bc

Utálom, hogy akarlak

book_age0+
24
FOLLOW
1K
READ
like
intro-logo
Blurb

"Lenyűgöző kezdet egy lenyűgöző sorozathoz." - Bookaddict"Hayes a legszexibb pasi, akihez egy könyvben szerencsém volt." - Book FanaticNemcsak a jó hírem forog kockán, hanem a szívem is.Nem vagyok jó társnak. Ha valamire, hát erre megtanított a hátrahagyott összetört szívek és a tönkrement kapcsolatok hosszú sora. A haverjaim imádnak folyamatosan cikizni a legújabb szakítás miatt. Kösz, de inkább egy gyökérkezelés. És egy vaszektómia. Egyszerre.A megváltás mégis megérkezik számomra - a dögös és tüzes Maren személyében. Aki mellesleg a barátom testvére, szóval egy csöppet sem kínos a dolog. De küldetésem van, és Maren hajlandó megtanítani mindarra, amiben eddig partnerként elbuktam. Hiányosságaimból a jelek szerint sok akad. És mindez igen hasznos is - egészen addig, amíg érzések nem ébrednek bennem.A USA Today és New York Times bestsellerszerző Kendall Ryan szexi, önálló romantikus regényekkel kápráztatja el ismét az olvasóit. Történeteinek hősei szenvedélyesen esnek szerelembe, és szenvedélyesen küzdenek, hogy ne szegjék meg saját szabályaikat. De a vágy felülír minden törvényt.

