Személyazonosság

Harmadik fejezet-1

Tekintettel a korára és a karbantartás hiányára a tulajdonos részéről, nem volt meglepő, amikor Nina autója kedd reggel nem indult.

A segítőkész Sam elvitte a lányt a munkahelyére, a fejét csóváló Larry pedig bevontatta a kocsit a műhelyébe.

Amikor Nina hazaért, arról panaszkodott, hogy kapar a torka, és Larry rossz hírekkel szolgált a javításról.

– Új akkumulátor kell, mondott valamit az ékszíjról, és valami-valamiről meg a sebességváltóról. Larry ötszázra becsüli. – A lány a levegőbe lendítette a kezét. – Huss, és már el is tűnt.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom. – És mivel tényleg sajnálta, Morgan keményen megölelte. – Mézes teára van szükséged. Majd én megcsinálom.

– Köszönöm. – Nina lerogyott. A szeme lázasan csillogott, szép bőre sápadt volt. – Utálom a tavaszi megfázást, és ez mintha az lenne. Ezzel és az ötszázzal együtt szarul érzem magam.

– Mit szólnál egy kis leveshez? – Morgan kinyitott egy szekrényt, kivett egy konzervet. – Csirke csillagtésztával. Nem anyád csirkelevese, de…

– Az jó lenne. Azt hiszem, veszek egy forró zuhanyt, aztán bebújok az ágyba a csillagtésztás csirkével, a pirítóssal és teával, és megnézek valami vidám filmet. Aztán kialszom ezt a kaki napot.

– Indulj a zuhany alá, aztán bújj ágyba. Megcsinálom neked a kakinapi kaját, és beviszem.

– A valaha volt legjobb háziúr. Megölelnélek újra, amiga mia, de nem akarom átadni neked, bármit is kaptam el.

Amikor Morgan behozta a tálcát, Nina az ágyban ült a laptopjával és egy doboz zsebkendővel.

– Köszönöm. Nagy, óriási köszönet. Máris jobban érzem magam.

– Holnap talán egy ágyban lustálkodós napot kellene tartanod. – Morgan letette a tálcát, és Nina homlokához érintette a kezét. – Nem úgy tűnik, mintha lázad lenne.

– Csak egy ostoba áprilisi megfázás, és tényleg sok a munka a kertészetben.

– Elviheted a kocsimat, ha bemész.

– Van fuvarom oda-vissza, de kösz. Még nagyobb, óriási köszönet. – Felvette a teát, megfújta, belekortyolt. – Ó, pont ez kell most. Az adósod vagyok.

– Amikor tavaly ősszel összeszedtem azt a gyomorrontást, ki gondoskodott rólam?

– Igen, mert barátnők vagyunk. Korán bevágom a szundit, és kialszom ezt.

– Írj, ha bármire szükséged van. Én nem írok, hátha alszol, de benézek, hogy lássam, alszol-e, amikor hazaérek.

– Mindenem megvan, amire szükségem van, és iszom egy kis NyQuilt. Attól majd biztosan kidőlök. – Belekanalazott a levesbe. – Nem az anyué, de a csirke és a csillagtészta mindig beválik. Jó munkát!

Amikor Morgan a műszakja után hazaért, Nina mélyen aludt. És amikor üres házra ébredt, feltételezte, hogy Nina túl van a nehezén.

A délelőtti órákban Luke küldött egy sms-t, hogy valószínűleg egy nappal tovább marad Baltimore-ban. Morgan egy fürdőszoba átalakításról szóló számla kiállítása és egy terasz építésének költségbecsléséről folytatott telefonos egyeztetés közt olvasta el.

Az irodában ült, amely egyben a recepció szerepét is betöltötte. Az íróasztala mögül a parkolóra látott, de nem bánta, mert így mindig tudta, hogy ki jön és ki megy.

A sarokban anyósnyelv zöldellt, amelyet információi szerint a nagyfőnök felesége helyezett ott el húsz évvel korábban. Mostanra majdnem két méter magasra nőtt, és egy akkora piros cserépben volt, amit a lány nem ért volna át a karjával.

