Vad virágok

Chapter 2

Zavarát látva a nő elmosolyodott, és bemutatkozott.

– Viola Wood a nevem, Kay-nek dolgozom titkárként és félig-meddig testőrként. Ezért is ólálkodom itt a háttérben – kuncogott. – Tudom, hogy te ki vagy, és azt is, hogy mindez igazából a te érdemed. Szerintem neked kellene most ott állnod a piedesztán.

A férfi nem tudta, hányadán áll vele, tartott tőle, hogy provokálni akarja, ezért szűkszavúan reagált a megjegyzésére:

– Nem vagyok túl jó előadó. Egyébiránt örvendek, hogy megismerhettelek.

Elfordult a nőtől, és ismét a szónok felé irányította a figyelmét.

Kay éppen akkor ért a rendezvény csúcspontjához, azaz a berendezés üzembe helyezéséhez.

Egyik kezébe vette a távirányítót, a másikkal pedig a hatás kedvéért elkezdett nagyon lassan közelíteni hozzá. Aztán amikor az izgalom a tetőfokára hágott, kinyújtotta a mutatóujját, és megérintette vele a berendezés indítógombját.

Korántsem az történt, amire mindenki számított. Lágy szirombontogatás helyett a Lótusz hegyes levelei, akár a feldühödött pulyka tollai, a másodperc tört része alatt felcsapódtak a gömb felszínéről, és sűrű lándzsaerdőként borították be, fenyegetően meredezve kifelé. Zöld fényről szó sem volt, ehelyett a virág közepe lángvörösen felizzott, majd az egész szerkezet őrült iramban pörögni kezdett, mint egy megvadult búgócsiga. Sebes, imbolygó forgása közben membránjainak tűhegyes vége össze-vissza karistolta, majd apró darabokra vagdosta az elméletileg törhetetlen üvegbúrát. Kay földbe gyökerezett lábbal meredt a műszerre. Képtelen volt felfogni, mi történik.

A Lótusz sodrásában a búra szilánkjai repeszként örvénylettek a levegőben, mígnem az egyik belevágódott egyenesen a férfi szemébe. Kay felüvöltött a fájdalomtól, odakapott és ösztönösen kirántotta. Vér ömlött végig az arcán, ujjai között pedig valami nyálkásat érzett. Odatartotta a markát közvetlenül maga elé. Szétfolyt, zavaros zselé lotyogott benne. A szeme volt.

Hisztérikusan rázni kezdte a kezét, hogy megszabaduljon tőle. A ragacsos nedv egy része lefolyt a földre, a többi viszont rátapadt, és híg szürkés takonyként vonta be a tenyerét.

Viola megkövülten bámulta az állati hangon vonyító férfit, de szinte azonnal felocsúdott bénultságából. Odaugrott, megragadta Kayt, és a pódium mögötti vészkijáraton át kivonszolta a teremből.

A börtönét szétverő Lótusz közben teljesen elszabadult. Ide-oda siklott, ugrált az emelvényen, míg végül lepottyant róla, s a padlón folytatta ámokfutását.

A nézők még mindig a Kay-jel történtek hatása alatt álltak, és dermedtségükben először nem is kapcsoltak. Csak akkor döbbentek rá kétségbeejtő helyzetükre, amikor a gömb elérte az első sort, és vízszintesen forgó körfűrészként végighasított a szélén ülők lábain, kit hol ért. Egyeseket épp csak megkarcolt, másoknak viszont – elvágva izmot, ideget, inakat – a sípcsontjába is belekapott. A sebesülteknek fröcsögött a vére, képtelenek voltak felállni, sokan már a látványtól eszméletüket vesztették.

Az egetverő sikoltozás közepette a Lótusz szélsebesen suhant tovább.

A nézőkben az első sokk után feltámadt a menekülési ösztön. Felugráltak, és az ajtóhoz akartak rohanni, mely a terem túlsó végében volt, de elkéstek. A gömb pengeéles szirmai egyetlen villanással kettémetszették a következő, útjába kerülő puccos hölgy mindkét bokáját. Az asszony bezuhant a mögötte lévő székek közé, csonkolt lábainak vége torzóként ágaskodott az ég felé. Két lábfeje még mindig ott állt, ahol előtte, beleragadva a cipőjébe, mintha sámfa volna.

A pörgettyű már vészesen közeledett Karl Brodenék felé. A férfi villámgyors reflexszel felpattant a helyéről, és mindenkin átgázolva kiverekedte magát a széksor végére. Felesége szorosan a nyomában járt.

