A Palatinus-domb lányai

Julia-1

JuliaKilencéves voltam, amikor az apám, Augustus császár a Marcus Antonius és Kleopátra fölött aratott győzelmét ünnepelte. Föléjük kerekedett egy hatalmas tengeri csatában, és így a Római Birodalom uralkodója lett. Ebből az alkalomból emelvényt építettek a Via Sacrára, és én innen néztem végig a diadalmenetet. A mostohaanyám, Livia ült mellettem. Vörös haját szigorú, ódivatú kontyba fogta, egyszerű, sárga gyapjúból szőtt stólát viselt, mely lágyan körülfonta és eltakarta testét. Aznap semmit nem tett azért, hogy hangsúlyozza a szépségét, mégis méltóságot és tartást sugárzott magából.

Azt mondta, ügyelnem kell arra, hogyan viselkedem, mert sok szem fog rám szegeződni. És így is volt: az út másik oldalán tolongó emberek tátott szájjal bámultak minket. Így hát amennyire csak tudtam, kihúztam magam a párnázott székben, és próbáltam komolynak látszani.

Nagynéném, Octavia szintén helyet kapott az emelvényen. Szája lefelé görbült, és üres tekintettel nézett maga elé. Azon gondolkodtam, az lehet-e ennek az oka, hogy korábban Marcus Antonius felesége volt.

A levegőben sült hús és fűszerek illata terjengett. Nem messze onnan, ahol ültünk, óriási, szabadtéri lakoma várt ránk. A tömegben páran tömlőből itták a bort, sokan viccelődtek és nevettek. Ünnepnap volt, még a rabszolgáknak sem kellett dolgozniuk.

Trombitások álltak a menet élén. Azt hittem, háborús indulót fognak fújni, ehelyett azonban vidám dallamokkal töltötték be a teret. Közvetlenül mögöttük több száz, bíbor szegélyű tógát viselő senator haladt ünnepélyesen. A tanítóm korábban elmondta, kik fognak felvonulni, és a látottak alapján úgy tűnt, talán a senatus egésze lerója tiszteletét az apám előtt. Papok által terelt, hízott ökrök folytatták a sort, amiket a felvonulás végén Jupiter capitoliumi templomában áldoztak fel az istennek.

Egyre gyorsabban vert a szívem, mert tudtam, hogy hamarosan megpillanthatom apámat a győztesek harci szekerén. De nem így történt. Megfeledkeztem arról, hogy a hadifoglyok még nem vonultak fel.

Az utca megtelt egyiptomi katonákkal, akik egymáshoz láncolva, hosszú sorokban meneteltek. Egyforma, szürke tunika volt rajtuk, és mindegyikük arca ugyanolyannak tűnt a szememben. Zordak és sötétek voltak. Megértettem, miért olyan komorak. A győzelmek után rendszerint kivégezték a csatában ejtett foglyokat, a templom alatti vermekben fojtották meg őket. Nem voltam még elég idős ahhoz, hogy nézője lehessek a gladiátorok küzdelmének, ezért akkor először láttam olyan férfiakat, akiknek meg voltak számlálva az órái. Néhányan megbotlottak a láncokban, azonban nagyrészt fennakadás nélkül vonultak, ami ámulatot váltott ki belőlem. Apámnak hatalmában állt megkegyelmezni néhányuknak, és én reménykedtem abban, hogy gyakorolni fogja ezt a kegyet. A mostohaanyám felé fordultam, hogy megkérdezzem erről a véleményét, de amint szóra nyitottam a szám, ő megrázta a fejét, hogy maradjak csendben.

A tanítóm alaposan felkészített, ezért igazából semmi sem okozott meglepetést, amire addig sor került. Ugyanakkor senki sem hívta fel előre a figyelmem arra, ami ezután történt. Egy aranyozott kocsi jelent meg, melyet fekete ló húzott. Nem volt oldala, ezért látni lehetett az utasait. Egy velem egykorú lány és fiú, valamint egy nálam pár évvel fiatalabb fiúcska utazott benne. Mindhármuknak sötét, göndör haja és sápadt arca volt. Láncra verték és megbilincselték őket. Apró testük egészét láncok hálózták be, azonban ezek nem vasból készültek, mint a foglyul ejtett katonák esetében. Aranyból voltak.