chap-preview
Free preview
Első fejezet
ELSŐ FEJEZETHayes Szeretném azt állítani, hogy összeszedtem magam, és minden a terveim szerint alakul. De, ha látjátok, ahogy éppen itt álldogálok a járdán egy szál bokszerben – Isten és mindenki más szeme láttára –, akkor tudjátok, hogy csak kamuzom. Az immár exbarátnőm az első emeleti lakása erkélyén áll, dühösen mered le rám, miközben csupán egy barackszín selyemköntöst visel. Leeresztette a haját, arca vörös a dühtől, de nem sír. – Te gazember! – visítja Samantha, és utánam hajít egy újabb halom ruhát. Az egyik zoknim fennakad egy faágon. Felkapom a pólómat a járdáról, és magamra rángatom. Május van, de még mindig hűvösek a reggelek, és a hideg levegő csípi a pucér bőrömet. A cipőm a következő – egyenként dobja le a két darabot. Az egyik az úttesten landol, de megvárom, amíg elmegy a busz, hogy felvehessem az aszfaltról. Felnézek Samanthára, lélekben felkészülök rá, mi lesz a következő darab. A laptoptáskámat tartja a kezében. Basszus. Természetesen a laptopommal együtt, mivel tegnap egyenesen idejöttem munka után. A szomszédok közül néhányan kijöttek az erkélyre, hogy lássák, mi ez a cirkusz. Lenyelem a büszkeségemet, és mosolyogva biccentek Mrs. Hendricksonnak a 202-es lakásból. Elkerekedik a szeme a meglepetéstől. – Jézusom, Sam, ne hülyéskedj! – kiáltok fel. A laptoptáskám lerepül az erkélyről, és hangos csattanással landol a járdán. A laptopomnak annyi. Fogalmam sincs, mi ütött Samanthába. Szexszel ébresztett – ami jó jel, igaz? Csak két hónapja járunk, de azt hittem, hogy jól mennek a dolgok. Kiderült, hogy szart se tudok. Talán csak egy utolsó menetet akart? Valamit, ami majd emlékezteti rám? Basszus, mekkorát tévedtem. Megdörzsölöm az arcomat. – Soha nem fogsz elköteleződni – vág vissza, és remeg a hangja a dühtől. Ez nem igaz. Ugyanazt a fajta gabonapelyhet eszem tizenkét éve. Tudok egyet és mást az elköteleződésről. De nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy felhívjam rá a figyelmét. A szex után összegömbölyödött a párnáján, és lágy tekintettel rám nézett. – Szerinted merre tart a kapcsolatunk? Mellkasomra tette a kezét, ujjai hegyével lusta köröket rajzolt a bőrömre. Bevallottam neki az igazat, hogy nem tudom biztosan, de szeretek vele lógni. Nyilvánvalóan rossz válasz volt. Samantha hirtelen felült, és húzta magával a paplant is, hogy eltakarja vele a meztelen mellét. – Ezt nevezed te annak? Együtt lógás? – Nem, persze, hogy nem – visszakoztam ösztönösen. – Mindjárt harmincéves leszek, Hayes – sandított rám. Én is hamarosan harmincéves leszek, de nem igazán értettem, hogy ennek mi köze a korunkhoz. – Többet akarok – ráncolta a homlokát. – Kapcsolatot. Valódi elköteleződést. Házasságot. Gyerekeket. Családot. Innen aztán gyorsan tovább romlottak a dolgok. Két hónapja ismertem őt, szóval azt hittem, hogy csak alkalmi a kapcsolatunk. Még be sem mutattam a nagymamámnak, aki velem él. A pokolba, Samantha mindössze egyszer tette be a lábát a lakásomba. Soha nem töltötte ott az éjszakát, amire egyébként megvető rendszerességgel emlékeztetett is. Egy újabb szomszéd dugja ki a fejét az ablakon, kávésbögrével az egyik, és egy ugató kutyával a másik kezében. Autók húznak el mellettem, némelyik lelassít, hogy figyelje a kibontakozó drámát. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom őket. Régóta nem kezdtem ilyen izgalmas módon a péntek reggelt. Végül a farmerem is lerepül az erkélyről, és ugrok, hogy elkapjam. A mobiltelefonom még mindig a zsebében van, és csodával határos módon sértetlen. Felhúzom a farmeremet, és belebújok a teniszcipőmbe, amelyet már megmentettem. Samantha egyetlen szó nélkül bemasírozik a lakásba, és becsapja maga mögött az üvegajtót. Mrs. Hendricksen is elindul befelé. Vége a műsornak, emberek. Nincs itt már semmi látnivaló. Felkapom a laptoptáskámat a járdáról, és elindulok lefelé az utcán. Megállok a sarkon lévő benzinkútnál, és veszek magamnak egy pocsék kávét, aztán megyek megkeresni a kocsimat. Samantha Chicago egyik forgalmas kerületében lakik, ahol soha nem lehet leparkolni. De tegnap este szerencsém volt, és két tömbbel távolabb hagytam az autómat. Marokra fogom a meleg poharat, és elindulok a Lexusom felé. Miután odaérek, behajítom a hátsó ülésre a laptoptáskát az összetört laptoppal. Éppen kihajtok az útra, amikor megszólal a mobilom. Feltételezem, hogy Samantha az, és arra gondolok, hogy talán folytatni akarja a veszekedést, így majdnem fel sem veszem. De a WOLFIE név olvasható a kijelzőn. Felnyögök magamban, felveszem, és kihangosítom a telefont. – Szia, haver. Mizu? – kérdezem, miután belekortyoltam az undorító kávéba. – Szívességre van szükségem – feleli morogva hangon. Semmi helló. Semmi jó reggelt. Tipikus Wolfie. De a gazember tudja, hogy bármit megteszek érte. Ahogyan ő is értem. Ezért is hagyom, hogy megússza ezt a bunkó viselkedést. – Vagy két éve ez az első szabadnapom, seggfej! – Tudom, tudom – kuncogja. Forgatom a szememet. – Mi lenne az a szívesség? Nincs értelme vitatkozni vele. Meg fogom tenni, bármire is van szüksége. – Azt akarom, hogy nézz rá Marenre. Ezt az egyet kivéve. Maren Wolfie kishúga. Tavaly végezte el a főiskolát, szociális munkás lett. Jó kislány. Segíteni akar másoknak. Jobbá tenni a világot. Az a probléma, hogy soha nem úgy éreztem Maren Cox iránt, ahogyan kellene. Ideges vagyok a társaságában, mint egy állatkerti oroszlán közvetlenül etetés előtt. – Itt vagy még? – kérdezi Wolfie, mivel nem válaszoltam. – Itt vagyok. Nagyot sóhajt. – Maren beteg. Nem is ment ma dolgozni. Beugranál hozzá, és ránéznél a kedvemért? Eszembe jut az összes olyan alkalom, amikor Wolfie vagy Maren felhívott, hogy szívességet kérjen – például amikor Maren kizárta magát a lakásból, vagy lerobbant az autója az út szélén, vagy amikor elpusztult az aranyhala, és nem volt szíve lehúzni a vécén. Micsoda átkozott zűrzavar! Emlékszem, hogy milyen volt Maren gyerekként azzal a hatalmas szemével, ahogy mindig mosolygott, mindig lemaradt mögöttünk pár lépéssel, és kiabált utánunk, hogy várjuk meg. Maren természetesen egészen másképpen néz ki manapság. Huszonöt éves, és igencsak csinos nővé érett. Ahányszor a közelében vagyok, kényszerítenem kell magam, hogy elfordítsam a tekintetemet telt melléről, buja ajkairól, és arról a hosszú, formás lábáról. Ott voltam vele a huszonegyedik születésnapjának éjszakáján, hátrafogtam a haját, amikor kihányt a kocsi ablakán. Ott voltam vele, amikor először összetört a szíve, amikor a seggfej pasija kidobta őt hat hónapnyi együtt járás után. Bosszús sóhajjal magamhoz öleltem, és zokogni kezdett, amitől még rosszabbul éreztem magam. De ez mind semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy a pasi úgy szakított vele, hogy előbb elvette a szüzességét. Legszívesebben levadásztam és kasztráltam volna a rohadékot. Azt akartam, hogy szenvedjen. De természetesen megígértem az összetört szívű Marennek, hogy semmi ilyesmit nem csinálok. Ehelyett néznem kellett, ahogy hetekig sírt a seggfej után. – Miért nem mész el te hozzá? – kérdezem, bár tudom a választ. Wolfie felsóhajt. – Leltározunk. Caleb, Connor és Ever is itt van öt óra óta. Nagyot nyelek, szarul érzem magam, mert nekem is ott kellene lennem. A legjobb barátaimmal közösen van egy játékboltunk, a