Szélcsend

Chapter 3

2.

Szabolcsiéknál, bármennyire tagadták is, Andrea balesete óta ideges, feszült volt a hangulat, pedig mindannyian fegyelmezték magukat, csakhogy ez a szülőknek nagy energiájába került, mert ahányszor a tolókocsiban ülő Andreára néztek, összeszorult a torkuk. Márti volt mindannyiuk között a legzaklatottabb, nemcsak azért, mert Andrea anyja volt, és őszinte, mély baráti szálak is fűzték lányához, hanem azért is, mert mint műtős, ismerte a sebészet, az idegsebészet lehetőségeit, eredményeit, és jószerivel semmi esélyt sem látott Andrea meggyógyítására. Olvasott ugyan a szaklapokban olyan cikkeket és tanulmányokat, hogy a harántsérüléses betegeknél vannak biztató és reményt keltő próbálkozások és kísérletek, a részleteket nem ismerte, szó esett a cikkekben arról, hogy gerinccsigolyák szilárd vázának rögzítése után az ingervezetést meg lehet teremteni donorok gerincvelőjének beültetéseivel vagy bizonyos idegsejttenyésztéssel. Thurzó Marci doktor, a főnöke, a klinikán azt mondta, marhaság, nehogy már elhiggye a cikkíró agyrémét, ez megvalósítható egy tudományos-fantasztikus filmben, de nem a század valóságában, ez éppolyan marhaság, mint az a közlés, hogy a japán orvosoknak sikerült szintetikus úton előállítani a kromoszómák kettős spirálját. Hát persze hogy előállították, mint demonstrációs taneszközt, de az életet ma még laboratóriumi körülmények között nem lehet megvalósítani. És mégis, Márti, mint a halálos betegek, valami csodában bízott, lehet, hogy éppen most fedezik fel Andrea betegségének gyógyszerét, gyógymódját, miért ne gyógyíthatná meg valaki a bénulást okozó gerincsérült betegeket. Mártinak büszkesége volt Andrea, a legszebbnek, a legokosabbnak, a legügyesebbnek találta őt, s a versenyek után örömmel fogadta a gratulációkat. Természetesen ott ült minden hazai versenyen, és lélegzet-visszafojtva izgult, amikor Andrea a gyakorlatokat végezte. Biztos volt benne, hogy lánya hamarosan világbajnok lesz. Nem lett az, és most nem bírta tudomásul venni, hogy Andrea a haláláig tolókocsijának a rabja lesz, tehetetlen, aki mások segítségére szorul. Sokszor felébredt éjszakánként, és üres tekintettel bámulta a sötét mennyezetet, és azon tűnődött, hogy mi lesz Andreával, ha ők meghalnak. Most még szerencse, hogy itt lakik velük anyja is, aki egész nap Andreával van, ellátja, kiszolgálja őt, lenyeli elkeseredett dührohamait, de egyszer anyja is meghal, igaz, még csak ötvenkilenc éves, hála istennek egészséges, vidám, bolondozó természete van, ami most nem is baj. Néha túlzásba is viszi a bolondozást, de akkor sem sértődik meg, ha ilyenkor ő rászól. Persze tudja ő nagyon jól, hogy édesanyja titokban sokat sír, nem bír megbékélni a megváltoztathatatlan helyzettel. Márti nyugtalanul ült az ablak mellett, a Sziget zöldellő fáit, a lassan hömpölygő Dunát nézte, néha egy-egy pillantást vetett a tolókocsiban ülő Andreára, aki magnózott, elmélyülten hallgatta Gershwin híres számát, az Egy amerikai Párizsban-t. A darabot a Columbia Szimfonikusok játszották, a zenekart Leonard Bernstein vezényelte. Andrea lehunyta a szemét, és maga előtt látta azt a fiatal amerikai táncost, aki az Egy amerikai Párizsban című film főszereplője volt.

Egy amerikai PárizsbanEgy amerikai Párizsban– Anya – mondta lehunyt szemmel –, nem tudod, hogy hogy hívták azt a színészt, aki a filmben táncolt?

– Várj csak – mondta az asszony, és látszott rajta, hogy erősen gondolkodik –, együtt láttuk a Filmmúzeumban…

–Nem, anya, Párizsban láttuk egy stúdiómoziban…

– Igazad van. Ha nem tévedek, Gene Kelly játszotta a főszerepet.

Andrea az órájára nézett.

– Apa mikor jön haza?

– Már itthon kéne lennie. Azt mondta, hogy siet haza.

