A Palatinus-domb lányai

Julia-2

A levelet olvasva egy pillanatra úgy éreztem, mintha apám a karjai között tartott volna.

Összetekertem a papiruszt. Meg akartam őrizni, mint az összes többi nekem címzett levelét. Összeszorult a torkom.

– Akkor Agrippa fog férjhez adni?

– Ez apád kívánsága.

– Agrippával nem könnyű szóba elegyedni.

Apám gyerekkori jó barátja volt, és arra neveltek, hogy úgy tekintsek rá, mintha a nagybátyám lenne. Ugyanakkor csendes férfinak ismertem, aki hivatalos udvariassággal bánt velem.

– Ő Róma legfőbb hadvezére. Ha valaki más állna aznap az apád helyén, megsértenénk őt. Nem engedhetjük meg, hogy nehezteljen ránk.

– Gondolod, hogy apám ellen fordulna, ha valaki más töltené be ezt a tisztséget az esküvőmön? – kaptam fel a fejem.

Csak tréfának szántam ezeket a szavakat, de Livia hosszasan és komolyan méregetett.

– Úgy gondolom, nem tanácsos magunkra haragítani azokat, akikre támaszkodunk, és akiktől függünk. Különösen most, apád távollétében.

Ezek a szavak némi rémületet keltettek bennem.

– Apám gyorsan felépül, ugye?

Amint feltettem ezt a kérdést, rögtön tudtam, milyen bután és gyerekesen viselkedem. Honnan tudhatta volna Livia, mennyire beteg apám a távoli Hispániában? Akár meg is halhatott azóta, hogy átadta a hírnöknek a levelét. Livia sem tudhatott többet a betegsége lefolyásáról, mint én.

De tántoríthatatlan bizonyossággal nézett rám.

– Igen, gyorsan fel fog épülni. Biztos vagyok benne. Apád sok mindent szeretne még elérni, ezért nem fogja hagyni, hogy a betegség hosszú időre ledöntse a lábáról.

Kis ideig szótlanul ültünk egymás mellett.

– Akkor legalább az anyám ott lehet az esküvőn? A meghívottak között van?

Azt hiszem, nem voltam olyan illedelmes, mint amilyen lenni szerettem volna. Még mindig duzzogtam amiatt, hogy apám nem tér haza.

Semmilyen érzelmet nem láttam Livia arcán, semmi jelét nem adta annak, hogy nem a legudvariasabban megfogalmazott kérdést szegezték neki.

– Hát persze, Julia. Természetesen meghívjuk anyádat az esküvőre.

Ezután intett a kezével, hogy távozhatok. Ennyi elég volt neki belőlem.

Elpirultam és felálltam. Én vagyok Augustus császár lánya – akartam neki mondani. – Az egyetlen gyereke. Tudom, ki vagy te. Ne feledd, én ki vagyok!

Nem volt merszem szembesíteni ezzel, így hát csak kisétáltam a szobából.

Aznap, amikor megszülettem, apám elvált az anyámtól. Néhányan arra gyanakodtak, mérgében tett így, mert az első gyereke lány lett. De nem erről volt szól. Magával ragadta a szenvedély, melyet egy másik nő iránt érzett. Livia akkor házas és hat hónapos terhes volt, de ez mit sem számított. A férje félelemből és politikai megfontolásból gyorsan elvált tőle, apám pedig azonnal elvette őt. Huszonnégy és tizenkilenc évesek voltak, szerelemből házasodtak.

Én a szokásokhoz híven apám háztartásában nevelkedtem. Bár apám nem kedvelte anyámat, nem tiltotta meg neki, hogy meglátogasson. Azt mondják, csecsemőkoromban sokszor eljött hozzám. Aztán a látogatások ritkulni kezdtek. Mindig úgy képzeltem, miután meggyőződött arról, hogy gondomat viselik, és szépen cseperedem – továbbá Livia nem akar megfojtani a bölcsőben –, elvesztette az irántam való érdeklődését.

