Égető Eszter II. kötet

Fejezet 3

Ezt a nagy átalakulást mind Szilágyi vitte véghez a fiában. Eszter a záróünnepélyen látta őt. Nagy, ferde orra mellől két eleven, csillogó szem nézett a világba. Nem ült ki az emelvényre, hanem ott járt-kelt a diákok közt; itt is, ott is egy-egy szót váltva a különbekkel. Látszott, hogy sikere van a szívekben, s ez, ha nem is mutatja, örömet okoz neki. Most, hogy a csöngetést várták, Eszter mosolyogva nézte, hogy a fia izgalmából rá is átragad valami. Míg József szokatlan fürgeséggel pattant és futott a kapu alá, ő is megsimogatta a derekát, s körülnézett a szalonban. Nem szeretett volna Józsefnek csalódást okozni a tanár úr fogadtatásával.

A második hosszú, vidám csöngetés csakugyan a Szilágyié volt. Az emberben is volt valami virgonc, anélkül hogy fiatalosan könnyed lett volna. Világos nyári ruhájából barna bőr és erős, szíjas test sötétlett elő. Ahogy a verandalépcsőn felszökött, szinte érezni lehetett a szabvány-férfiakra készült nadrágszár s a vastag, kissé idomtalan ikrák ellentétét. Eszter épp kinn állt a verandán, amikor a fia bekísérte. A bejövetelében, a szétnézésében, a kézfogásában épp a mesterkéletlenség tűnt föl. Nem hajolt előre, mint akik a válluk állásával s egy mély, hódolatteljes előrenyúlással mutatják, hogy az idegen ház milyen tiszteletet gerjeszt bennük; de nem is hangoskodott, mint akik a maguk keverte lármába rejtik az első percek lámpalázát. Ferde orra mellől egy tevékeny ember tekintete járt ide-oda a verandán. Egy pillantást vetett József papírjaira. – Működsz? – kérdezte nevetve, de nem állt meg. A háziasszony rendelkezésére bocsátotta magát, vezesse, ahova akarja. Olyan embernek látszott, aki mindent megfigyel, de nem felejti el, mi járatban van, s az illemtan is olyanformán fedi a szándékát, mint a tropikálnadrág a lábikráját.

A szalonban, mialatt a nagy zöld karosszékbe leült, elkapott egy csomót József könyvcímeiből; amikor már ült, a falakon jártatta végig a szemét. – Jó – bökött rá a dédnagyapa képére, a festő nevét is elolvasta, de József magyarázatára (József büszke volt a paraszt dédnagyapjára) nem kérdezősködött tovább. – Elmondta Józsi, hogy mért török a nagyságos asszonyra? – nézett Eszterre mosolyogva. Ebben a tekintetben is ez volt a vonzó: sem szépasszonynak, sem tiszteletre méltó úrihölgynek nem akarta mutatni: régi ismerősre mosolyog így az ember, akinek a mivoltával már nem kell foglalkozni. – Nem, nem árult el semmit – mondta Eszter, s hátramosolygott a fiára, aki a bemutatkozást kényszeredett mosollyal drukkolta végig, s most zavartan elnevette magát. – Okosan – mérte föl kettejük viszonyát, minden lélektani tolakodás nélkül a mosolygó pillantás. – Ha az ember be akar venni egy várat; nem mondja meg, hol fog rohamozni. Ugye, Józsi? – nézett a fiúra.