Pajkos játszmák. Igen, olyan fajta játékokról van szó. A nagyon is felnőtteknek valókról. Az üzletünk a szenvedélyem, de évek óta nem volt egyetlen szabadnapom sem. A partnereim ragaszkodtak hozzá, hogy kivegyek egy napot végre – csináljak magamnak egy hosszú hétvégét. Gyakorlatilag kényszerítettek rá. – Nincs senki, akiben jobban megbíznék – teszi hozzá Wolfie. Wolfie olyan, mintha a családom lenne, vagyis Maren is az. Megesküdtem a barátomnak, és soha nem élnék vissza a bizalmával. Nehéz gyerekkoruk volt. Wolfie mindent megtett Marenért. Amikor az apjuk elitta a fizetését, Wolfie volt az, aki vállalt egy második állást is a középiskola utolsó évében. Miközben mi videójátékot játszottunk, és a kosárpályán hülyéskedtünk, addig ő a koszos edényeket szedte le az étteremben, hogy fizesse Maren balettleckéit és iskolaszereit. – Ja, megteszem – közöltem hosszú szünet után. Wolfie nagyon lojális, ugyanakkor mindig is magának való volt. A srác ritkán telefonál vagy SMS-ezik, kivéve, ha szüksége van valamire, de ő az első, aki önként jelentkezik, ha valaki szívességet kér. – Kösz, haver. Jövök neked eggyel. Felmordulok, és bontom a vonalat. Tizenöt perccel később behajtok a házunk alatti mélygarázsba. Rosie, a nagymamám és lakótársam rám mosolyog, amikor kinyitom az ajtót, és belépek a konyhába. – Tényleg rábeszéltek, mi? – Mire? – Kivetettek veled egy szabadnapot. – Ó, úgy van – túrok a hajamba. – Ja, megtették – eresztek el egy humortalan kuncogást. Kitölt egy csésze kávét, és a kezembe nyomja. – Azt hittem, hogy tovább ágyban maradsz. Korán fenn vagy. Biccentek, elveszem tőle a kávésbögrét, és úgy döntök, megkímélem őt a reggeli szakítás részleteitől. – Wolfie megkért, hogy ugorjak be Marenhez. Beteg, azt hiszem. Rosie elismerően szusszant. – Jó barát vagy. – Gondolom. Kuncog, és megpaskolja a karomat. – Később találkozom Marge-zsal. Kimegyünk a termelői piacra. – Óvatos légy. A nagymamám még mindig vezet, és vegyesek ezzel kapcsolatban az érzéseim. – Ne aggódj annyit – nevetgél újra. – Találkozol ma azzal a lánnyal? Megrázom a fejemet. – Szakítottunk. Rosie felvonja egyik ezüstös szemöldökét. – Gyorsan váltogatod őket. Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. Én? Fogalmam sincs. Végre embernek érzem magam, mihelyt megiszom a kávémat. Gondolhatnátok, hogy összezavart, hogy Sam ilyen látványosan kidobott, és némileg így is van. De nem annyira Sam miatt, hanem inkább azért, mert kezdek észrevenni bizonyos mintát. Egyetlen kapcsolatom sem tartott pár hétnél, legfeljebb pár hónapnál tovább. És én vagyok bennük az egyetlen közös nevező. Sam rátapintott a lényegre – majdnem harmincéves vagyok, ami ugyan nem számít kimondottan idősnek, de épp eléggé felnőttnek mondható. Miért nem vagyok képes működő kapcsolatra? Izgat a kérdés, de nem állok még készen arra, hogy megtudjam a választ. Magamra csukom a hálószobaajtóm, és belépek az onnan nyíló fürdőszobába. A legmelegebbre állítom a vizet, és beállok a zuhany alá. Beszappanozom magam, és lemosom magamról Samantha illatát. Felveszek egy tiszta pólót, egy másik farmert, aztán megfogom a kulcsaimat és a telefonomat. Megpuszilom nagyi arcát, és elindulok. Maren lakása régi épületek hosszú sorának egyikében található, amelyeket a nyolcvanas években alakítottak át kétlakásos társasházakká. Megfizethető a bérleti díj, és rengeteg parkolóhely van az utcában. A háza előtt parkolok le, és kiszállok az autóból. Bekopogok az ajtaján, ami szinte azonnal ki is nyílik. Maren jóganadrágot és pólót visel, kócos kontyba fogta össze hosszú, sötét haját. Csak százhatvanöt centi magas, éppen hogy az államig