Nagynéném, Octavia a szomszédunkban lakott, az apám által neki adományozott házban. Akkoriban legalább annyi időt töltöttem vele, mint anyámmal. Néha felvont szemöldökkel fürkészett engem. Marcellus, a jegyesem volt az egyetlen fia, akinek apja még azelőtt meghalt, hogy Octavia feleségül ment volta Marcus Antoniushoz.

Gyerekként soha nem mehettem ki egyedül az utcára. Mindenhová szolgák kísértek. Szigorúan tiltották azt is, hogy idegenekkel álljak szóba. Félő volt, hogy apámnak – nagy befolyása ellenére – még mindig vannak rejtőzködő ellenségei Rómában, akik a vesztemre törhetnek.

Apám egyetlenegyszer volt igazán dühös rám gyermekkoromban: amikor a szolgákat kijátszva egyedül mentem ki a házból. Nem jutottam messzire, mert hamar elkaptak, de természetesen be kellett számolniuk a történtekről. Apám nem vert meg. Még csak a hangját sem emelte fel. Azt mondta, hogy rossz és veszélyes dolgot műveltem, majd nyomatékosan hozzátette, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő. Azonban olyan ádáz tekintettel nézett rám, hogy abba beleremegtem. Egy szempillantásnyi ideig azt hittem, meg akar ölni.

Bár nagyon szerettem volna, ezután egyszer sem szöktem ki.

Valójában a gyerekkori életterem két egymás melletti háztartásból állt. Az egyiket Livia, a másikat a nagynéném vezette. Erősen behatárolt világban nőttem fel.

Hát csoda, hogy legbelül annyira sóvárogtam a szabadság után?

Livia dolgozószobájából az atriumba mentem. Amikor apám itthon volt, itt fogadta a fontos látogatókat. A helyiség kialakításakor szembeötlő egyszerűségre törekedtek. A kerevetek jócskán kopottnak tűntek, a párnák kilapultak a sokévi használattól. A falakon lévő freskók – melyeket középszerű művészek festettek – a római utcák hétköznapi jeleneteit örökítették meg. Az egyik kép egy boltív alatt üldögélő nőt ábrázolt kezében egy csecsemővel; a másikon gyerekek karikáztak. Egy márványtalapzaton kapott helyet Julius Caesar mellszobra – ez testesítette meg az egyetlen közszemlére tett, színvonalas műalkotást. Caesar volt apai nagyanyám unokabátyja, aki később örökbe fogadta apámat. A házunk nem volt nagyobb egy átlagos senatorénál, és nem is tanúskodott annál több pompáról. Ez mind azért alakult így, hogy kedvezőbb politikai visszhangot váltson ki. Sokkal jobban szerettem, amikor a Prima Porta-i magánvillánkban töltöttük az időt, mert ott fényűző kényelemben volt részünk.

Tudtam, hogy miért kell a szerénység látszatát keltenünk a nyilvánosság előtt. Az irigység gyűlölethez vezet, és az irigység miatt kellett meghalnia apám örökbe fogadó apjának is. Tisztában voltam ezzel, de nem mondhatnám, hogy valaha is valóságosnak tűnt volna számomra a veszély. Úgy tűnt, mintha apám az imádat és dicsőség aranyló fénykörében élt volna. A senatus két évvel korábban adományozta neki a nagyra becsült Augustus címet. Senki sem mert szembeszállni vele. Úgy gondoltam, ez mindig is így marad.

Csodálkozva láttam, hogy Kleopátra Szeléné (nekünk csak Szeléné) várakozik az atriumban. Természetes kecsessége ellenére abban a pillanatban úgy tűnt, nem találja a helyét, és zavarban van.

Azt mondták, unokatestvérként bánjak vele, holott nem volt a vérrokonom. Megparancsolták, hogy kedves legyek hozzá, és ez nekem nem is okozott semmilyen nehézséget. A legtöbben elfordítják a fejüket a fészkéből kiesett kismadár láttán. Mások kövekkel dobálják meg. Én mindig különös gyengédséggel viseltettem az ilyen szánalomra méltó, elveszett teremtmények iránt. Soha nem tudtam kiverni a fejemből, amikor először láttam meg Szelénét az apám diadalmenetében. Ő volt Antonius és Kleopátra lánya, a láncra vert kislány.

