Az idő urai

3. A SAN MIGUEL-TEMPLOM TETŐJÉN

3

A SAN MIGUEL-TEMPLOM TETŐJÉNUNAI

2019. szeptember

Rohantam fel a mosdóból az előadóteremhez. Alba feszült arccal várt rám az ajtó előtt.

– Rendőri beavatkozásra van szükség! Most azonnal! – kiáltottam, amikor a lépcsőn felértem, talán túlságosan is hangosan. – A palota összes ajtaját be kell zárni. Van egy halottunk. Valószínűleg megmérgezték.

Alba elővette a mobilját, és intézkedni kezdett. A Martín de Salinas-terem összes ajtaját csukva tartották, a bemutató összes résztvevője bent volt még, nem is sejtve, mi zajlik tőlük pár méterre.

Akkor pillantottam meg a lépcsőn felfelé surranó árnyalakot.

– Maradj itt! – súgtam Albának. – Mintha láttam volna valakit… Egy apácát.

Elhaladtam a San Miguel-templom hátsó falára néző hatalmas üvegfal mellett, és lábujjhegyen, hogy ne csapjak zajt, felszaladtam a lépcsőn a harmadik emeletre.

– Álljon meg! – kiáltottam.

Nem tévedtem. A felfelé tartó árnyalak valóban egy apáca volt bokáig érő fehér habitusban, fekete fityulával a fején. A parancsszavammal mit sem törődve az egyik biztonsági ajtóhoz rohant, és kisurrant az épületből. Elismerem, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire utánaeredtem. Túl fürge volt, és nem hallgatott rám – erre nem számítottam. Egy lépcsővel ellátott teraszra kerültem a templomtetőhöz egészen közel. Az apáca cserépről cserépre ugrált, és egyre esélytelenebbnek tűnt, hogy utolérhetem.

– Álljon meg! – kiáltottam rá újra. De ő addigra már olyan messze járt, hogy kénytelen voltam stratégiát változtatni. Várnom kellett.

Az apáca a templomtető végére ért, és nem volt más választása, mint hogy a palota és a templom udvarát összekötő rámpák egyikére ugorjon. És onnan már nem volt kiút. Az alulról levendulaágyásokkal szegélyezett rámpák a frissen felújított középkori várfalnál véget értek. A hozzám legközelebb álló rámpára ugrottam, elrejtőztem egy mélyedésben, és vártam.

Az apáca jó pár méter magasról érkezvén legurult az egyik rámpa aljára.

„Most megvan, kedves nővér”, gondoltam, és előugrottam a mélyedésből, mire ő felpattant, mint egy labda, és futni kezdett fel az emelkedőn.

Üldözőbe vettem, de egy bukkanó után… eltűnt a szemem elől. Egyszerűen elpárolgott.

Elképzelésem sem volt, hová rejtőzhetett. A levendulabokrok túl alacsonyak voltak, a rámpa teteje a kőfalig vezetett.

– Álljon meg! – kiáltottam harmadjára is.

Meddő kísérlet volt. Keresztül-kasul bejártam a rámpákat és a levendulaágyásokat. Hiába.

Felhívtam Albát.

– Értesítsd a gondnokot! – kértem. – A palota és a San Miguel-templom közötti területen rekedtem a nemrég felújított kőfal alatt.

– El vagyok foglalva a benti zűrzavarral. Mi a csudát keresel ott?

– Kérj tanúvallomást mindenkitől, aki a palotában megfordult! – tanácsoltam. – Kérdezd meg, nem észleltek-e valamilyen szokatlan dolgot. A Matxete teret is kénytelenek leszünk lezárni. A Középkori vásár összes dolgozóját ki kell kérdeznünk.

– Mit keresünk?

– Egy apácát. Ne kérdezzenek rá közvetlenül. Ha ők nem emlegetik, ne kerüljön szóba. Nem akarom, hogy találgassanak.