Az idő urai

4. A DÉLI KAPU

4

A DÉLI KAPUDIAGO VELA

Krisztus Urunk 1192-ik esztendejének telén

Álmatlanul forgolódtam egész éjszaka. A várfalon járkáló őrök árnyai már kezdtek emberformát ölteni a hajnali derengésben, amikor éles kiáltás hasított a csendbe. Egy asszony sikolya. Üres és nyirkos volt az ágyam, nem találtam benne vigaszt. A hálószobában még virradat előtt kialudt a tűz, és a reggeli dér végképp kiverte a szememből az álmosságot. De legalább nem voltak rémálmaim. Tengeri viharról, hajótörésről, vagy hasonlókról.

– Megtalálták a grófot! Megtalálták a grófot! – hallatszott az üvöltés a szatócsboltokkal teli Tenderías utca felől.

Kinyitottam a ládát, ami valaha az enyém volt, és elővettem belőle egy viszonylag jó állapotban lévő rend ruhát. Nem akartam, hogy újra csavargónak nézzenek. Megmosakodtam a mosdótálban, és leszaladtam a lépcsőn.

Nem kellett találgatnom, merről jött a sikoly. Elég volt követnem az utcára áramló, kíváncsi tömeget.

„A Déli kapu felé mennek”, gondoltam, és valóban ott kötöttünk ki a Déli kapunál a várfal tövében. A Sant Michel-templom tornya a falon túl közömbösen magasodott a tragédia színhelye fölé.

A holttestet eltakarták a körülötte állók. Mire utat nyitottam hozzá a tömegben, már teljesen ki volt hűlve.

Felismertem benne Furtado de Maestu grófot.

Úgy volt, hogy ő lesz az apósom. De nem ő lett.

Nem mertem volna megesküdni, hogy aznap éjjel, amikor elbúcsúztam tőle, egészségesnek látszott. Nyugtalannak tűnt és kimerültnek. Az egyik ingujja, amivel a száját tisztogatta, hányásszagú volt. Annak tudtam be a dolgot, hogy túl sok bort fogyasztott az esküvői mulatságban.

Ám amikor ott feküdt előttem élettelen, eltorzult arccal, eszembe jutott valami.

Láttam én már ilyet korábban is. Hogyan győződhetnék meg róla? A csőcselék miatt alig fértem hozzá.

Közelebb hajoltam a nadrágja ülepéhez. A sötét színű anyagon megtaláltam az alig kivehető, árulkodó foltot.

„Ez az ember véreset vizelt”, állapítottam meg.

Akkor pillantottam meg Alix de Salcedót. A harcias fehér bagoly ezúttal nem volt vele. Háromtornyos főkötő alá rejtette a haját, ami elég szokatlan volt, de félretettem a kíváncsiságomat. A szememmel intettem, hogy jöjjön hozzám közelebb.

– Becsületes ember volt. Nem gondoltam, hogy nem éri meg az öregkort – mondta halkan a szemét a gróf merev testére szegezve.

– Tudnál nekem szerezni egy nyulat? – kérdeztem suttogva.

– Élve vagy halva?

– A bőre legyen meg, az a lényeg.

– Nem hiszem, hogy mostanában kiengednék az állatokat, de a mészáros fia nevel nyulakat az udvarán. Megvegyem, vagy csak elvegyem?

Napbarnított kezébe nyomtam egypár aranyérmét. Tele volt bőrkeményedéssel a tenyere, mint aki egyfolytában fegyvert vagy kalapácsot forgat.

– Hova vigyem?

– A gróf házába. Ott találkozunk.

Mire elfordultam, a lány már nem volt ott.

– Mindenki menjen szépen a dolgára! – kiáltottam. – Valaki hozzon egy öszvért és egy szekeret! Haza kell szállítanunk a gróf úr testét.

– Ön az, senior? Don Diago Vela? – kérdezte az íjászmester.

