SÚLYOS TEHER
Pataki a Lánchíd roncsai alatt az ormótlan köveken, csúszós hulladékon leereszkedett a mederbe. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy sehonnan ne essék rá villanyfény. Levette, lábához helyezte a hátizsákját. Még egyszer körülnézett. Várnia kellett. Kivárta azt a pillanatot, mikor egy lelket sem lehetett látni, sem a rakparton, sem fenn, a sétányon. Akkor gyorsan megoldotta a kócos spárgát, és belenyúlt a hátizsákba. Amint hozzáért az egyik készülékhez, a sima felületen megcsúszott a keze, és a csengő ütött benne egyet. Ijedten visszakapta a karját. Megint körülnézett. Szerencsére nem volt senki a közelben.
Le kellett volna kötni a hallgatót vagy legalábbis a villákat. Milyen ostobaság volt ezt elmulasztani!
Újrakezdte a műveletet. Ujjával feltámasztotta a villát, úgy húzta kife