Bill Greenwald, a második generációs főnök, elmondta, hogy az édesanyja erősködött, hogy ez az üzlet szerencsehozója. Amíg ez él és gyarapodik, addig az üzlet is virágzik.

Ava, Bill felesége, még mindig felvette a védősisakot és a szerszámos övet, hogy a munkásokkal együtt dolgozzon. Az építkezésen mindenki tudta, hogy Ava a főnök, méghozzá olyan főnök, akivel nem lehet packázni.

Bob, Bill bátyja, helyi ügyvéd, a dolgok ezen részét intézte. Bill és Ava két gyermeke, Jack és Ella a szüleik mellett dolgoztak.

Morgannek gyakran eszébe jutott, hogy amikor eljön a nap, hogy saját üzletet nyisson, hiányozni fog neki a Green­waldéknál való munka, és az ő összetartó, de folyton civakodó családjuk.

Miközben az sms-t olvasta, besétált Bill a szokásos egyenruhájában: ács farmer, póló, felette nyitott flaneling.

A haja őszbe csavarodott a Greenwald’s Builders sapka alatt, szögletes, fémkeretes szemüvege mögül kedves tekintetű szempár nézett a világra, a karja izmos volt.

– Látom ezt az arcot. Üzenetet kaptál az új pasidtól?

– Új, de nem nevezném a pasimnak.

– Amikor tudod, akkor tudod – bökött rá a férfi. – Az apám vette fel Avát, és egy hónapig vagy még tovább dolgoztam vele. Nem gondoltam másra vele kapcsolatban, mint hogy tudja, hogyan kell ütni a kalapáccsal, és nem tűri a szarságot. Aztán egy nap felkacagott. Ismered azt a kacagást.

Harsány és pajzán.

– Igen, ismerem.

– Azt a kacagást hallva végem lett. „Ez az, Bill”, mondtam magamnak. „Nincs más választásod. Akár hozzá is szokhatsz.” Ennek szeptemberben lesz huszonhét éve, és már elég jól hozzászoktam. Szóval tudni fogod, amikor tudod. Mindegy, most indulok, hogy találkozzam a felügyelővel a Moreni-ügyben. Utána beugrom a Langston demóhoz, hátha hallhatom azt a kacagást. Ha minden rendben megy, háromra visszaérek. Vagy szólok, ha nem.

– Tartom a frontot.

– Mindig azt teszed.

És szereti csinálni, gondolta Morgan, miközben Bill elment, és ő még elintézett egy-két dolgot.

Megtöltötte a vizes palackját a vízadagolónál, majd visszaült az íróasztalához, és válaszolt Luke-nak.

Remélem, ez azt jelenti, hogy jól megy. Ha visszajöttél, és vasárnap ráérsz, lenne kedved velünk vacsorázni Nina szüleinél?

Eltartott néhány percig, de a férfi válaszolt.

Jól hangzik! Igazán jól megy, és visszamegyek.

Örömmel hallom. A vasárnapi vacsora korán van. Általában négy körül megyünk oda, öt körül eszünk. Figyelmeztetés: Sok ember, sok zaj, sok étel.

Benne vagyok. Felvehetlek négykor?

Persze.

Remélem, péntek este találkozunk, de vasárnap mindenképpen. Mennem kell.

Hozzáadott egy virág hangulatjelet.

Amikor a mosolygós arcú hangulatjel felbukkant a képernyőjén, a férfi a mágneskártyájával épp kinyitotta a hátsó ajtó szánalmas zárját.

Az emberek, különösen a nők, olyan átkozottul ostobák.

Körbepillantott a házban, amely az ő szemében szemétdombnak számított. Mégis, a jó szerkezet, a helyszín miatt megérte.

Be és ki, emlékeztette magát, és egyenesen a lány otthoni irodájába ment. Eltávolította a szoftvert, amelyet az előző hétfő esti „fürdőszobaszünetben” telepített.

Nyoma sem maradhat hátra.

Aztán csak órák kérdése, hogy befejezze ezt a nagyon jövedelmező néhány hetet. Majd a maga módján megkoronázza.

A lány előbb fogja látni, mint ahogy számít rá.

