemző. Érdekelt, ki lehet ez a titokzatos nőszemély.

– Munio velem együtt nőtt fel, és amióta csak él, szerelmes belém. A háziasított madaraknál gyakran előfordul az ilyesmi. Azt hiszi, én vagyok a párja. Nagyon féltékeny. Nem enged a közelembe egyetlen hímnemű lényt sem – szabadkozott.

– Mi a neved, seniora?

– Alix vagyok. A kovácsmester.

– A kovácsmester? Amikor elmentem a városból, még Angevín de Salcedo vezette a műhelyt.

– Ő volt az apám, senior, aki közben elhunyt. A fivéreimet is elvitte a görvélykór. Én pedig visszatértem a Leyre kolostorból, ahová az apám évekkel ezelőtt bezáratott, pedig imádtam a kohót. Még az ereimben is olvasztott vas folyik.

– Akkor te amolyan harcias apáca vagy – néztem mosolyogva, hogyan markolja a fejszéjét.

– Még csak novícia voltam, de valakinek meg kellett védenie a zárdát a gonosztevőktől, akik a Szent Jakab-utat járva zarándoknak adták ki magukat.

– Én hoztam őt ide, drága unokaöcsém. Lyra kért meg rá, amikor elvesztette a fivéreit, és nem maradt senkije, aki a kovácsműhely vezetésében segítségére volna.

– Gunnarr…? Tényleg te vagy az? Az angol El Camino egyik kikötőjébe képzeltelek, a zarándokok közé.

Fehér szempillájú, nagydarab férfi lépett elő kacagva az árnyékból. Felkapott, mint egy verebet, pedig én sem voltam apró ember: két fejjel magasabb voltam mindenkinél, amerre csak megfordultam. Gunnarr Kolbrunson a család dán vérvonalához tartozott, bár a Victoriában terjedő legendák szerint azoktól a pogány óriásoktól származott, akik évszázadokkal ezelőtt a hegyeinket lakták.

– Tudtam, hogy nem halhattál meg. Elpusztíthatatlan vagy. Ha valaki, akkor te biztosan túl fogsz élni mindnyájunkat – dünnyögte a fülembe megilletődve a behemót.

– Ki mondta, hogy meghaltam? – kérdeztem, aznap este másodjára.

– Ezt az öcsédtől kérdezd! Az az igazság, Diago, hogy csak Nagorno eljegyzése miatt jöttem vissza Victoriába. Azóta már igent is mondtak egymásnak. Nagorno átadta a hozományt: tizenhárom aranypénzt – közölte Gunnarr sajnálkozva, mint aki részvétet nyilvánít. – Már csak az elhálás van hátra, a nyilvános menyasszonyfektetés, amit Nagorno újdonsült apósa ellenőriz… Lyra nem akart jelen lenni a próbán, és én sem, az irántad való tiszteletből. No, meg azért sem, mert én komolyan veszem a nőtlenségi fogadalmamat, és nyugodtan akarok aludni. Nem óhajtom a heréimet borogatni egész éjszaka. Te azt csinálsz, amit akarsz. Nemrég mentek be a házba.

A húgom akkor lépett ki a kovácsműhelyből kormos arccal, fáklyával a kezében. Ugyanaz a bőrkötény volt rajta, mint aznap, amikor elbúcsúztunk. Hány álmatlan éjszakát virrasztottam át azóta a kohó mellett együtt töltött órákra gondolva!

– Így van, bátyus. Én be nem teszem oda a lábam! – mondta Lyra eltökélt arccal.

Bekövetkezett a legrosszabb, amire még gondolni sem mertem soha. Az ellenkezője annak, amire Victoria felé közeledve számítottam.

– Hol vannak?

– Tudod te azt jól – válaszolta Gunnarr. – Maestu gróf házában, az Armería negyedben. Esküdj meg Lurra, a földistenre, hogy nem csinálsz semmi cirkuszt. Nem akarom megbánni, hogy kifecsegtem őket.

– Nem nyisszantom le senkinek a fejét, ha emiatt aggódsz.

– Még szép, hogy emiatt aggódom. Esküdj meg, hogy nem bántasz senkit!

– Esküszöm.

– Lurra?

