Az étterem végében halkan játszó zenekar ekkor belekezd egy ismerős dallamba. Államat a tenyerembe támasztom, úgy hallgatom az Arctic Monkeys-fedolgozást.
„We both know that the nights were mainly made for saying things you can’t say tomorrow day.”
Szeretem ezt a számot.
Lassan mindenki visszatér, Iván is befejezi a telefonálást, a tarkóját masszírozva ereszkedik le a mellettem lévő székre. Karját a háttámlámra teszi.
– Barta Pál üdvözöl – az ujja hegyével megérinti a vállamat.
Meglehet, hogy az az egy pohár whisky-kóla már a fejembe szállt, mert érintésére mintha villámcsapás száguldott volna végig a gerincemen.
– A hoteltulajdonos Barta Pál? – kérdezi Pamela elkerekedett szemekkel. – Honnan ismered őt? – intézi hozzám a kérdést, hangja már szinte vádlón cseng.
Miért ilyen nagy dol