Elképzelte, hogy a bár parkolójában, a kocsija mellett megöli a lányt. De ha nem ő lesz az utolsó – mint általában –, aki kijön, akkor a kocsiban, hátul elbújva várja.

Aztán, meglepetés! Utána pedig a finálé. Kidobja a holttestét, elviszi a kocsit egy baltimore-i társához. Elcseréli a Priust, és már megy is az útjára.

Legalább nem kellett előbb megdugnia. Másfelől viszont olyan ember volt, aki ismerte a célpontjait, és rögtön tudta, hogy Morgan Albright nem az a lány, akit könnyű lefektetni. Időt és fáradságot spórolt neki.

De minden más szempontból könnyű préda volt.

Sebészkesztyűs kezével felnyitotta a lány laptopját.

Elindította, és őszintén csodálkozott, hogy a nő miért nem költötte a nehezen megkeresett pénzét valami újabb modellre.

Már megkezdte az eltávolítást, amikor meghallotta maga mögött a lépések hangját.

Ártatlan mosollyal fordult meg, amikor Nina, aki határozottan rosszul nézett ki, az ajtóhoz lépett.

– Luke? – A hangja rekedt volt, és köhögött, miközben kimondta a nevét. – Mit keresel itt?

– Szia! Rábeszéltem Morgant, hogy engedje meg, hogy feltöltsek néhány szoftvert a laptopjára. Hátul jöttem be. Nem akartalak felébreszteni. – Nem kérdés, hogy a lány beteg, úgyhogy ideje improvizálni. És a legegyüttérzőbb arcát vette fel. – Mondta, hogy nem érzed jól magad, és való­színűleg alszol. Sajnálom, hogy felébresztettelek.

– Tavaszi megfázás. Pocsék. A főnököm hazahozott. Éppen arra készültem, hogy… Honnan tudta Morgan, hogy beteg vagyok? Angie felhívta?

Túl bonyolult, döntötte el a férfi. És a lány biztos látott valamit a tekintetében, mert ő is látott valamit az övében. Azt mondta: fuss!

Mielőtt megtehette volna, a férfi megragadta a laptopot, és erősen meglendítette. Oldalról találta el a fejét, amely aztán a másik oldalon az ajtókerethez csapódott.

Alig adott ki hangot.

Amikor a földre került, a férfi újra meglendítette a laptopot – amúgy is szar darab –, és ismét megütötte.

A csaj elbaszta neki, és most már nem tudja a maga módján lezárni a dolgot Morgannel.

Tehát kénytelen beérni pótlékkal.

– Rossz helyen voltál – mondta, miközben letérdelt, és a hátára fordította a lányt, hogy a torkára fonhassa a kezét. – Rosszkor jöttél betegszabadságra, ribanc. Nem a jó lány vagy, de be kell érnem veled.

Lázba hozta, mindig is lázba hozta, hogy kiszorítsa a szuszt valakiből.

Bár a lány szeme forgott, a sarkával dobolt, igazából nem tért teljesen magához.

Otthagyta a lányt és a törött laptopot a padlón.

Rendbe szedte magát, átkutatta a konyhát, talált egy szemeteszsákot. Beletette Nina laptopját, a telefonját, néhány ékszert, amelyet megítélése szerint nem volt érdemes zálogba csapni, százötvennyolc dollárt talált a táskája és a fehérneműs fiókja között.

Átkutatta Morgan szobáját. Neki már volt néhány tisztességes ékszere. Gyémánt fülbevaló – kicsi, de jó szí­nű és csiszolású –, egy aranymedál – réginek tűnt, valószínűleg családi ékszer. Bedobott mellé néhány ócska bizsut.

Aki nem pazarol, nem szűkölködik, gondolta, miközben pakolt.

A célpontjai mindig tartogattak némi készpénzt a házban. Morganét – öt húszast – egy pár összegöngyölt sport­zokniban találta meg.

Felkapta a lány kulcsát a bejárati ajtó melletti tálból, aztán kiment azon az úton, amelyen bejött.

Könyökével betörte a hátsó ajtó egyik üvegét.

Félresikerült és tragikusan végződött napközbeni betörés – így festene.

Nagy kár, milyen szomorú!