Pár évvel később azonban már senki nem találta volna őt szánalomra méltónak. Ugyanolyan jómódúan öltözködött, mint én, finom vászonból készült tunikája a bokáját verdeste. Egy nagy aranybulla lógott a nyakában. Rubin fülbevalókat és arannyal díszített sarut hordott. Sem fogoly, sem rabszolga nem volt már, szabad római polgárnak számított. Apám Octaviának adta őt, aki saját lányaként nevelte.

Szeléné komor arccal álldogált az atriumban.

– Vársz valakire? – érdeklődtem.

– Livia úrnő hívatott.

Próbált higgadtan beszélni, de hallottam a hangján, hogy fél.

– Ó, tényleg? Ne aggódj, nem esz meg!

Szeléné nem felelt. Tudta vajon, miért rendelte magához a mostohaanyám? Ha így is volt, nem árulta el nekem.

Csend telepedett közénk.

– Apám nem jön haza az esküvőmre – szólaltam meg végül. – Nem lesz itt, hogy férjhez adjon.

Volt egy olyan buta ötletem, hogy a saját boldogtalanságom talán eltereli majd a figyelmét a maga bajáról.

– Milyen kár. Sajnálom – felelte hűvös, távoli hangon.

Belém hasított a felismerés, hogy az ő apja sem lesz majd ott az ő esküvőjén, mert az apám megölte őt. Nem a két kezével tette ezt, hanem azzal, hogy legyőzte őt a végső csatában, ami által elkerülhetetlenné vált, hogy Marcus Antonius saját maga vessen véget az életének.

Szeléné tudta, mire gondolok, ebben biztos vagyok. Halvány mosoly suhant át az arcán, de mindez olyan gyorsan történt, hogy szinte észre sem vettem.

Nem tudom, ez mit jelentett, de azt reméltem, hogy a barátság és együttérzés jele.

– Kíváncsi vagyok, én férjhez megyek-e valaha – szólalt meg egy perc után.

– Apám és Octavia néném biztosan remek házastársat kerítenek majd neked.

Erre nem kimondottan gúnyosan, de nem is kedvesen nézett rám. Egyértelmű volt, hogy semmi jóindulatot nem vár azoktól a felnőttektől, akik a markukban tartották őt. De hallotta a hangomon, hogy őszintén beszélek, és teljesen biztos vagyok abban, hogy szép jövőt fognak biztosítani számára. Azt hiszem, bolondnak nézett.

Kisétáltam a kertbe, mely a legtöbb városi kerthez hasonlóan mindössze egy virágokkal beültetett, tenyérnyi zöld terület volt, és magas falak választották el a külvilágtól. Olykor szerettem kimenni oda, és bámulni az eget. Aznap mélykék színű égbolt fogadott, egy felhő sem tarkította. Alig egy hónap múlva már férjezett nő leszek – tűnődtem.

A házasság mindent megváltoztat. Felelősségteljes felnőtt leszek. Ennek ellenére furcsamód mégsem voltam elég izgatott. Apám levelét szorongattam a kezemben. Tudtam, hogy az esküvőm napját be fogja árnyékolni a hiánya.

Marcellusra, a jegyesemre, karcsú alakjára és fiús arcára gondoltam. Nem tartottam tőle, de nem is rajongtam érte. Tizenkilenc éves volt, és ahányszor csak találkoztunk, mindig úgy tűnt, rohannia kell valahová. Mindössze egy olyan alkalomra emlékszem, amikor őszinte érdeklődést tanúsított felém. Három évvel korábban, amikor a nagynéném vidéki villájában vendégeskedtem, szálka fúródott a tenyerembe. Marcellus keresett egy tűt, majd apránként kipiszkálta a bőröm alól a szálkát, és közben ügyelt arra, hogy a legkevésbé se okozzon nekem fájdalmat. Megfigyeltem, milyen elszánt, komoly és ügyes. A kezén is megragadt a tekintetem. Nagy, szép formájú kezek.

Unokatestvérem, Marcellus mindig is az életem része volt, és valamennyire még kedveltem is őt. Azt feltételeztem, boldogok leszünk majd.