Ekkorra a hátrébb ülők között is kitört a pánik. Kirúgták maguk alól a székeiket, és egymás hegyén-hátán tülekedtek, hogy kijussanak az ajtó felé vezető közlekedőhöz, ahol aztán ádáz küzdelem árán próbáltak befurakodni az előlről jövők közé. Csakhogy a kijárathoz legközelebb eső, utolsó sorokból kifelé tóduló meghívottak elzárták előlük az utat, így csapdába estek. Összezsúfolódtak a széksorok mellett húzódó szűk, kifelé vezető sávon, mint a heringek.

Természetesen nem nyugodtak bele, hanem nekikeseredve, teljes erőből tolták maguk előtt kifelé a tömeget. Eközben többen elestek, a mögöttük nyomakodók pedig simán átgázoltak rajtuk. A Lótusz meg mintha csak üldözné őket, pörögve, sivítva gurult utánuk, kíméletlenül kaszabolva az útjába esőket.

– Karl Broden vagyok – ordította a milliárdos teljes hangerővel. – Engedjenek előre!

Ez jelenleg még a legalázatosabb talpnyalóit sem érdekelte, mindenkinek fontosabb volt, hogy a saját irháját mentse. A pénzember ennek ellenére, kitűnő kondíciójának köszönhetően sikeresen utat tört magának a heringek között, könyörtelenül odébb taszigálva az őt ebben akadályozókat.

A föld már tocsogott a vérben, nyirokban, és egyéb testnedvekben.

Broden éppen a közvetlenül előtte állót akarta félrelökni, mikor megcsúszott, és hanyatt esett. Felesége, aki mindeddig szorosan rátapadt, meg sem próbálta elkapni – igaz, tekintettel filigrán alkatára, ez valószínűleg nem is sikerült volna –, hanem inkább elugrott előle. Emiatt elveszítette az egyensúlyát, és hogy stabilizálja magát, akaratlanul előre lépett, mégpedig szerencsétlen módon úgy, hogy cipőjének tűsarkát pontosan beledöfte férje nyitott szájába.

A férfi még ordítani sem bírt, csak gyilkos tekintetét fúrta tébolyult dühvel az asszony szemébe. A nő kétségbeesetten iparkodott, hogy kihúzza belőle a lábbelijét, de képtelen volt rá, főleg, hogy háta mögött a tömeg sűrű lökéshullámokban próbált mind előbbre törni.

Végül nem bírta tartani magát, ő is hasra esett. Az épp mellette elkacsázó Lótusz pedig tőből lenyisszantotta a bal fülét.

Az asszony, nem törődve iszonyatos fájdalmával, a csatakos földön hason csúszva kapkodott a körülötte kavargó lábak sűrűjében ide-oda vetődő testrésze után, remélve, hogy vissza lehet majd varrni, de egyre távolabbra került tőle, mígnem a nagy tülekedésben a fület lassanként péppé tiporták.

Az emberek tudomást sem vettek a földön fekvő házaspárról – mint ahogy a többi áldozatról sem –, csakis a saját kijutásukkal foglalkoztak, aminek érdekében, ha úgy jött ki a lépés, minden további nélkül rátapostak az alul maradtak testére, illetve fejére.

Max Verdun szintén ott tolakodott a tömegben. Könyökét hegyesen belevágta az előtte lévők bordái közé, és cipőjének orrával rugdosta őket, ahol érte. Hamarosan azonban emberére akadt. A háta mögött tülekedő, agresszív alak elkapta, és a gallérjánál fogva odébb lódította.

A tudósító elterült, mint egy zsák. Megpróbált felállni, ám a talpak sokasága újra meg újra visszakényszerítette a padlóra. Legalább a fejét sikerült kínkeservesen megemelnie. A szívverése is elállt. A Lótusz ott keringett éppen az orra előtt. Még látta, hogy az éles sziromgyűrű közelít a homlokához, aztán már csak érezte, ahogy belehasít a koponyájába, majd minden porcikáját átjárta a kín, amikor agyának felső része egyenes vonalban elvált az alsótól.