Az út szélén álló sokaság helyeslően felmorajlott a gyerekek láttán. Tekintetem a lányka felé vándorolt, hisz én is kislány voltam még. Remegett, mint a nyárfalevél. Tudtam, hogy a bámészkodók kiáltásai rémülettel töltik el.

– Ők meg kik? – kérdeztem a mostohaanyámat, mert nem tudtam visszafogni a kíváncsiságomat.

– Antonius és Kleopátra gyerekei.

Amint kiejtette ezeket a szavakat, az ajkához érintette az ujját, hogy csendre intsen. Így nem tettem fel a következő kérdéseket, melyek azonnal felmerültek bennem. Mi történik majd a kislánnyal? Meg fogják ölni?

A kocsi továbbhaladt az úton, nyomában pedig végre feltűnt, akit annyira vártam már: a harci szekeret hajtó apám. A nézők serege hangosan felkiáltott, mintha csak az ég zengett volna. Apám szekere elé négy fehér ló volt befogva. Arcát a hagyomány szerint piros festékkel mázolták be. Földig érő bíborpalástot viselt, akár egy király. Aranyszőke haját babérkoszorú díszítette. Ő volt Róma első polgára, ezért megvetéssel töltötte volna el, ha uralkodói koronát ajánlanak fel neki. Nem nézett se jobbra, se balra, hanem csak előre, mindig előre, Jupiter temploma felé. Az én szememben akár ő maga is isten lehetett volna. Én nem kiabáltam, mint a tömegben összegyűlt emberek. Csak csodálattal bámultam rá.

A harci szekeret két ló követte, rajtuk apám unokaöccse, Marcellus, és Livia fia, Tiberius. Tizennégy, illetve tizenkét évesek voltak, és mérhetetlenül irigyeltem őket. Nagyon igazságtalannak tűnt, hogy én csak távolról nézhetem, ahogy ők diadalmasan végiglovagolnak az utcán. Úgy gondoltam, nekem is apám egyik csatalován lenne a helyem. Még sohasem kívántam annyira, bár fiúnak születtem volna, mint abban a pillanatban.

Csak később jutottak ismét eszembe az aranyozott kocsiban ülő gyerekek, amikor apám hadseregének masírozó és győzedelmi dalokat éneklő katonáit néztem. Újra felötlött bennem a gondolat: Meg fogják ölni a kislányt? Már majdnem feltettem a kérdést a mostohaanyámnak, de attól tartottam, igennel felelne, és azt nem tudtam volna elviselni.

Még hónapokkal azután is felbukkant az álmaimban a láncra vert kislány képe, holott akkor már régóta tudtam, mi lett a három gyerek sorsa. Ezekben a rémálmokban valahogy én voltam az a lány. Ugyanazt éreztem, amit ő, és reszkettem a félelemtől. Nem Róma első polgárának lánya voltam, hanem egy tehetetlen fogoly, akit aranyláncok kötnek meg.

A gyerekkoromat két részre lehetne osztani. Azokra az időszakokra, melyeket apám jelenléte aranyozott be, valamint azokra a hónapokra és évekre, amikor nélkülöznöm kellett atyai szeretetét. Őt tartottam egyetlen igazi szülőmnek, és kisgyerekként azzal áltattam magam, hogy úgy jöttem világra, mint Athéné istennő, aki Jupiter homlokából pattant ki teljes valójában.

Athéné és én anyátlanok voltunk. Anyám, Scribonia természetesen életben volt, és nagy ritkán még találkoztam is vele. A mostohaanyám, Livia nem sokkal a születésem után lett apám felesége, és ő gondoskodott a neveltetésemről. Ennek ellenére soha nem gondoltam rá anyaként.

Nem tudnám teljes bizonysággal megállapítani, mikor dőlt el a jövőm. Ugyanakkor élénken él az emlékezetemben az az időszak, amikor tizennégy éves voltam. Apám távol járt, háborút vívott, ezért kifakult a körülöttem lévő világ. Akkor ősszel minden gondolatom a hispániai háború körül forgott. Hiába tartottam apámat erősnek és sérthetetlennek, tartottam attól, hogy megsérül, vagy életét veszti a harcmezőn. Azt akartam, hogy minél előbb véget érjen a háború, és hazatérjen hozzánk. Ráadásul egyre közeledett az esküvőm napja is. Nem volt rá okom, mégis abban reménykedtem, ő ad majd férjhez.

