Égető Eszter II. kötet

Fejezet 2

TANYAI INTERNÁTUS

Néhány nappal azután, hogy a cserkésztáborból hazajöttek, József (most így hítták Józsikát) odaállt a verandán könyvelő anyja mellé. Eszter már ismerte a fiának ezeket a csendes odaállásait. Kis Eszti, ha akart valamit, azon volt, hogy dörgölőző macskamozdulatokkal vagy gyors csimpaszkodással teremtsen a bőrük közt érintkezést, mintha így a kérése is könnyebben átmenne belé. Lőrincnek a nagy barna szeméből látta, hogy a naponkénti pengőjét akarja kikunyerálni. Előbb egy nagy mosolygás böffent ki rája, aztán mindjárt az az alázatos, bűnét tudó pillantás is ott van, szinte a sunyító kutyafark koppanása is hallatszott a padlón. József azonban csak odaállt mellé; a lépései ilyenkor még halkabbak voltak, mint rendesen, úgyhogy Eszter könyökének ideje maradt a megkezdett sort vagy egy cserép öntözését befejezni: az oldalában azonban már ott volt fiának a szívós, csendes akarata, s amikorra feléje fordult, föl volt készülve a kis tanácskozásra, mely (bár József kéréseinek mindig sokkal nagyobb következményei voltak, mint Lőrinc kunyerálásának) mégis oly kedves volt neki.

– Anyuka kérem, Szilágyi tanár úrtól van egy üzenetem anyuka számára – szólalt meg most is, látva, hogy az anyja, figyelme után, az arcával is feléje fordult. Eszter sugárzó szemmel nézte ezt a finom, kicsit fonnyadt arcot, amely épp akkor, amikor valami nagyon fontos neki, a közömbösséget erőlteti, s nemcsak a hangját fátyolozza be, még a szemével is az anyja írásán révedez, nehogy a szemüveg mögött egy kis láz vagy öröm csillanjon föl. – Kérdezteti anyukát, mikor tetszik itthon lenni: beszélni szeretne anyukával… – Ez nagyon meglepő hír volt. Az többször is előfordult, hogy a tanárok Lőrinc miatt fölcitálták őt a gimnáziumba (ilyenkor gondosan felöltözve, szelíd elfogultsággal ment föl Lőrinc bűneit meghallgatni), arra azonban nyolc év alatt nem volt példa, hogy egy tanár látogatásra jelentkezzék. Találgatva nézte a fia arcát, de kérdést nem tett föl. A kettejük viszonyában ő is azt szerette, hogy olyan kevés szóval intéztek el mindent. Baj nem lehet, gondolta, akkor József nem állna így itt, különben is nyár van, amikor diákok és tanárok közt a harcok szünetelnek. Kisebb pumpolásért a tanár úr nem jön maga. Tán a csónakot akarják megvenni? A nyáron sok szó volt a vízi cserkészetről. Szilágyi, a parancsnok Patakról került ide, s ott a Bodrogon egész nyáron át folyt a csónakázás. Ha a csapatnak volna egy négyevezőse, ők is föllátogathatnának a régi csapatjához.

– Nagyon örülök, ha a tanár úr eljön – mondta csendesen. – Holnap egész délután itthon leszek. – S hogy mégis lássa, mire kell fölkészülnie: – A csapatnak kellene valami? – kérdezte. A városban nagyon jómódúnak tartják őket, pedig hát abból, amit Józsi hazaad, elég nehéz volt a háztartást fönntartani, s még háromfelé dugni. – Majd meg tetszik látni – mondta József, s a kis tettető arcból egy csillogó pillantás röppent az anyjára. Eszter látta, hogy József nagyon jól tudja, a parancsnok úr mért jön, s ő mire van ítélve, de nem akarja kiadni, nehogy felkészülhessen. Ő is elnevette magát, így nézték egymást egy pillanatig, a kettejük viszonyán mosolyogva.

Másnap József egész délután ott dolgozott a verandaasztalon; az újabban kivágott újságcikkeit rendezgette. Az egész asztal el volt borítva újságszeletekkel, melyeket aztán tárgyuk szerint különféle tokokba rakogatott. Máskor benn szokott dolgozni a maguk szobájában, a mosdóalj közelében, ahol a dobozai álltak, most azonban kihurcolkodott; azt mondta: idekinn világosabb. Eszter tudta, hogy ez a kiköltözés a szellős verandára, ahol minden ajtónyitás elkapott egypárat a kivágásokból, már Szilágyinak szólt. Odabenn a csengő nem mindig hallatszik jól, s hátha megvárakoztatják a vendéget, meg arra is számított tán, hogy Szilágyi kalaplerakás közben odapillant a papírjaira, s látja, miben van elfoglalva.