– Lurra – sóhajtottam. – De te ne gyere velem! Úgysem venném hasznodat. Mindig Nagorno pártját fogod.

– Eszem ágában sincs veled menni, Diago. Tudom, hogy tartani fogod az ígéretedet. De nem várhatod el, hogy téged válasszalak Nagorno helyett. Ő mentette meg az életemet Dániában, és az ő oldalán edződtem férfivá a keleti harcokban. Neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok, ezt te is tudod.

„Egy nagyképű szájhős, az lett belőled az öcsém oldalán, kedves Gunnarr”, füstölögtem, de csak magamban. Nem volt kedvem újra előásni a csatabárdot.

Szó nélkül sarkon fordultam, és elindultam a Tenderías utca felé, ahol Furtado de Maestu gróf lakott. A férfi, akiről azt hittem, az apósom lesz.

– Menj utána, Alix! – csendült fel mögöttem Lyra parancsoló hangja. – Ne hagyd, hogy őrültséget csináljon! Muniót bízd rám! Én majd bezárom a kalitkájába.

Nem telt bele sok idő, már hallottam is Alix könnyű lépteit a hátam mögött.

– Nincs szükségem dajkára. Van elég dolgod nélkülem is. Menj vissza a műhelybe! – néztem rá bizalmatlanul a szemem sarkából.

Alix a szoknyája alját a fejére hajtotta, mint egy csuklyát, hogy elrejtse a haját.

– Lyra asszony távollétében Gunnarrt szolgálom. De ön senior Diago az egész városnak az ura, ezért, ha Gunnarr nincs jelen, mindkettejüket szolgálom – villantotta elő a köpenye alól cinkos mozdulattal a baltáját. – Ha mégis le akarná nyisszantani valakinek a fejét, majd segítek, nehogy végül a maga feje hulljon porba.

Nem volt erőm vitatkozni. Hosszú volt az út Ultrapuertostól Victoriáig. Hagytam, hogy Alix az apródomként lépkedjen mellettem a sötétben a macskaköves úton.

Maestu gróf házára könnyen rá lehetett találni. Az ablakain kiszűrődött a gyertyák meleg fénye. Az utca többi részében sötét volt.

A bejáratnál dülöngélt a gróf egyik cselédje. Az ajtófélfának kellett támaszkodnia, annyira részeg volt.

– Ki az? – kérdezte akadozó nyelvvel.

– Don Vela gróf, a város kormányzója – feleltem fáradtan. Untam már, hogy sehol sem ismernek fel.

– Don Vela gróf most mással van elfoglalva. Odafent kufircol – vitatkozott a cseléd azzal a nevetséges magabiztossággal, amellyel a jóisten a részegeket megáldja.

Felemeltem a karomat, és a könyökömmel az ajtóhoz szorítottam a nyakát. Nem akartam fájdalmat okozni neki, csak annyira, hogy végre komolyan vegyen.

– Diago Vela vagyok! Azért nem ismersz meg, te nyomorult, mert elittad az eszedet. Mit keresel ilyen állapotban a senior ajtajában? Engedj be, különben nem állok jót magamért! Mit fog szólni a gróf, ha megtudja, hogy megdézsmáltad a borát? – sziszegtem dühödten a fülébe.

A cseléd ijedten kapkodta a levegőt, és végre felismert.

– Csakugyan ön az, senior! Fáradjon be! Nagyon hiányoltuk már.

– Hol vannak? – tértem a lényegre. Nehezen viseltem, hogy minden ajtó bezárul előttem.

– Fent a hálószobában.

Az „apródom” aggodalmas arccal követte súlyos lépteimet a nyikorgó, ódon falépcsőn. Azonnal eltaláltam a hálószobába, ismertem jól odafent a járást. Egy tucat ember ácsorgott a baldachinos ágy előtt. Nem láttam tőlük semmit.

A könyökömmel kellett utat nyitnom köztük. Aki felismert, megrökönyödve húzódott arrébb. Valószínűleg kísértetnek néztek. Félelem ült a szemükben, volt, aki keresztet is vetett. Én akkor már nem törődtem semmivel, csak az érdekelt, mi zajlik a függöny mögött.

