DRÁGA MAGYAR VÉR
Egy autó birkózott a kegyetlen rossz dűlőúttal. Nyugaton az elvonult kései zivatar utolsó, erőtlen villódzása szabott határt az éjszaka feneketlenségének, keleten a front egyre sűrűsödő fényei.
Ahogyan halt el az égzöngés moraja, úgy éledt egyre jobban a keleti ég alja. Az eső még szemerkélt, egy-egy villanásnál feltündökölt a víztől fényes autó, s utasainak fekete esőköpenye. Hatan ültek a kocsiban: A tábornok és tisztje, előttük a sofőr meg a tábornok legénye, mögöttük két katona, kiknek puskája hegyén játszott a villanások fénye.
A dűlőúton még a gránáttölcséreket is csak hevenyészve temették be, a kocsi dobálta utasait, néha valósággal felemelkedtek az ülésről. A tiszt aludt, a feje nyeklett, bólingatott minden lökésre, föl-le, mintha helyeselné mindazt, ami körülö