Eszter újra megfordult; látnia kellett, hogy az az „ugye, Józsi” mit mozgat meg a fia arcán. Otthon úgy viselkedett, hogy egyszer csak az anyja s utána a testvérei is Józsefnek kezdték hívni. Ebben az „ugye, Józsi”-ban, ha volt is baráti cinkosság, ott volt a rövidnadrág is. József azonban a szerelmesek szégyenlősségével nevetett a tanárjára. – Hát arról van szó, könyörgöm – mondta tréfásan Szilágyi –, hogy a cserkészcsapat néhány tanyai gyereket szeretne fölnevelni. Elmondom mindjárt, hogy jutottunk erre a gondolatra. Azt tetszik tudni, hogy kinn voltunk táborban Körtvélyesen. Este, ahogy az már szokás, tábortüzet tartottunk. Arra a tanyákról is előjöttek egypáran, többek közt a körtvélyesi tanító is. Nagyon rendes, jószándékú ember; van egy kis könyvtára, népi nótákat gyűjt, szóval, meg van már fertőzve ettől a mi betegségünktől. A fiúk is nagyon összebarátkoztak vele. Józsi és Szűcs Bandi még el is jártak vele a tanyákba. Így került rá a szó, hogy hát milyen az eredmény, vannak-e jó tanulók. A kolléga elmondta, hogy vannak ott bizony igen jó eszű gyerekek; a füzeteiket is megmutatta. Már mi most azt kérdeztük: mi lesz hát ezekből? Hát ezekből bizony az lesz, ami az édesapjukból; ha az iskolából kiálltak vagy már előbb is: kondás, béres, idővel tanyásbéres. A fiúknak fúrta az oldalát a dolog, s a megbeszéléseken visszatértünk rá. Mert a városi szegény ember valahogy csak eliskoláztatja a fiát, a tanyai ember azonban az öt hold földből vagy az egy pengő napszámból nem győzi az internátust. Józsefnek jött az a gondolata, nem taníttathatnánk-e ki egy-kettőt mi. Úgy, hogy a cserkészcsapat elvállalná, mondjuk, a legjobb körtvélyesi diák taníttatását.

Ahogy a tanár a történetében előbbre jutott, Eszter szeme egyre tisztább sugárzással pihent rajta. Amikor elkezdte, volt benne egy kis drukk. József, ha kérkedés nincs is benne, a fölajánlásaiban szívesen játssza a gazdag polgárfiút. De ahogy előbbre haladt, a gyönyörködés elnyomta a költőpénz szorongását. Volt valami egészséges furfang a beszédjében. Úgy mondta el az egészet, mintha neki magának alig lett volna része benne. A tanítónak fájtak az elkallódó tehetségek; a fiúk dugták össze a fejüket, hogy mit lehetne itt segíteni. Ők maguk is azt hiszik már; a tanító és a cserkészek is. Úgy festett, mint a nemesség rögtönzése. Eszter persze látta, hogy Szilágyi megforgatta magában a dolgot, benne van ez is az eszméiben, s pedagógiából rendezte meg úgy, hogy a gyerekek önérzetének minél több köze legyen hozzá. Lám, őt meg Józseffel fogja; Józsefnek jött a gondolata. – Azt hiszem, ebben nincs lehetetlen. Egy diák internátusi díja – mondta megörülve, hogy egyelőre csak erről van szó –, azt a csapat könnyen összehozhatja.

– Hiszen éppen ez az – mondta Szilágyi mosolyogva. A szemében, mely az orr ferdesége miatt mintha kancsalított volna, ez volt: „na csak ne lélegezz föl olyan hamar, nem kapják azt az anyák olyan könnyen”. – Megbeszéltük mi ezt is a fiúkkal. Azt mondja valaki, mért épp ez az egy. S mért nem az a hét vagy nyolc vagy tizenkettő. S honnan tudjuk, hogy éppen a körtvélyesi tanyán nő az a csomorkányi gyerek, akiből egy Kőrösi vagy Apáczai válhatna. De tegyük föl, hogy behívjuk az egész határból vizsgára a legkiválóbbakat; elég-e, ha azt a négy vagy öt legjobbat a kollégium internátusába benyomjuk. Kikkel kerülnek ott össze? Vidéki pap- meg nagygazdagyerekekkel; köztük egy csomó haszontalan iskolavándorral, aki három-négy iskolát végigpróbált már. Vajon a mi tanyai gyerekeink fogják magukhoz alakítani ezeket vagy megfordítva? Olyan parasztértelmiségünk van már, amely hallani sem akar azokról, akik közül kiszármazott. A tanyai népnek most már olyan emberekre volna szüksége, akik, ha műveltek is, kapcsolatban maradnak az övéikkel. Az egyik fölhozta a kitűnőek iskoláját. Ha külön iskolát nem is csinálhatunk nekik, az mégiscsak érdekes kísérlet, hogy ha ennyi jól megválogatott, jó eszű gyerek egymás körében nő fel, mi lesz abból. Szóval mindenféleképp arra lyukadtunk ki, hogy ezeknek a gyerekeknek egy külön internátust kell csinálnunk.