ér. – Hayes. Elmosolyodik, amikor meglát, és lábujjhegyre áll, hogy megöleljen. Nyakam köré fonja a karját, és magához húz. A derekára teszem a kezemet, egyszer megpaskolom, aztán eleresztem, mert muszáj kissé eltávolodnom tőle. Nem vetné magát ilyen lelkesen a karomba, ha ismerné az összes mocskos gondolatot, amely megfordul a fejemben, amikor így a mellkasomhoz szorítja puha cicijét. De Maren mindig is olyan gyengéd volt. Mindenkivel ilyen. Nem hiszem, hogy érti a személyes tér fogalmát, szóval igyekszem semmit sem belemagyarázni az ölelésbe. Mosolyogva megkérdezi: – Mit keresel itt? – Wolfie küldött. Azt mondta, beteg vagy. De Maren nem látszik betegnek. Rózsás az arca, és még mindig mosolyog. Elkerekedik a szeme, és elpirul. – Ah, nem. Nem vagyok az. Kényelmetlenül toporgok a tornácon. – Azt mondta, hogy beteget jelentettél a munkahelyeden. Maren ismét a szemembe néz. Ragyogó smaradgszínű a szeme, a közepe pedig olyan, mintha aranyló őszi leveleket öntöttek volna le olvadt tejcsokoládéval. Hivatalosan mogyoróbarnának hívják, de ez túl egyszerű szó arra, hogy kifejezze mindazt az életet és mélységet, amelyet látok, amikor a szemébe nézek. Sok mindent érzek Marennel kapcsolatban. Zavart. Nem helyénvaló vágyat. És bosszúságot – mert soha nem éreztem úgy iránta, ahogyan kellett volna. – Nos, ez a része igaz. – Beavatnál? Felnyög. – Akkor akár előbb be is jöhetsz. Követem az egy hálószobás lakásba. Nem puccos, de tiszta, és mindig rendes. Egy szürke kanapé áll a nappaliban egy színes szőnyegen. Mindenféle cserepes növény sorakozik az ablakpárkányon, és makulátlan az apró konyhája. – Kávét? – kérdezi. – Nem kérek, kösz. Maren elindul a nappaliba, és mintha sántítana egy kicsit, de letelepedik a kanapéra, mielőtt megbizonyosodhatnék róla, hogy jól láttam. Leülök mellé. – Beszélj, galambom. Évek óta így becézem, mert olyan gyönyörű és ártatlan, mint egy fehér galamb. – Ez annyira kínos – ráncolja össze a homlokát, és az ajkába harap. A szája szó szerint tökéletes. Meg akarom csókolni. És aztán megbaszni. Ugye világos már, hogy mi a probléma? Ha Wolfie megtudná, hogy miket gondolok a húgával kapcsolatban, akkor levágná a tökeimet, és ledugná őket a torkomon. És meg is érdemelném. Mindenki tudja, hogy a lánytestvérek tabuk, és szigorúan betartjuk ezt a szabályt. Muszáj – nem csupán barátok vagyunk, a legjobb barátok, ráadásul üzlettársak is. Az egyetlen lehetőségem, ha illendően viselkedem Marennel. Önelégülten vigyorgok. – Akarsz hallani valami kínosat? Akkor mesélek neked a reggelemről, és arról, hogy miért voltam szinte teljesen pucér a Halsted Streeten, ha te is megosztod velem a sztoridat. Elkerekedik a szeme. – Mi a franc? – kérdezi nevetve. – Akarod, hogy én kezdjem? Bólint. Elmesélem neki, hogyan lökött ki Samantha az ágyból, aztán kizavart a lakásból egy szál bokszerben. Mesélek neki a szomszédokról, akik az ablakukból figyeltek. A kölykökről pizsamában, akik mutogattak, és nevettek. De tévedtem, ha szimpátiát vártam Marentől. Az öklébe nevet, csillog a szeme. – Esküszöm, Hayes, soha nem láttam még senkit, akinek ennyire ne legyen szerencséje a nőkkel. Nem mondod? – Tudom, hidd el. Megcsóválja a fejét. – Egy szép nap majd a szárnyaim alá veszlek, és megtanítalak rá, hogyan kell megfelelő partnerré válni. Kirobban belőlem a nevetés. – Amikor csak akarod. De először is áruld el, miért lógsz a munkából, és hazudsz a bátyádnak? Lehorgasztja a fejét. – Volt egy kis balesetem. Nagyot dobban a szívem. – Autóbaleset? Megrázza a fejét, de még mindig nem néz a szemembe. – Gyantabaleset. Összehúzom a szememet. – Egy micsoda? Idegesen felnevet, és ismét elpirul