Időközben Talbot visszanyerte a lélekjelenlétét. Felkapta az emelvényről a távirányítót, és ujját a leállító gombhoz érintette. A gép azonban nem reagált, hiába nyomta most már egyfolytában. Rájött, hogy az eszeveszett forgási sebesség miatt a gömb érzékelője jelentősen legyengítve fogja a küldött parancsokat, ezért elhagyva viszonylag biztonságos pozícióját, lemászott a színpadról, és teremtménye után eredt, remélve, hogy közeledve hozzá, a virág tisztábban veszi majd a jeleket.

A még mindig bent rekedt, fejvesztetten kifele törekvő emberek tumultusában nem volt könnyű szemmel tartania és követnie, ám erőfeszítése megérte a fáradságot, mert a gömb valóban lassulni kezdett, míg végül a távirányítót a legmagasabb fokozaton tartva sikerült elérnie, hogy megálljon.

– Kérem, nyugodjanak meg! – harsogta torka szakadtából. – A Lótusz már nem jelent veszélyt önökre nézve. Egymás testi épségét tiszteletben tartva, fegyelmezetten hagyják el a helyiséget.

Persze, senki sem hallgatott rá, de mivel elég kevesen maradtak a teremben, amúgy is kisebb volt a lökdösődés. Az utolsók komolyabb sérülések nélkül kijutottak.

Talbot most már akadálytalanul odamehetett a szerkezethez, mely időközben behúzta szirmait, kioltotta lángvörös fényét, és kikapcsolta magát. Kiszólt a készenlétben álló egészségügyi egységeknek, melyek erre bevonultak, és egytől egyig kivitték, majd kórházba szállították a földön fetrengő, súlyos sebesülteket, illetve hullazsákba rakva eltávolították a halottakat.

A helyiség végre kiürült. Talbot körülnézett. A földet mindenütt tömény, sárszerű kosz borította, melyet emberi húscafatok, agyvelő, csontdarabkák, továbbá lenyiszált bőrdarabok tarkítottak.

A férfi fel akarta emelni a gömböt, ám közben a síkos talajon megbillent, és fenékkel a földön landolt. Nadrágját átitatta az undorító lé, mintha maga alá csinált volna, de valahogy most ez sem érdekelte. Képtelen volt felállni, csak ült ott, kezében meghunyászkodott teremtményével. Olyan érzése volt, mintha egy megszeppent kölyök nézett volna vissza rá. Danel sírással küszködött. Mit tettél? – hajtogatta. – Mit tettél? Még akkor is ott motyogott magába roskadtan, mikor megérkeztek a takarító robotok, és elkezdték felmosni a bűzös latyakot.

***

A Lótusz ünnepélyes útjára bocsátása helyett másnap Talbot szégyenkezve, leszegett fejjel tipródott Kay helyettese, a Bizottság Alelnöke előtt.

– Ugye, tisztában van vele, hogy mekkora felelősség terheli önt az eseményekért? – sziszegte az Alelnök.

– Igen – ismerte el a konstruktőr. – És nem is védekezésképpen mondom, csupán a tényszerűség kedvéért kívánom hozzáfűzni, hogy én biztonsági okokból mindig is elleneztem, hogy nyilvános bemutatón kerüljön sor az első üzembe helyezésre. Azt javasoltam, hogy ezt egy hermetikusan elzárt szobában bonyolítsuk le, ahol egyedül én tartózkodom a Lótusz mellett, én kapcsolom be és ki. Elég lett volna, ha mindössze a Bizottság lett volna jelen, és kívülről, egy stabil üvegfal mögül figyelt volna.

– Magának persze ez pofonegyszerű – dörrent rá az Alelnök. – Bütykölgeti a kis masináját a világtól elvonulva, de az anyagi alapjait nekünk kell megteremtenünk. A befektetők csak akkor nyitják meg újra a bukszájukat, ha személyesen, közvetlen közelről győződhetnek meg a beruházásuk megtérüléséről. És úgy sem biztos, hogy előbbre lettünk volna, ha a maga tanácsát követjük. Ha a Lótusz a búrát darabokra aprította, ugyanolyan könnyedén elbánt volna egy üvegablakkal is. Ez a maga számára nem mentség. Ha rajtam múlna, a lehető legkeményebb büntetést kapná. De szerencséjére nem rajtam múlik, a Kormány másképp döntött. No, nem mintha nem értettek volna egyet velem a szankciókat illetően, csak még mindig szükségük van magára, ezért adtak egy utolsó esélyt. Mivelhogy a sajnálatos események ellenére a projektet muszáj folytatni. Hogy miért? Mert ez az emberiség elemi érdeke. Az utóbbi időben ugyanis egyre több olyan szokatlan jelenséget észlelnek a peremvidéken, amelyek földi vagy földönkívüli eredetét feltétlenül tisztázni kell. Lehet, hogy az egész pusztán vaklárma, mindamellett jobb félni, mint megijedni. Másrészt – megsúgom magának – társadalmunk telhetetlen elitje stikában arra számít, hogy az új életformák felfedezésével egyúttal újabb, gyarmatosítható bolygók kerülnek a látókörünkbe, ez által mindeddig ismeretlen, a gazdasági versenyben kiugró előnyt biztosító erőforrásokra tehetik rá a kezüket.