A távirányítóval kinyitotta az autót, és az ajándéktáskát a hátsó ülésre dobta.

Kitolatott a kocsibejáróról, és a városközponttal ellenkező irányba indult. Billie Eilish Yesterday-feldolgozását dúdolva Baltimore felé hajtott.

A zápor éppen akkor csapott le, amikor Morgan elindult a munkából. Megnézte az időjárás-jelentést a telefonján. Nyugat felé vonuló, gyors zápor.

Úgy döntött, hogy kivárja, és írt Ninának egy sms-t, hogy ezt közölje, és megkérdezze, nem szeretne-e valami kínai kaját.

A válasz elmaradása miatt komoran ráncolta a homlokát.

– Talán elhúzódó megfázás – mormolta, miközben az esőt figyelte. – Szundít egyet munka után. – A biztonság kedvéért rendelt még egy kis tésztát és édes-savanyú garnélarákot.

Negyedórával később elindult a párás levegőn, napsütésben. Megállt a kínainál, hogy felvegye az összekészített rendelést, a kosárban lévő táskájába tette.

Viszonylag csendes estére számított a Roundban, mivel a szerdai nap általában lassabb volt. Még nem nyitották meg a kerthelyiséget, de hamarosan meg fogják.

Amikor meglesz a saját helye, egy teljes teraszos területet akart pergolával, és fűtőtesteket, hogy a vendégek a leghidegebb vagy legesősebb időjárást kivéve is használhassák.

Több ülőhely, több eladás, több profit.

Amikor nem látta a kocsiját a felhajtón, a szíve riadtan dobbant. Aztán rájött, hogy Ninának biztosan el kellett mennie valahová. Talán még több NyQuilért.

De akkor is, eddig mindig megkérdezte, elviheti-e a kocsit.

Bement, és bólintott, amikor meglátta az üres kulcsos tálat. Felakasztotta a kabátját, elrakta a táskáját, majd kitérőt tett Nina szobája felé.

Határozottan hazajött és újra elment, állapította meg. A papír zsebkendős doboz visszakerült az ágyra.

Még több mézes tea, gondolta, és kiment a konyhába, hogy vizet forraljon, és elpakolja a kínait.

Megdermedt, egyszerűen kővé dermedt, amikor meglátta az ajtó betört üvegét, az üvegszilánkokat a padlón.

Elakadó lélegzettel hátrált, miközben nagy nehezen elővette a zsebéből a telefont. Az agya nem működött azon túl, hogy a kilenc-tizenegyet hívta.

– Kilenc-tizenegy. Miben segíthetek?

– Betörtek. A konyhaajtó.

A hálószobák felé nézett, majd az irodája felé.

És akkor látta meg a kezet, az alkart, a vért a folyosón.

– Istenem! Jaj, istenem! Ez Nina! – Az irodába rohant, lerogyott a padlóra. – Siessenek, kérem, siessenek… Newberry Street 29. Megsérült. Vérzik. Nem mozdul.

– A segítség már úton van. Meg tudná mondani a nevét?

– Morgan. Nina megsérült, csupa vér. Azt hiszem… azt hiszem, meghalt. Nem, nem, nem! Mit tehetnék? Mit tegyek?

– Morgan, a betörő a házban van?

– Nem tudom. Fogalmam sincs. Nem lélegzik. Nem találom a pulzusát. Segítsenek!

– Jön a segítség. Hallja a szirénákat? Ki kellene mennie, Morgan, hogy várja a mentőket, a rendőrséget.

– Nem hagyom itt. Nem kéne újraélesztenem? Voltam tanfolyamon. Kihűlt. Istenem, annyira hideg! Hoznom kellene egy takarót.

– Nina hideg?

– Hozok takarót.

– Morgan, a mentő most érkezik. Hallja a szirénákat? Menjen, és engedje be őket, Morgan. Nyissa ki az ajtót!

Futás közben a kanapéhoz ugrott, lekapta róla a takarót, majd felrántotta a bejárati ajtót.

– Siessenek, kérem. Hideg, és csupa vér. Nem tér magához.

A mentősök mögé szaladt, aztán csak állt szájára szorított kézzel.