Vízáldozatok

BEVEZETÉS A SAN ADRIÁN-ALAGÚT2016. november 17-e, csütörtök – Gyereket várok, Unai – suttogta Alba, és le nem vette rólam a szemét. – Augusztusban estem teherbe, a Virgen Blanca-ünnepek alatt. Emlékszem, milyen elemi erővel törtek fel bennem az érzések a hír hallatán. Az arcomon felragyogó mosoly egy pillanatra az egész novembert bearanyozta. Alba gyereket vár. Tőlem! Tizennégy hetes – számoltam utána. Az ikergyermekeim nem érhették meg ezt a kort. Tizennégy hetes! Túl van az első három hónap veszélyein. Fiú vagy lány: mindegy. Az a fontos, hogy én és Alba szülők leszünk! Becsuktam a szemem, és átengedtem magam az érzéseimnek. Évek óta először voltam igazán boldog. Aztán kinéztem a nappali ablakán: Vitória zsibbadtan tűrte, hogy körvonalait szétáztassa az eső. A Virgen Blanca tér túloldalán a fehér erkélyek jóformán nem is látszottak. Hideg lehetett odakint, de érdekelt is engem abban a pillanatban az időjárás! Az ereimet elárasztó meleg fel tudta volna fűteni az egész világegyetemet. Alba arcára pillantva azonban rossz előérzetem támadt. Néma figyelmeztetést olvastam ki a tekintetéből. Értetlenkedve vettem elő a telefonomat. – Mi történt? – írtam. – Mi a baj? Tudom, fura így kezdeni egy kapcsolatot, de… Alba megállította a képernyőn az ujjamat. – Az a helyzet, hogy nem tudhatom biztosan, kié a gyerek: a tied vagy Nanchóé. Alba volt férjének a neve hallatán úgy éreztem, mintha újra golyót röpítettek volna az agyamba. Nancho halott, de a magja tovább él Alba méhében? Azok számára, akik nem ismerik a történetemet, pár mondatban összefoglalom, ki vagyok: a nevem Unai López de Ayala, profilalkotó nyomozóként dolgozom a vitóriai bűnügyi rendőrségen. Az egyszerűség kedvéért mindenki Krakenként emleget. Broca-afáziában szenvedek. A legutóbbi sorozatgyilkos, akit csak az életem kockáztatásával tudtam kézre keríteni, kis híján végzett velem, amikor golyót eresztett a fejembe. Még nem tudok beszélni, csak károgni vagy hörögni, amikor feltétlenül hangot kell kiadnom. A mobiltelefonomra letöltött szerkesztőprogram segítségével viszont egészen hatékonyan tudok másokkal kommunikálni. Éppen ezzel voltam elfoglalva: szót akartam érteni a főnökömmel, Alba Díaz de Salvatierra főhadnaggyal, azzal a nővel, aki mellesleg… nos, a Nagy Ő-vel, amikor WhatsAppon üzenetet kaptam Estíbaliztól. Bosszankodva vettem fel a telefont. A nyomozótársam rosszabbul nem is időzíthetett volna. – Ne haragudj, Kraken, nem szívesen zavarlak. Gondolom, van mit csinálnod, és egyáltalán nem hiányzom, de most kaptam a hírt, hogy a San Adrián-alagút álavai kijáratánál gyilkosság történt. A bűnügyisek már kint vannak a helyszínen. Salvatierra főhadnagy mobilját nem értem el. Nem bánnám, ha velem jönnél. Szükségem lesz rád. Intettem Albának, hogy ő is olvassa el a neki küldött üzenetet. Nyugtalanul vette elő a kabátja zsebéből a mobiltelefonját. – Esti, sajnálom, hogy ilyenkor riasztanak, de nemet kell mondanom: betegállományban vagyok – válaszoltam írásban. – A főhadnagy hamarosan felhív. Mi történt? – Egy korodbeli nő az áldozat. A lábánál fogva vízbe lógatták. A halálát valószínűleg fulladás okozta. – Vízbe lógatták? A hegytetőn? – kérdeztem gépiesen. A profilalkotó énem az „engedélyem” nélkül, mintegy gombnyomásra működésbe lépett és azonnal érzékelte az ellentmondást. – Bizony, Kraken! A válláig belemerítették egy vízzel telt bronzüstbe. Régészeti leletnek tűnik, valamelyik múzeumból tulajdoníthatták el. Meg kell kérdeznünk egy szakértőt, de vélhetően a kelta időkből származik. Elég szokatlan halál, nem gondolod? A helyszín elrendezése is alaposan meg van tervezve. Nem egyszerű emberölésről van szó. Rá akarom beszélni a főhadnagyot, hogy kérjen engedélyt Olano törvényszéki bírótól, hátha beleegyezik, hogy szakértőként jelen lehess a helyszíni vizsgálaton. Remélem, tévedek, de minden jel arra utal, hogy újabb sorozatgyilkossal állunk szemben. Te vagy a legjobb profilozó, akit ismerek. Ha rám bízzák az ügyet, szükségem lesz a tanácsaidra. Azonnal beindult az agyam. Elképzeltem a helyszínt, összefüggéseket kerestem. Látni akartam a saját szememmel, igazak-e a feltevéseim. De be kellett húznom a féket. Még betegállományban voltam. Hogyan dolgozhatnék, amíg nem tudok megszólalni? Estinek le kell mondania a segítségemről. – Értem. Elég szokatlan ügy, de egyedül is megbirkózol vele. Én nem mehetek oda. Nem tehetem – utasítottam vissza egyértelműen, hogy ne tápláljak benne hiú reményeket. – Kraken… Van valami, amit én szeretnék neked elmondani, még mielőtt a sajtóból értesülnél róla. Neked is jobb lenne, ha velem jöhetnél, hogy megnézhesd a helyszínt és az áldozatot. Biztos vagyok benne, hogy egy életre megharagudnál, ha nem árulnám el neked most rögtön, miről van szó. – Nem értelek, Esti. – Megtalálták a nő dokumentumait. Nem rabolták el a tárcáját. Ott volt alatta a földön. A zsebéből eshetett ki. – Ki az? – pötyögtem be a kérdést, rosszat sejtve. – Ana Belén Liaño. Az első szerelmed. Akivel a nyári táborban történtek előtt jártál. – Állj, állj, állj! – szakítottam félbe zavartan. – Honnan tudsz te erről? – Lutxo mesélt róla a bátyámnak. „Annabel Lee”, hitetlenkedtem. Soha nem gondoltam, hogy meghalhat, pedig szeretett a halállal kacérkodni. Furcsa, morbid játékai voltak. „Annabel Lee halott.” – Van még egy dolog, amiről tudnod kell. – Mi másról lehet még itt tudni? – Arról, hogy az áldozat terhes volt.