– Így van, Paricio. Halálhíremet költötték, tudom, de visszajöttem, és rendet fogok teremteni ebben a városban, csak előbb még elintézem ezt az ügyet, ami a gróf halálával a nyakamba szakadt. Terjeszd el a városban, hogy visszatértem, és újra gondot viselek rátok, ahogyan mindig is tettem.

– Az öccse, Nagorno gróf ugyanezt ígérte. Kihez forduljunk mostantól?

Nyugalmat színlelve mosolyogtam.

– Természetesen hozzám. Ő majd akkor veszi a kezébe az irányítást, ha én valóban elpatkolok.

A körülöttem állók megkönnyebbülten nevettek.

Két férfi magára vállalta Maestu gróf hazaszállítását; az egyikük felcipelte a régi falépcsőn a felső emeletre, és kiterítette az ágyára, ugyanarra az ágyra, amelyben egypár órával korábban még a lánya hentergett az én megátalkodott öcsémmel, hogy eleget tegyen a házastársi kötelezettségeinek.

– Hol a kovácslány? Megjött már? – kérdeztem, és megpróbáltam lehántani a halott gróf megmerevedett testéről a ruhát.

Alix de Salcedo abban a pillanatban jelent meg egy fehér nyúllal a kezében.

– Mindenki menjen ki! – parancsoltam.

A két önkéntes hullaszállító és Remiro, a gróf öreg cselédje levonult az alsó szintre. A lépcső panaszosan nyikorgott a lépteik alatt.

Alix úgy tett, mint akire nem vonatkozik az utasítás. Egy mozdulattal jelezte, hogy nem áll szándékában távozni.

– Ahogy akarod. Értesz a borotváláshoz?

– Én borotváltam az apámat és a fivéreimet. Nem remeg a kezem.

– Csak a nyulat kell megborotválnod.

– Hogyan?

– Ha nem vállalod, én borotválom meg, de akkor rád marad a gróf hasának a felnyitása. Igyekeznünk kell. Nem szeretném, ha valaki félbeszakítana bennünket.

Alix nem kérdezősködött tovább. Elővette a tőrét, és az ablakhoz vitte a nyulat, hogy jobban lásson. Én pedig felhajtottam Furtado hálóingét, és hozzáláttam a zsigerei eltávolításához.

A mosdótálba szedtem ki a szerveit egy kendő segítségével, hogy ne kelljen közvetlenül hozzáérnem semmihez.

– Hozd ide a nyulat, Alix. Beleforgatom a mosdótálba.

– Mit keres, uram?

A nyúl borotvált hátán égési sérülésekhez hasonló kiütések jelentek meg.

– Pontosan ezt, ami most történt. Egy pamplonai orvostól tanultam ezt a módszert. A kőrisbogár okoz ilyen hólyagokat, amikor valakinek az italába túl sokat kevernek belőle.

– Arról a barna porról beszél, amit a katonák használnak a bordélyházakban, amikor a férfiasságuk csődöt mond?

Elmosolyodtam.

– Novícia létedre egész sokat tudsz. A fivéreidtől? – kérdeztem. A háromtornyos főkötő titkát nem feszegettem.

– A fivéreimtől, senior? Jó lenne, ha legalább ön előtt nem kellene megjátszanom magamat. Nagyon fárasztó folyton jó kereszténynek mutatkozni.

– Nem kell ájtatoskodnod. Én sem vagyok szent. Az öreg grófnak volt valakije, nem tudod?

– Azt mondják, hogy amióta megözvegyült, egyre csak a grófnő halálát siratta. Szívesebben töltötte az éjszakát a hideg kövön az oltár előtt imádkozva, mint valaki mellett a meleg nyoszolyán.

– Nos, akkor nem volt szüksége vágyfokozó porra.

– Nem ismerek senkit, akitől ennyire távol állt volna a bujaság, az az igazság.