Eszter úgy tett, mintha nem venné észre a fia lámpalázát, de magában boldogan mosolygott rajta. Érezte ő ezt mindig, hogy József is tud lelkesedni. Nem tompaság az, csak szemérem, illem, amivel az éles, gunyoros esze minden érzés, a maga érzése ellen is védekezik. Milyen kedves volt, ahogy délután megkérdezte, hogy megkínálja-e a tanár urat valamivel. Egész odavetőleg kérdezte, de Eszter látta mögötte a csendes latolgatást, amellyel a látogatásra készült s a küzdelmet, amíg ezt neki elárulta. Délután a szalonbeli könyvszekrényben rendezgetett; hátratolta a Csathó-sorozatot, s a maga kötetlen könyveit hordta ki elébe. Ez is Szilágyi pillantásának szólt, ha odatéved. Azt már nem merte megkérdezni, hogy anyuka felöltözik-e, de háromszor-négyszer is végigjártatta a háziruháján a szemét, s amikor Eszter karcsún, átöltözve lépett ki a hálószobájukból, látszott rajta, hogy meg van elégedve.

Eszter maga is kíváncsi volt a vendégükre. A tanári kart, mint a legtöbb szülő, ő is azokból a mesékből ismerte, amelyekben diákfiaik festik le nekik a számukra hozzá nem férhető világot. Ezekben a mesékben minden alak megnyúlik, s árnyékszerűen eltorzul. Lőrinc meséiben a tanárok szeszélyes és igazságtalan alakokká váltak, akiknek apró, nevetséges hibáit kitűnően utánozta; József inkább az ítéletét edzette rajtuk, érdemeiket és bolondériáikat egyaránt túlozva, mintha csak abban lelte volna örömét, hogy a kettő öntvényét lássa az emberekben. De bármilyen torzítók voltak is ezek a mesék, nem lehetett szabadulni tőlük. Eszter még azoknak a tanároknak a képét is ezek szerint állította össze, akiket lánykorából vagy a patikából ismert. Ha Macskási tanár úr a fejfájás elleni porért az üzletbe lépett, s alázatosan odaköszönt, hogy „Jó napot, Eszterke”, ő a Lőrinc hangját hallotta: „Ülepedjetek le, mint a piszok.” Állítólag így szokta az osztályt leültetni. Könyvtárosi panaszairól viszont (ő volt a kollégium könyvtárosa) József anekdotája jutott az eszébe, hogy mint Eötvös-kollégista, nem tette be soha a könyvtárba a lábát, mert az nem a decimális rendszer szerint volt rendezve. Bozsó tarka, skót sáljáról, ha az utcán szembe jött vele, megint kétféle legenda jutott rögtön az eszébe. Lőrinc szerint Bozsó iszonyúan fél a meghűléstől. Ha egy gyerek nem készült, csak tüsszögnie kellett, s ő rögtön küldte haza. József viszont a műveltségét dicsérte; tökéletes bolond, de sok pesti egyetemi tanár nem ismeri úgy az angol és francia irodalmat.

Szilágyi ebben a mondakörben egész különös helyet kapott. Csak az előző őszön került ide (annak a Deák Béninek a tanszékére, aki még a Lajkó Pista anekdotáiban is szerepelt), s Józsefnek rögtön az osztályfőnöke lett. Az első hónapokban alig volt róla szó. Lőrincet nem tanította, József pedig, úgy látszik, nem találta el, mit gondoljon róla. De egyszer csak körüle forgott minden. Eszter is észrevette, hogy az új tanárral másféle levegő jött be az iskolába. József nagy cserkész lett; Szilágyi föltámasztotta a régi cserkészcsapatot, amelynek már csak a kerete volt meg, s József rajparancsnok lett. A délutánjai nagy részét benn töltötte a gimnáziumban, az őrszobán. Néha hozzájuk is jöttek fiúk, szerkesztőségi összejövetelre, mert faliújságja is volt a csapatnak, s Eszter ilyenkor aggódva hallgatta a szobából kiszűrődő, ellentmondást nem tűrő s időnként sértőn fölcsapó hangot, amely előtt József barátai, úgy látszik, éppúgy meghajoltak, mint kiskorában Lőrinc vagy mostanában, félig játékból, még ő maga is. Ahogy az idő fölengedett, kirándulásokat tettek. József, aki soha a legkisebb érdeklődést sem mutatta semmiféle falusi ember iránt, egyszerre nagy tanyajáró lett, s cserkészein is számon kérte a „néprajzi kiszállásokat”. Most kapott rá a könyvek és újságcikkek gyűjtésére is. A könyvnapon külön sátruk volt, benn az iskolában pedig kiállítást rendeztek a „földkérdés” irodalmából. Erre Eszternek is el kellett mennie. Az őrszobában a csapat könyvei voltak kirakva, a falon kartontáblákon a fia cikkei s különféle grafikonok.