– De – hebegett Talbot – ez a tragédia… Ez az eset akkora visszhangot fog kelteni, hogy képtelenség lesz továbbvinni a Lótusz programot.

Az Alelnök azonban könnyedén elhessentette az aggályát.

– Még jó, hogy zárt körben voltunk, így sikerült minden érintettel megegyeznünk abban, hogy fátylat borítunk a történtekre, és a legnagyobb titokban tartjuk. Nekik sem érdekük, hogy leállítsuk a projektet.

– De a halottak, meg a sebesültek?

– Ez nem a maga gondja. Mindent elsimítunk. Hathatós eszközökkel rendelkezünk ahhoz, hogy elérjük, senki ne nyissa ki a száját. A hatalom és a pénz, a még nagyobb hatalom és még több pénz általában elegendő is, de ha mégsem… Mindenkinek van vaj a fején. Szóval, ezeket bízza csak ránk. Az egyetlen kérdés az, hogy maga képes-e megjavítani a szerkentyűjét, vagy sem. Mert ha nem, akkor mehet a hűvösre.

Danelre sikerült kellően ráijesztenie, de a konstruktőr akkor sem látta értelmét, hogy hazudjon.

– Esetleg bevonhatom a Lótusz szirmainak élét egyfajta puha anyaggal – tanakodott hangosan –, amely megakadályozza, hogy vágási sebeket okozzon, és beiktathatok egy előzetes bekapcsolási fázist, mikor a golyó átmeneti készültségbe kerül, így a tényleges üzembe helyezés előtt még egyszer ellenőrizni lehet, hogy minden rendben van-e. Ez alatt, mondjuk, sárga fénnyel világítana. De ez még mindig kevés ahhoz, hogy biztonságosnak nyilvánítsam – vallotta be keserves képpel. – Fogalmam sincs róla, hogy mi okozhatta a tegnapi üzemzavart.

Az Alelnök hümmögött, krákogott, aztán nagy nehezen kibökte:

– Ami azt illeti, nekünk volna erre egy tippünk. Maradt ugyanis pár régi, akarom mondani felújított… – kereste a szavakat. Látszott, hogy rettentő kínosan érzi magát, de elkerülhetetlen volt, hogy beavassa Talbotot. – Szóval, emberszabású testőr robotok. Ez azonban nemzetbiztonsági titok. Csakis a legfelső vezetők, illetve más, rendkívül fontos személyek használhatják őket, és kizárólag vegyes párban, azaz úgy, hogy az egyik személy valódi ember legyen. Az általános biztonsági eszközök ugyanis elméletileg minden létező veszélyforrást kiszűrnek, és semlegesítenek, mégis előfordulhat, hogy valaki feltöri a rendszerüket, és beléjük piszkál, továbbá akadhatnak olyan veszélyhelyzetek, amiket csak emberi módszerekkel lehet felismerni, illetve kiküszöbölni. Mint amilyen például a tegnapi volt. A teremben felszerelt egyetlen berendezés sem észlelt semmilyen fenyegetést, hiszen a Lótusz nem volt annak tekinthető. Mikor aztán tarolni kezdett, észrevették a bajt, de teljesen tehetetlenek voltak vele szemben. A hasonló helyzetek előfordulásának lehetősége miatt van szükség emberi testőrökre, akik rugalmasan tudnak mozogni, és intézkedni. Csakhogy ők meg túlságosan sebezhetőek, ezért beosztanak melléjük egy robotot, aki az ő felügyeletük alatt működik.

– Engem miért nem tájékoztattak erről? – fakadt ki Talbot. – Ezek a gépezetek maguk miatt nem kerültek be a Lótusz adatbázisába. Valószínűleg ettől bolondult meg, hisz nem volt képes sem emberként, sem idegenként azonosítani őket.