– Eszerint, keresnünk kell valakit, aki ért a mérgekhez… – dünnyögtem. Visszagyömöszöltem a belső szerveket a gróf üres hasába, elrendeztem a derekán a hálóinget, és összehúztam rajta az övet. – Megkérhetlek, hogy tisztítsd le az ingéről a vért, és nyúzd meg a nyulat? A bőrét tedd a ládába, a többit ásd el valahol! És arról, ami itt láttál, egy szót se senkinek, rendben?

Alixnak az arcizma sem rezdült. Egy szempillantás alatt elintézett mindent, amire kértem. Nem tűnt szolgalelkűnek, sőt. Inkább egy betörhetetlen vadló benyomását keltette. A húgomra emlékeztetett, a konok, zabolátlan Lyrára.

Ami a „méregszakértőt” illeti, a családi kohó melletti kis műhelyben találtam rá. Nagorno tehetséges ötvösművésszé válhatott volna, ha nem egy kiváltságos családba születik.

– Kinek készül az az ékszer? Csak nem a kedves nejednek? Tudod jól, hogy az egyház az utóbbi időben nem pártolja a fényűzést – jegyeztem meg.

– Fáradj beljebb, testvérem – felelte rendíthetetlen nyugalommal és rá jellemző, szenvtelen hangon Nagorno. – Előtted mindig nyitva áll az ajtóm, akkor is, ha hívatlanul érkezel. III. Celesztin pápa az újonnan megtollasodott kereskedőknek megtiltotta a prémek, a drágakövek és szépen megmunkált csatos övek használatát. De az én feleségem nem felkapaszkodott dáma, neki nem kell elrejtenie az ajándékaimat. Örülök, hogy élsz, drága Diago.

– Tegnap este boldogabbnak tűntél, amikor még halottnak hittél – ültem le a munkapad sarkára.

Nagorno felsóhajtott. Félbe kellett hagynia az apró ékszer megmunkálását.

– Neheztelsz rám, Diago? A szívességért, amit a családunkért tettem? Valakinek rendet kellett teremtenie a zűrzavarban, amit két éve magad mögött hagytál.

– Azzal, hogy elveszed a menyasszonyomat?

– Elhagytad a várost, és nem magyaráztad meg, hogy miért. „Visszajövök”, mindössze ennyit mondtál, de ahogyan teltek a hónapok, ez egyre kevésbé volt hihető. Elmondod végre, miért tűntél el olyan hirtelen?

– Nem tehetem, Nagorno. Bölcs Sancho királyunk szigorú parancsára kellett teljesítenem egy küldetést. Nem mondhattam nemet. Az utazás bizonyos bonyodalmak miatt a vártnál hosszabbra nyúlt. Még a Tudela-udvarba sem mertem visszadugni a képem. A jóisten tudja, miféle rázós megbízatást sóztak volna ismételten rám. Évek múlva talán neked is elárulhatom majd, mi történt velem, mibe keveredtem, de most nem tehetem, sajnálom – füllentettem. Ki akartam deríteni, mennyit tud.

– Rendben van – adta meg magát Nagorno. Ismert engem, tudta, hogy erőszakkal nem megy semmire. – Ennyire bosszant, hogy nőül vettem Onnecát? Részemről ez egyfajta áldozat volt. Tudod jól, hogy a házasság nem nekem való. Hány feleséget veszítettem már el?

– Sokat – sóhajtottam.

– Ha tudtam volna, hogy élsz, azzal a bizonyossággal, ahogyan most itt állsz, nem nősültem volna meg. De Onneca addigra már két házassági ajánlatot kapott, és ő egyiket sem fogadta el. Te is tudod, hogy a navarraiak törvénye szerint a harmadik kérőt már nem kosarazhatta ki.

– És ki tette az első két ajánlatot?

– Ibida ura, Bermúdez de Gobeo és Vidal, senior Funes fia.