Márti anyja jött be a konyhából. Varga Miklósné 1966 óta özvegy volt, azóta élt Szabolcsiéknál. Négy évvel ezelőtt ment nyugdíjba, aminek Mártiék nagyon örültek, mert a nagyi imádta Andit. Ő kísérte el a tréningekre, a nyelvórára, úgy vigyázott rá, mint a jövő világbajnokára. 59 éves volt, kicsit kövérkés (szeretett enni), nagyon szép arcú, vastag szálú barna haját rövidre nyírva, középen elválasztva viselte. Határozottan csinos volt, szépen és ízlésesen öltözködött, férjhez is mehetett volna, az egyik jó nevű zöldséges a Pozsonyi úton többször is megkérte a kezét, de Margit nagyi csak mosolygott, nem, neki most fontosabb dolga van, ő a menedzsere unokájának, aki felemás korláton hamarosan világbajnokságot fog nyerni. Csodálta unokája szorgalmát, kitartását, akaraterejét. Sokszor megtörtént, hogy az edző már rászólt, Andi, elég lesz, de a kislány tovább gyakorolt. Margit nagyi megkérdezte:

– Andikám, nem vagy éhes?

– Kösz, nagyi, nem kérek semmit. Megvárom apát. Már itthon kéne lennie.

– Ezt mondtam én is. – Márti Andreára nézett. –Nem telefonált?

– Délelőtt felhívott. Megkérdezte, hogy érzem magam. Azt mondta, siet haza. Nagyi, ülj már le.

– Mindjárt, de még van egy kis dolgom a konyhában – mondta az asszony, és kiment.

Hamarosan hallották az előszobaajtó nyitását. Szabolcsi ismerős lépteit, diplomatatáskájának koppanását, ahogy szokása szerint ráejti a szekrénykére a fogas alatt. Hallották, hogy beköszönt a konyhába nagyinak, aztán néhány lépés, és máris nyílt az ajtó, és belépett Szabolcsi mosolyogva, kezében két, ízlésesen becsomagolt virágcsokorral. Az egyikben három szál gerbera volt – piros, rózsaszín és sárga –, a másikban két szál tulipán és egy csodálatos fehér orgona.

– Ez a tied – mondta Mártának, és csók kíséretében átadta neki az orgonát a tulipánokkal –, a gerbera meg a kisasszonyé. – Megcsókolta lányát is.

– Kösz, apa, de gyönyörű. És nagyi nem kapott?

– Neki a konyhában már átadtam. Nagyinak szegfűt hoztam, mert ő azt szereti.

– De mi van ma? – kérdezte az asszony. – Ünnep? Tudtommal egyikünknek sincs ma születés- vagy névnapja. Mi történt, hogy a zsebpénzedből ennyit költöttéi ránk? Ez egy vagyonba került.

– Ugyan, anya – mondta Andi –, én úgy örülök, apa, igazán nagyon aranyos vagy.

– Kösz, Andi, ez igazán jólesett. – Szabolcsi a feleségére nézett. – Tanulhatsz a lányodtól. Egyébként igenis, ma ünnep van. Mindjárt megtudjátok, hogy miért kaptátok a virágot. – Az ajtóhoz ment, hangosan kiszólt. – Anyuka, tessék bejönni, mert kétszer nem fogom elmondani a sztorit.

– Máris jövök – hallatszott nagyi hangja a konyhából, és néhány pillanat múlva gyors, apró lépteivel besietett a szobába. – Mi van, mi az a nagy újság?

– Üljön le, anyuka – mondta Szabolcsi, és a bárszekrényből kivette a konyakosüveget és három poharat. Töltött a poharakba, aztán az egyiket átadta a feleségének, a másikat az anyósának.

– És én talált gyerek vagyok? – kérdezte Andrea.

– Te ihatsz egy kortyot az én poharamból. – Azzal a kislányához ment, és a szája elé tartotta az öblös kristálypoharat. Andrea megízesítette a nyelvét, és fintort vágott.

– Akkor mire kell innunk? – kérdezte Márti.

– Arra, kedveseim, hogy Kisibaja professzor elvállalta Andi megoperálását.

– Apa, drága apa, ez igaz?

– Igaz, kislányom. Most arra iszunk. – Ezzel felhajtotta az italt. Márti és anyósa is ivott. – Az történt – folytatta aztán –, hogy a doki délelőtt felkeresett és közölte, hogy utólagos engedélyünkkel levelet írt Münchenbe Kisibajának, elküldte a klinikai zárójelentés másolatát, a röntgenfelvételeket, és azt a drámai kérdést intézte a japánhoz, hogy a leletek és a csatolt felvételek alapján elvállalná-e a híres magyar tornászlány megoperálását.

– A doki erről nem szólt nekünk – mondta az asszony.

– Nem hát. Azzal kezdtem, ha figyeltél, hogy utólagos engedelmünkkel…

– És mennyibe kerül? – kérdezte szorongva az asszony. Andrea anyja arcát nézte, és a sírás fojtogatta a torkát, amikor anyja tekintetében észrevette a szorongást.