a csinos arca. Rászorítja az egyik kezét. – Meg akartam spórolni egy kis pénzt. Így ahelyett, hogy elmentem volna a szalonba, ahol a bikinivonalat szoktam gyantáztatni… Vettem egy itthon használatos készletet. De, azt hiszem, túlságosan felforrósítottam a gyantát. Francba! És még azt hittem, hogy durván kezdődött a reggelem, de az semmi ahhoz a kínszenvedéshez képest, amelyet most érzek, ahogy itt ülök ezzel a vonzó lánnyal szemben, aki azt meséli, hogy leégette a punciját forró gyantával. – Basszus. Jól vagy? – kényszerítem ki magamból a szavakat. Maren rágcsálja buja alsó ajkát. – Semmi gond. Csak egy kicsit fáj. És ne merészelj egy szót is szólni róla a bátyámnak! Megadóan felemelem a kezemet. – Higgy nekem, nem szokásom a vaginádról beszélni a bátyáddal, és a jövőben sem tervezek ilyesmit. Ez mosolyt csal az arcára. – Az is elég borzasztó, hogy te tudsz róla. Bólintok. Mert magam elé képzelem Maren sima, pucér punciját, és gyilkos késztetést érzek, amiért ezt egy olyan pasi kedvéért csinálta, aki nem érdemeli őt meg. – Előttem nem kell szégyenkezned – nyugtatom, és széttárom a karom. – Gyere ide! Maren mellém húzódik, és nagy sóhajjal elég közel hajol ahhoz, hogy a mellemre hajthassa a fejét. Vadul ver a szívem, ahogy körülvesz az illata – vanília és illatos sampon. A bizalma olyan, akár a csöndes büntetés, valami, amelyet kénytelen vagyok elviselni, mert nem könnyű számomra Maren közelében lenni. Ezernyi pornográf gondolat villódzik az agyamban, amelyekkel nem foglalkozhatok. Minden erőmre szükség van, hogy elnyomjam ezeket, és ebben már nagyon jó vagyok. Maren felül, amikor eleresztem, és felvonom a szemöldökömet. – Akarod, hogy megnézzem? – kérdezem, de nagyrészt viccelek. – Bolond vagy? – mered rám. – Nem! Vállat vonok. – Hidd el, ez nekem sem könnyű. Én csak… mi van, ha harmadfokú égési sérülést szenvedtél, vagy ilyesmi. Lehet, hogy orvosi ellátásra van szükséged. Maren ismét elfordítja a tekintetét. – Annyira nem rossz. Csak egy kicsit rózsaszínű. És érzékeny. Megnyalom az ajkamat. Valódi kínszenvedés hallani, ahogy Maren a rózsaszínű és érzékeny szavakkal írja le a punciját. Akarod, hogy adjak rá egy gyógypuszit? Összeszorítom az államat, hogy visszanyerjem az önuralmamat. Kavarog a gyomrom a több évnyi felhalmozott szexuális frusztrációtól. – Akarsz beszélni a legutóbbi szakításodról? – kérdezi. Valószínűleg kétségbeesetten próbál témát váltani, ahogyan én is. – Samantháról? – Maren úgy kérdezi, mintha maga sem lenne biztos a névben. Felsóhajtok, és hátradőlök a kanapén. – Nem igazán. Mi értelme lenne? Maren megcsóválja a fejét, és halkan felsóhajt. – Gyakrabban váltogatod a nőket, mint én a fehérneműt. Megnyalom az ajkamat. – Nos, többé már nem. Végeztem. Kételkedve néz rám, mintha nem hinné el, amit mondok. A barátaim szemében igazi Casanova vagyok. Nem igazi játékos, inkább egy sorozatmonogám, aki egyik lányról vált a másikra. De ezen változtatni kell. – Egy kis szünetre van szükségem. Nincs több kapcsolat. Nincs több nő. Ahogy kimondom a szavakat, tudom, hogy ez az igazság. Egy időre le kell mondanom a nőkről. Ha nem vagyok képes egy kapcsolatra összpontosítani, akkor nem szabad senkivel sem járnom. Ez ilyen egyszerű. Maren kiegyenesedik, mintha élvezném a teljes figyelmét. – Mennyi ideig? – Ameddig szükséges.

editor-pick
Dreame-Editor's pick

bc

Uriel

read
1K
bc

Nagy játékos

read
1K
bc

Vagány

read
1K
bc

A bűn szívében

read
1K
bc

Oroszlán és Vadmacska nemcsak on-line

read
1K
bc

A legenda szerelme

read
1K
bc

Winslow fivérek

read
1K

Scan code to download app

download_iosApp Store
google icon
Google Play
Facebook