– Egy aggastyán és egy félkegyelmű csecsszopó?! Nem csodálom, hogy a gróf visszautasította őket.

– Nem a gróf adta ki az útjukat, hanem Onneca – javított ki Nagorno. – Ne becsüld le őt.

– Soha nem becsültem le. Az apjának a földjeiből sem volt sok haszna. A rokonai nagyobbrészt kiskorúak és hidalgók…

– Érted már, hogy tulajdonképpen szívességet tettem neked, testvérem?

– A menyegzőben láthatólag kedvedet lelted.

– Az önfeláldozás jutalmat érdemel. Türelmetlenül várom, mire képes az asszonykánk az ágyban, amikor csak ketten leszünk, tanúk nélkül… Te tudnál mit mesélni róla.

– Ez már nem az én ügyem. Te magad mondtad – próbáltam mosolyogni, de nem igazán sikerült. Még hozzá kellett szoknom, hogy jó képet tudjak vágni a dologhoz.

– Ohohó! Tudom én, honnan fúj a szél. Rájöttél, hogy a seniorá-m vonzódik hozzám. Ismerlek. Pontosan tudom, mi bánt. Mindig te voltál nyeregben, de most… meginogtál. Mardos a bizonytalanság. Mert amit tegnap láttál, kétségeket ébresztett benned.

Elengedtem a fülem mellett a megjegyzéseit. Nagorno csak vagdalkozott. A gyenge pontomat kereste. Mint amikor a katona a kardjával a sérült ellenfél vállát, combját és hátát bökdösi, de nem tudja térdre kényszeríteni, mert a páncél elrejti a vérző sebet.

Az én sebem ekkorra már nem vérzett. Egy álmatlanul töltött éjszaka elég volt ahhoz, hogy behegedjen.

Onnecát nem őrizgethettem nyílt sérülésként. A világ nem tudhatott a fájdalmamról. Gyengeségként fogták volna fel. És én nem adhattam ekkora támadási felületet az ellenfeleimnek.

Bizony, voltak ellenfeleim. Csak azt nem tudtam még abban a pillanatban, mennyire vannak közel.

– Örököst kell neki adnod, ugye, tudod? – Most rajtam volt a sor, hogy régi sebekben vájkáljak.

Az arca kifejezéstelen maradt. Ami azt jelezte, hogy fájdalmasabban érinti a dolog, mint én azt gondoltam.

– Ezt várják tőlem. Ez kétségtelen.

– És mikor teljesíted ezt az elvárást, testvér? – faggattam.

– Amikor majd eljön az ideje, testvér.

– Na jó. Majdcsak feltalálod magad valahogyan. Nem kétlem, hogy képes vagy átverni a környezetedet. Váltsunk témát. Mit tudsz az üzenetről, ami miatt én lettem a szegény, elhunyt Don Vela gróf?

– A mai napig rejtély, ki lehetett a futár. Az őrök egymásnak ellentmondó beszámolókkal szolgáltak. Senki sem emlékezett a külsejére, amikor kérdezősködni kezdtem. Ketten azt állították, hogy alkonyatkor látták a Déli kapunál. Rájuk parancsoltam, hogy eredjenek utána, de a várfal keleti oldalán lévő malomároknál, a Cauce de los Molinosnál, eltűnt a szemük elől.

– Neked kellett volna utánaeredned! Te nem vesztetted volna őt szem elől! – üvöltöttem a türelmemet vesztve.

– A levelet Maestu grófnak címezték. Jó szemem van, rögtön kiszúrtam volna, ha hamisítvány…

– Az ördög a részletekben lakozik, nálad jobban ezt senki sem tudja.

Nagorno kajánul elmosolyodott. Ezzel a mondattal csak a hiúságát legyezgettem. Büszke volt rá, hogy bizonyos bűnök csábításának nem tudott ellenállni.

– Arról vagyok híres, Diago, hogy a király pecsétjének legapróbb részletét is ismerem.