– Napi háromszáz dollár – mondta a mérnök, és gyorsan hozzátette: – de különszoba, és ebben benne van a gyógyszerellátás, az ügyelet meg minden. És természetesen a telefon, a tévé is.

– Háromszáz dollár? – kérdezte Márti.

– Mennyi ideig kell Andinak ott feküdnie? – érdeklődött nagyi is.

–A doki szerint mintegy másfél-két hónapos bennfekvésre kell számítani. A vizsgálatok több napig tartanak, akkor a műtét, az utókezelés. Szóval, gyerekeim, ez nem foghúzás.

– Számítsunk két hónapot. Az annyi mint tíz napra háromezer dollár, vagyis, ha jól számolok, harminc napra kilencezer, hatvan napra tizennyolcezer dollár. Ehhez az útiköltség, két személyre oda-vissza, mert ugye Andi egyedül nem mehet, szóval mindent egybevetve az összköltség testvérek között sem lehet kevesebb huszonötezer dollárnál. De ha Andi egészségéről van szó, százezer dollár is lehet… A kérdés most már csak az, hogy honnan teremtsük elő a pénzt.

– A pénz meglesz – mondta Szabolcsi határozottan.

– Betörsz valahová? – kérdezte Márti.

– Nem. Arra még nincs szükség. Legálisan előteremtem a pénzt.

– Honnan? – nagyi kíváncsian nézett a vejére.

– Elutazom hivatalosan Szumbatrába, a kombinátba két-három évre. – Feleségére nézett. – És te is velem jössz.

– Én? Ugyan minek?

– Van ott egy magyar orvosokkal működő kórház Ott fogsz dolgozni. Már minden el van intézve, ha semmi sem jön közbe, két hét múlva utazunk. És egy éven belül összespóroljuk a műtéthez szükséges pénzt. Anyuka itt marad Andival, mi pedig, ha kell, éjjel-nappal dolgozni fogunk.

Andrea már könnyezett.

– Apa, drága apa, lehet, hogy mégis meggyógyulok?

Szabolcsi a tolókocsihoz ment. Letérdelt a kislány mellé, magához ölelte.

– Drágám, bízz bennünk. Mi mindent elkövetünk, hogy meggyógyulj.

Andrea sírva fakadt. Remegő hangon mondta:

– Apa, drága, én nagyon bízom. Én hiszek nektek.

Szabolcsi megcsókolta Andrea arcát, és arra gondolt: hogyan fog alakulni az életük, ha kislányát mégsem sikerül meggyógyítani? „Nem, erre nem szabad gondolni.” De aggodalma egyre erősebb lett, amikor Andrea fokozódó reményét, bizakodását látta. Legszívesebben azt mondta volna neki: „Drága kislányom, mi mindent megteszünk azért, hogy újra egészséges légy, de tudnod kell, ez nemcsak anyádon és rajtam múlik.”

Simábban mentek a dolgok, mint gondolták volna. Az ilyenkor szokásos gépezet működésbe lépett, Dránusz Péter az útleveles előadóval együttműködve eredményesen intézkedett, Szabolcsiék kiküldetését megbeszélte az illetékes minisztériummal, a TESCO-val, megszerezte a szükséges vízumokat, a fogadó észak-afrikai ország hivatalaitól a munkavállalási engedélyt, s amikor már minden okmány megvolt, akkor értesítette Szabolcsiékat, hogy elutazásuk előtt az arra illetékes hatóság helyiségében egy olyan néhány napos tanfolyamon vagy eligazításon kell részt venniök, amelyen az előadók – profi szakemberek – ismertetni fogják a tartósan külföldön dolgozó állampolgárok kötelességeit és magatartásbeli szabályait.

Szabolcsiék napok óta jártak az előadásokra, voltak vagy húszan, külkeresek, TESCO útján kiküldöttek, akik több évre utaznak valamelyik távolabbi országba. Szabolcsinak a tanfolyam vagy előadás-sorozat nem jelentett újdonságot, mert amikor a kombinátot építették, előtte néhány héttel már végighallgatta – ahogy ő nevezte – az éberségi előadásokat, Mártinak azonban merőben újak voltak a hallottak, és néha a meglepetéstől kapkodta a fejét. Annak idején ugyanis, amikor férje első alkalommal utazott tartósan Észak-Afrikába, nem mondta el neki, hogy mi mindent oktattak a tanfolyamon.