Egyik reggel a könyveim mellett ültem, és hallottam, hogy a szomszéd szobában az intézőnk egy hírnökkel beszélget. A Hispánia szót is megemlítették.

– Meg kell tudnom, miről van szó – mondtam a tanítómnak, és engedélyét meg sem várva azonnal az intéző irodájába siettem. Az íróasztalon egy hivatalos kinézetű bőrtok hevert. Minden kétséget kizáróan a mostohaanyámnak érkezett, ezért egyedül ő nyithatta ki.

– Hol van? Hol van Livia úrnő? – követeltem választ az intézőtől.

– Hát… elment… nem tudom, hová…

Sarkon fordultam, és az atriumba futottam. Mindenképp beszélni akartam a hírnökkel, amíg még ott volt. A bejáratnál értem utol a harci jelvényekkel teleaggatott legionáriust, akinek sisakján fehér toll virított.

– Katona, várj! Kérlek! Van valami híred Hispániából?

– Épp onnan hoztam levelet – felelt a barna bőrű ifjú kissé kimérten.

– De a mostohaanyám nincs itt, hogy felbontsa a levelet. Kérlek, mondd el, mi történik Hispániában! Az apám… jól van?

A katona néma maradt. A kimerültség ráncokat vésett az arcára, látszott, mennyire fáradt. Bizonyára lóhalálában rohant ide – gondoltam. – De milyen hírt hozott?

Elhatalmasodott rajtam a félelem.

– Nem történt semmi szörnyűség, ugye? Mondd, hogy nem szenvedtek borzalmas vereséget! Az apám…

– Te vagy az első polgár lánya?

– Igen – feleltem, és láttam, mint változott meg a katona arca, amikor ráébredt, hogy Róma uralkodójának gyerekével beszél.

– Úrnőm, kérlek, bocsáss meg, de a hírnököknek senkivel sem szabad beszélniük. Csak a levelek és küldemények átadása a feladatunk, ám ezek tartalmáról nem szólhatunk. Ez szigorú parancs.

Sírni tudtam volna. Semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy híreket kapjak a háborúról. De az uralkodó lánya voltam, ezért csak bólintottam.

– A parancs az parancs – nyomatékosította a katona.

Ismét bólintottam.

– Akkor megvárom, míg hazaér a mostohaanyám. Bár itt lenne már!

A katona elgyötörten sóhajtott fel. Azon sem lepődtem volna meg, ha ott helyben összeesik. Úgy képzeltem, bátran harcolt az ellenséggel, majd napokon keresztül le sem szállt a lováról, hogy hírt hozzon nekünk.

– Gyere, ülj le, és pihenj meg, mielőtt továbbmész! Hozatok neked ételt és italt – marasztaltam.

– Nem tehetem. A senatusnak is át kell adnom pár levelet. Mindenesetre köszönöm a kedvességed. – Egy pillanatig mintha az arcomat fürkészte volna, majd halkabb hangon folytatta: – Szörnyűséget említettél? Nem történt semmi ilyesmi. A barbárok, akik mocskos lábukkal átgázoltak a területünkön, most hanyatt-homlok menekülnek. Épp olyan szánalmasan viselkednek, mint amilyen gyávák, mi pedig új területeket szereztünk Rómának. Mintha az istenek is a mi oldalunkon lettek volna, amikor összecsaptunk velük. Ó, úrnőm, olyan volt, mintha… – Megtorpant, majd tovább beszélt. – De el ne áruld, hogy tőlem tudod, mert akkor megkorbácsolnak!

– Nem fogom – ígértem örömtől túlcsorduló szívvel. Egy győzelem. Apám életben volt, biztonságban tudhattam, és azt reméltem, hogy hazatér majd a közelgő esküvőmre. – Köszönöm… Nagyon köszönöm, hogy elmondtad nekem.

A katona a mellkasához veregette ökölbe szorított kezét, és már kint is volt az ajtón. Visszamentem Kritóhoz, a tanítómhoz, aki szemrehányóan nézett rám, amiért faképnél hagytam, és húsz sorral többet fordíttatott velem abból a görög filozófiai műből, mellyel épp foglalkoztunk.