– Bármit meg lehet hamisítani.

– Bármit meg lehet hamisítani – bólintott. – Én tanítottalak meg rá. De azt a levelet VI. Bölcs Sancho király küldte, az hétszentség. És ha valaki hamisítani akarta volna a pecsétjét, az a fejével játszott volna. Nem valószínű, hogy bárki ekkora veszélynek merné kitenni magát, ezt el kell ismerned. Mi mást tehettem volna, kedves bátyám? Megsirattalak, majd továbbléptem. Nem hagyhattam kárba veszni a sok jót, amit a családunk a te irányításoddal elért. Át kellett vennem a szerepedet.

Megszorítottam a nyakát. Elegem volt már a sok mellébeszélésből. Igazi beszélgetésre vágytam az öcsémmel, nem arra, hogy az önigazoló meséit hallgassam.

– Halottnak hittél? Ne gondold egy pillanatra sem, hogy én ezt beveszem. Annyi csapást átvészeltünk már, pontosan tudjuk mind a ketten, hogy minket nem lehet csak úgy kidönteni a sorból – sziszegtem a fülébe. – Áruld el, ki küldte azt a pecsétes levelet!

– Komolyan azt hiszed, hogy nem a királytól jött?

– Valami elfogadható magyarázatot szeretnék találni erre az egészre. Hogy miért tetted ezt velem?

– Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem én voltam.

„Miért hinnék neked, Nagorno? Megátalkodott hazudozó vagy. Kölyökkorod óta ismerlek”, dohogtam magamban. Túltárgyaltuk a dolgot, ideje volt témát váltani.

– Van itt más is, amiről beszélnünk kell. Hazarendelted szeretett unokabátyánkat, Gunnarrt.

– Így van.

– Miért?

– A szokásos üzleti ügyek miatt. A Tudela-udvarban megnőtt a kereslet az afrodiziákumok iránt.

Megbízhatónak tűnő források szerint unikornisszarvból készült a leghatékonyabb szerelmi bájital az erekciós gondokkal küzdő férfiak számára. Csakhogy unikornist találni lehetetlen volt. Gunnarr a viking tengeri útjain beszerzett egy helyettesítő szert, és senki sem vette észre a különbséget.

– A narvál agyarából készült szer az egyetlen termék, ami iránt az udvar érdeklődik?

– Az a legdrágább, azt éri meg behozni.

A gróf halálával kapcsolatos gyanúmat egyelőre nem közöltem vele. A kőrisbogár a navarrai éghajlaton nem volt honos. Messzi földről hozhatta be valaki, ahol melegebben sütött a nap, mint nálunk. Victoriában, a kereskedők városában bárki megrendelhette a szállítmányt, még Nagorno, vagy akár Gunnarr is.

Megkondult a templom halálharangja.

– Meghalt az apósom. Gondolom, értesültél róla – kapta fel a fejét Nagorno.

– Miről nem értesül az ember ebben a városban? Onneca hogy van? – érdeklődtem.

Nagornónak elsötétült a tekintete.

– Szenved – morogta, és elfordította a fejét.

Alig tudtam elnyomni magamban a csodálkozást: ennyire átérzi Onneca fájdalmát?

– Az Úrangyala után kezdődik a gróf búcsúztatása – folytatta Nagorno fagyos hangon. – Előre megfizettem egy tucat siratóasszonyt. Arra számítok, hogy az egész város ott fog tolongani a gróf házában. A kondoláció ürügyén… Jó lenne, ha együtt látnának bennünket.

– Siratóasszonyokat hívtál?