Az előadó – Márti szerint – nem volt sokkal idősebb harmincnál, kulturáltan, érthetően magyarázott, kiemelve a szerinte nagyon lényeges dolgot, hogy a velük – mármint a kiküldöttekkel vagy környezetükkel történő esetleges eseményeket sohasem metafizikusán, önnönmagukban, egyedi dologként kell kezelni, szemlélni, értékelni, hanem valaminek a folyamata vagy részeként, amely esetleg kapcsolatban lehet a munkájukkal, a személyükkel.

– Vagyis, kedves hallgatóim, az önök munkájában elkerülhetetlen a dialektikus gondolkodás és szemlélet. – Az asztalnak támaszkodott, ujjaival belegereblyézett sűrű, barna hajába, és végignézett a hallgatókon. – Tehát összegezve a tanfolyam hallott anyagát, ne feledjék el, hogy a nyugati politikusok úgynevezett „békeszólamai”, a látszólagos szélcsend nem a mozdulatlanságot jelenti, nem a kanti értelemben vett örök béke jele, a szélcsend mögött erőteljes mozgás van, a NATO-országok titkosszolgálatai külön-külön és bizonyos tekintetben egymással együttműködve mindent elkövetnek, hogy a szocialista tábor, azon belül népköztársaságunk külföldön dolgozó állampolgárai közül, akiket lehetséges, saját céljaiknak megnyerjenek. – Cigarettára gyújtott, aprókat szippantva fújta ki a füstöt. – Már említettem, de most megismétlem, a népköztársaság alkotmánya pontosan előírja az állampolgárok kötelességeit. Tehát nemcsak a jogait, a kötelességeit is. – Végignézett a hallgatókon, tekintete megpihent egy harmincöt év körüli férfin. – Varga elvtárs, elismételné a szóban forgó kötelességeket? – A fiatalember fel akart állni, de az előadó rászólt: – Maradjon csak ülve.

Varga bólintott.

– Nos – kezdte a bajuszos Varga –, a nép vagyonának a védelme, a társadalmi tulajdon megszilárdítása…

Micsoda gyerekes szemináriumi duma, gondolta Szabolcsi András, úttörő korunk óta mást sem hallunk, csak az éberség, a bizalmatlanság. Nem is nagyon figyelt Vargára, aki arról beszélt, hogy a büntető törvénykönyv 147. par. 1. bekezdése szerint aki külföldi kormánynak vagy szervezetnek a megbízásából kémtevékenységet folytat, azt öt évtől tizenöt évig terjedhető szabadságvesztésre ítélhetik.

– És mikor büntethető az illető tíztől tizenöt évig vagy halállal, Szabolcsi elvtárs? – kérdezte az előadó.

Szabolcsi felnézett, váratlanul érte a kérdés, az előadó nyilván észrevette, hogy ő rajzol. Persze nem hozhatja őt zavarba, ismeri a jogszabályokat.

– Háború idején – mondta, és bővebb magyarázatképpen még hozzátette: – ha valaki külföldi kémszervezet tagjaként államtitkokat árul el.

– Bocsánat – szólt közbe Fárizs Aranka statikus mérnök, aki Angolába fog utazni egy építkezéshez. – Szabolcsi tanár úr válaszát, gondolom, ki kell egészíteni, mert fontosnak tartom.

– Parancsoljon, elvtársnő – mondta az előadó.

– Csak azt akarom mondani, hogy a Btk. száznegyvenhetedik paragrafusának negyedik bekezdése azt is kimondja, hogy nem büntethető az a magyar állampolgár kémkedésre ajánlkozás vagy vállalkozás miatt, aki megkörnyékezését vagy beszervezését azonnal jelenti az illetékes hatóságnak.

Varga szólt közbe:

– De mindezt hol jelentse külföldön? Ha mondjuk építkezésen dolgozik?

– Varga elvtárs, ez ma már nem titok. Ott, ahol magyarok dolgoznak, követségeken, kirendeltségeken, nagyobb építkezéseken vannak biztonsági embereink. Az a feladatuk, hogy védjék a biztonságunkat.

– Tényleg vannak ilyenek? – kérdezte Varga. – Eddig ilyen fickókról csak a krimikben olvastam.

Az előadó elnevette magát.

– Nos, elvtársak, beszéljünk egymással felnőttként – mondta. – Krimik ide, krimik oda, nem titok, hogy biztonsági emberek minden külképviseleti szervnél vannak. Persze nem afféle James Bondok vagy Rambók, de jól képzett elvtársak. Az a feladatuk, hogy az esetleg bajba jutott honfitársaikon segítsenek. Jól jegyezzék meg: légüres tér sehol sincs a világon. A CIA és a NATO emberei ott vannak minden kilométerkőnél, és próbálkoznak, provokálnak, értékelnek, szelektálnak, de ne felejtsék el, láthatóan vagy láthatatlanul mi is ott vagyunk a kilométerköveknél.