Mostohaanyám késő délután ért haza, majd nem sokkal ezután a dolgozószobájába hívatott. Meglehetősen gyakran történt meg, hogy ily módon kéretett magához. Apám és Róma ügyei mindig sok elfoglaltságot jelentettek számára, ezért kevés ideje maradt a hétköznapi társalgásra. Néha, alkalmas időben a dolgozószobájába hívatott, hogy beszélgessünk, és megkérdezze, hogy vagyok. Azonban tudtam, hogy aznap a hispániai híreket szeretné velem megosztani.

Felállt a székéből, amikor a szobába léptem. Éreztem a parfümje légies illatát és arcának puha bőrét, miközben megölelt.

Elárasztották a szobáját az iratok, melyek a polcokon roskadoztak, vagy faládákban hevertek a földön. Ezeket látva képet kaptam arról, mennyire sok dolga van a mostohaanyámnak. A szobában egy haszontalan tárgy sem kapott helyet, akár egy férfié is lehetett volna.

Nem mosolygott rám, amikor benyitottam hozzá, sőt, észrevettem azt is, hogy megfeszül a válla. A kerevet felé mutatott, majd ő is leült mellém. Nem értettem, miért nem tűnik boldogabbnak, hiszen már tudtam, mit fog mondani.

– Apád levelet küldött Hispániából.

– Mit írt? Vége a háborúnak?

– Igen, a nehezén már túl vannak, és apád fölényes győzelemről számolt be. Azonban még nem oldottak meg minden problémát. Emellett édesapád gyengélkedik is kissé.

– Beteg? – meredtem rá.

– Azt írta, csak egy kicsit.

Livia hangszínéből lehetetlen volt megállapítani, aggódik-e az apám miatt.

– De mi baja van?

– Nem fejtette ki bővebben.

– Ha beteg, oda kellene utaznunk hozzá.

Livia türelmetlenül rázta meg a fejét.

– Nem szeretné, hogy így tegyünk. Most pedig figyelj rám…

– De mi van, ha nagyon beteg?

– Majd felépül – felelt mostohaanyám színtelen hangon. – Az apád mindig felépül. – A szemembe nézett, arcizmai megfeszültek. – Mindig felépül. Megértetted? – Nagy levegőt vett. – Te is tudod, hogy soha nem volt makkegészséges. Időnként gyengélkedik. De utána mindig jobban lesz. Gyerekkora óta ilyen. Senki nem örül neki, de ezzel együtt tudunk élni.

Egy szemvillanásnyi időre úgy tűnt, lappang valami a hűvös és rezzenéstelen felszín alatt, és hogy Livia teljes mértékben osztja az apám iránt érzett aggodalmamat. De ez a pillanat rögtön el is illant.

– Apád arra kért, hogy tartsuk meg az esküvődet a következő hónapban, ahogy terveztük – folytatta erőt véve magán.

Akkor már négy éve voltam az unokatestvérem, Marcellus jegyese.

– Miért nem várhatunk még egy kicsit, amíg haza nem jön? Azt akarom, hogy ő adjon férjhez.

– Sajnálom. Nem lehet – ingatta a fejét Livia.

– De…

– Nem, Julia.

Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam megállni. Elhagyatottnak éreztem magam, és ez az érzés szökőárként söpört rajtam végig. Arra gondoltam, hogy ha nem apám házasít ki, akkor akárhány ember lehet körülöttem, teljesen egyedül leszek a nagy napon.

– Azt akarom, hogy az apám is itt legyen az esküvőmön! Olyan sokat kérek?

Livia szó nélkül nyújtott át nekem egy papirusztekercset. Kitekertem, és apám kézírását fedeztem fel rajta.

Drága Juliám!

Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek majd ott az esküvődön. Róma azt kívánja tőlem, hogy maradjak itt, amíg el nem végzem a munkám. Tőled pedig azt kéri, hogy méltósággal viseld apád távollétét. Tégy büszkévé a viselkedéseddel. Nem kívánlak feltartóztatni abban, hogy megtedd a következő lépést életed útján, kiváltképp, hogy még magam sem tudom, mennyi ideig kellene várnod rám. Agrippát kértem meg arra, hogy adjon férjhez helyettem. Lélekben veled leszek, és biztosíthatlak afelől, hogy aznap imákat mondok majd az isteneknek a jövőbeli boldogságért, hisz a magaménál is jobban vágyom erre, drága gyermekem.

Az írás alatt ott volt a pecsétje, a szfinx jele viaszba nyomva.