Nagorno öcsémet nem zavarta, hogy mások szeme láttára kell magáévá tennie a menyasszonyát. A Római Szentegyház elítélt minden olyan testi kapcsolatot, amelyben nem a férfi van felül, de még az ágyban való meztelenkedést is bűnnek tartotta. Az én öcsém az utóbbi előírásnak fittyet hányva, hálóing nélkül vitte ágyba a jegyesét. Izzadságtól csillogó, barna hátán jól látszottak a csatában szerzett sebek.

A csípője mellett kétoldalt fehér combok emelkedtek a magasba. Az alatta fekvő nő magán hagyta a hálóinget, de kéjes nyögései és az arcán tükröződő gyönyör alapján arra következtettem, hogy élvezi, amit az öcsém művel vele.

Ó, az a kedves arc! Két éve nem láttam. És az a fekete haj! Ugyanolyan fekete, mint az enyém! Azok a csillogó szemek és a sápadt ajkak! Onneca szemmel láthatólag jól érezte magát. Az elhálás szemtanúi zavarodott arccal bámulták: ahhoz voltak szokva, hogy a menyasszony fájdalmas, ijedt arcot vág.

„Az istenért, Onneca! Ha már arra kényszerültél, hogy tanúk előtt üzekedj, legalább tegyél úgy, mintha még szűz volnál!”

Aggódtam érte. Az öcsémmel kufircolt, mégis aggódtam érte.

Ami a nyögéseket és a sikolyokat illeti, egyikük sem fukarkodott vele, amíg az öcsém be nem fejezte a bökdösést, és le nem fordult Onnecáról, szégyenkezés nélkül megmutatván izmos, meztelen testét a nézőseregnek. Tucatnyi fej közeledett az ágyhoz kíváncsian: mi lett a „küzdelem” eredménye? Három előre felkért asszony szétnyitotta a baldachin fátylát, hogy ellenőrizze, mi van a nászágyon. Ott volt. Ott volt a vérfolt, amit Onneca apja annyira látni akart.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Hogyan is felejthettem el, milyen találékony Onneca!

Nem bízhatta magát a véletlenre egy ilyen fontos dologgal kapcsolatban.

Nem volt már szűz, de mindketten tudtuk, mit kell tennie ahhoz, hogy annak tűnjön. A leggyakoribb megoldás az volt, hogy valamilyen csirkebelsőséget helyeztek el a nő hüvelyébe, hogy a vőlegény hímtagja véres legyen. Mennyit nevettünk ezen évekkel korábban az ágyamban, amikor a saját eljegyzésünket terveztük, és attól tartottunk, hogy az apja szüzességi próbát fog kérni tőlünk.

Onneca nem ismert fel; túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megőrizze a méltóságát, és minél kevesebbet mutasson meg magából a hűbéreseinknek, akik beteges kíváncsisággal bámulták. Az öcsém ellenben észrevette, hogy ott vagyok. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, mire ő összeszorította az ajkát, és rám mosolygott, mondhatni önelégülten.

Önkéntelen mozdulattal nyúltam a köpenyem alá. Nem én akartam fegyvert rántani, a harag irányította a kezemet. Egy másik, az enyémnél sokkal kisebb kéz azonban megakadályozta, hogy előrántsam a tőrömet.

– Maestu gróf is itt van, senior – figyelmeztetett.

Furtado de Maestu mindig jóvágású férfi volt, de aznap elnyűttnek és megviseltnek látszott: egykor fényes haja kifakult, a szája körül megkeseredettséget jelző ránc húzódott. Az öltözéke ellenben most is kifogástalan volt, mint mindig. Soha nem mutatkozott elhanyagoltnak, mintha mindennap férjhez kellett volna adnia egy lányt. Nemhiába szerezte a vagyonát textilkereskedéssel. A vásznai Castilla-szerte híresek voltak. Maestunak köszönhetően a takácscéhek voltak a legkeresettebbek Nova Victoriában, Sant Michel külterületén, az „új városban”, amelyet tíz éve kerítettek körbe és csatoltak Villa de Susóhoz, amikor Sancho el Sabio királytól, a Bölcstől kiváltságokat nyert. Az adománylevél szerint egy városnak számítottunk. A királyság határán fekvő Victoriának ugyanis papíron kulcsfontosságú védelmi szerepet szántak, a falak és a három kapu közé szorult várost azonban nemcsak a két negyed utcái osztották meg, hanem az ellenségeskedés is.