– Igen. Még egy előéneklőt is megbíztam, hogy írjon lamentációkat szeretett apósom tiszteletére. Kerül, amibe kerül: a gróf megérdemli, hogy méltóképpen elbúcsúzzunk tőle. Onneca fent imádkozik az apja ágya mellett. Átvirrasztotta az egész éjszakát. Itt lesz a majordomus, a szolgabíró, a hóhér, a főstrázsamester és a Santa María-templom plébánosa… Elintéztem, hogy a grófot a mi sírhelyünkön helyezzék örök nyugalomra. Elvégre most már egy család vagyunk, joga van abban a földben pihenni, amit a Velák vére áztatott.

Bólintottam. Végre valamiben egyet tudtam érteni Nagornóval.

A kovácsműhelyből kilépvén nem kerülte el a figyelmemet, hogy az öcsém díszes, vörös tunikáját felhajtva egy titkos zsebbe rejti a seniorá-jának szánt ékszert.

Elindultunk az Armería-negyedbe a bódék előtt őgyelgő disznók között. Aztán vízhordókat és alkuszokat kerülgettünk, míg néhány házzal előrébb meg nem láttuk a gróf házához részvétnyilvánításra igyekvő tömeget. Mindenki részt akart venni a szertartáson, Nova Victoria és Villa de Suso összes lakója. Még a falon túlról, a Cuchillería utcából is eljöttek a késesek.

A részvétnyilvánítás régi hagyománya szerint a hozzátartozók az elhunyt ágya mellett fogadták a búcsúzkodókat. A szegényebbek egy étkezőasztalként is szolgáló fatáblára terítették ki a halottaikat, amit máskor a közös vacsorához állítottak fel minden este. A család tagjai minden egyes részvétnyilvánításra fejbiccentéssel válaszoltak. Ez a szertartás idegtépően hosszú ideig tartott, de mivel évszázadok óta hozzátartozott a város életéhez, kiirthatatlan volt.

– És a gróf gyerekei? Eljönnek a temetésre? – tudakoltam.

– Kétlem. Az elsőszülött fia, az a tökkelütött, Edesszában kaszabolja a hitetleneket. A lányait vezeklőcellába kényszerítették.

– Mind a kettőt? – csodálkoztam.

Nagorno válaszra sem méltatott. Akkor már a halotti szertartás érdekelte, amit neki kellett felügyelnie. Elhelyezkedett a kapu közelében, onnan figyelte a gróf házába érkező városlakókat.

A lányok vezeklőcellába vonulása családi hagyománynak számított Maestuéknál. Amikor túl sok lett otthon a lány, elküldték őket egy közeli parókiára, építettek egy cellát a templom oldalában, a lányok attól kezdve ott laktak a falak közt élve eltemetve, és az imádkozásnak szentelték napjaikat. Volt, aki meggyőződésből imádkozott, volt, aki nem.

A pitvar küszöbén Nagorno feltűnés nélkül megfogta a könyökömet, és a fülembe súgta:

– Egyvalamit még nem tisztáztunk: szent a béke?

– Nem kérdeztem meg, te ölted-e meg a grófot, holott lenne rá okod. Eszközeid is vannak, és a képzelőerőd sem hiányzott soha.

– Szent a béke?

– Igen.

– Miért?

– Mert te sem kérdezted meg tőlem, hogy én voltam-e – válaszoltam.

Csendben beléptünk a nemesi házba, amelynek előterében már ott tolongott a fél város az emeletre vezető, keskeny falépcső előtt. A lépcső is tele volt emberekkel.

Egyesek felfelé tartottak, mások lefelé.

„Az egész délelőttünk ezzel fog eltelni”, dohogtam magamban.

Elképzeltem, hogy érezhette magát Onneca egyedül a halott apja mellett, didergő testtel, és egy pillanatra belém mart a bűntudat: én azt a testet bemocskoltam!

És akkor ránk szakadt az ég. Jobban mondva a pokol. Az elöregedett, pudvás falépcső nem bírta el a rajta mászkáló tömeget, és összeroskadt. Recsegés-ropogás, vérző lábak és karok. Ott maradtunk félig kilapítva a halottak súlya alatt.