– Diago! Drága jó uram! Nem hiszek a szememnek! Hát élsz? – suttogta Maestu gróf, és óvatosan körülnézett.

– Élek, mint mindig – vágtam vissza indulatosan. – Magyarázattal tartozik, kedves barátom. Abban a hitben indultam útnak, hogy maga lesz az apósom. Ehelyett mi történt? A nekem ígért menyasszonyból a sógornőm lett, az öcsém felesége.

Maestu egy mozdulattal csendre intett, és feltűnés nélkül felvezetett a lépcsőn a második emeletre. Alix de Salcedót a tekintetemmel arra kértem, hogy maradjon a hálószobában a többiekkel együtt. Kissé kelletlenül, de engedelmeskedett.

– El sem búcsúztál – esett nekem Maestu, amikor végre egyedül voltunk. – Szó nélkül tűntél el.

– Megvolt rá az okom. Nem tartozom számadással senkinek.

– Miért is tartoznál? A lányom szomorú szívvel, de egyfolytában csak téged várt. Én tartottam magam az ígéretemhez, és neked akartam adni a kezét. De akkor jött ez a levél a halálhíreddel – szabadkozott Maestu gróf. Az inge ujjába törölte kicserepesedett száját, majd egy bársonnyal bevont ládikából elővett egy papírtekercset, és átnyújtotta.

– Ki hozta ezt? – néztem bele a szövegbe.

– Egy futár. Gondolom.

– És maga hitelt adott ennek a koholmánynak?

– Miért ne adtam volna? Részletekbe menően leírja, hogyan szenvedtél hajótörést a szicíliai partoknál.

Aki azt a levelet írta, olyan információ birtokában volt, amelyről kevesen tudtak: az Alpokból Szicíliába menet viharba kerültem, és elszakadtam a többi bárkától. Mi mást tudhatott még az illető?

– Annyi igaz az egészből, hogy egy tengeri utazás során viharba keveredtünk. A hajónkat elragadták a hullámok, és szerencsétlenségünkre Szicíliában kötöttünk ki. De nem szenvedtünk hajótörést, senki sem halt meg. Én is élek, amint látja! – háborogtam.

– Csendesebben, senior! Fogd vissza magad! Az én házamban vagy, és a vendégeim nagy része még nem ismert fel. Meg kell oldanunk valahogyan ezt az istenverte helyzetet. A kérdésedre válaszolván, azért adtam hitelt a levélnek, mert rajta volt a király pecsétje, ami aláírásként szolgált. Nem őriztem meg a pecsétviaszt, nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. De itt a talpas kereszt, és felette a király szignatúrája.

Újra elolvastam a levelet az első betűtől az utolsóig.

– Szóval, most Bölcs Sancho a király – kérdeztem a torkomat köszörülve.

– Igen, ő kormányozza a navarrai királyságot. Miért? Ismersz más uralkodót ezen a vidéken?

„Nem lehet. Sancho király nem bánhatott el velem ilyen kegyetlenül, azután, amit érte tettem”, járattam lázasan az agyamat.

– Menj, aludj egyet, Diago. Későre jár az idő. Ha itt maradsz, nem kerüljük el a botrányt. Engedd meg, hogy öreg barátod rangjához és korához méltóan ünnepelhesse a lánya esküvőjét. Holnap majd meglátjuk, hogyan orvosolhatjuk a téged ért méltánytalanságot. Az a helyzet, hogy a legnagyobb lányom végül nem a tied lett. Az öcséd, Nagorno Vela gróf, a város új vezetője vasszigorral bánik a Nova Victoriába érkezett nemesekkel, míg Villa de Suso lakóinak mindent megenged. Ha az én fajankó fiam továbbra is keresztes lovagot akar játszani, és emiatt nem lesz utódja, ma írtam alá a házassági szerződést, amely szerint Onneca utódai lesznek Maestu grófjai. Ők öröklik a vagyont, amit a tieddel akartam egyesíteni, ők lesznek az urai mindennek, amit e várfalak védenek.