Vadnyugati történetek

Chapter 3

ELŐSZÓ

A sivatag vöröses-sárga homokja szikrázott a nap sugaraiban. Elviselhetetlen hőség volt. Az ég valószínűtlenül kék búráján egyetlen felhőfoszlány sem mutatkozott. A „Nagy-tó” környékén emberemlékezet óta nem esett az eső. Néhány sárgára perzselt kaktuszon kívül teljesen hiányzott a növényzet. A sivatag egyhangúságát a szeszélyes homokdűnék vonulata sem enyhítette… Távol, a láthatár peremén, időnként megcsillant egy tó ezüstös felszíne, de a szél korbácsolta homokfellegek újra eltakarták… Valami különös, vöröses derengés izzott az ég peremén, megvilágítva a gomolygó homokfelhőket…

Az egyik homokbuckán két férfi állt. A magasabbik széles karimájú, fekete sombrerót viselt, mely mély árnyékot vetett arcára. Fekete bőrnadrág, széles bőröv és kihajtott ing képezte öltözékét. Övében két pisztoly csillogott. A magasabbik férfi fehér ember volt, de arcát vörösre cserzette a nap. Keskeny bajusz árnyékolta a száját, mélyen fekvő szemében gonosz tűz csillogott. Így festett Jim Brandock, akit Stone-Bridge, Sterling és Glase környékén csak „Keselyű” néven ismertek. Rossz híre volt, de senki sem tudott róla bizonyosat… Egyike volt a vidék leggazdagabb ranch tulajdonosainak, és a mellette álló meszticen kívül aligha tudhatta más, hogy Jim Brandock rabolja ki a sivatag eltikkadt utasait. A „Keselyű” név mégis rajta maradt, hozzátartozott, és alig akadt ember, aki másképpen ejtette ki a nevét.

Joe, a mesztic, mindenben hűséges társa volt urának. Kegyetlensége és vérszomja nem ismert határt. Rendszerint ő végzett az áldozatokkal, akik a hosszú sivatagi út után nem tudtak már védekezni. A Keselyű és cinkosa csak akkor támadtak, amikor a Stone-Bridge és Saleland City felé igyekező utasok már elerőtlenedve hevertek a sivatag homokjában, és remegő kezük már nem tudott a pisztoly után nyúlni.

A sivatagban vörösre mázolt karók jelezték a karavánutat, de a Keselyű időnként kiásta a cölöpöket, és betemette homokkal. A szerencsétlen utazók hosszú vándorlás után arra ébredtek, hogy az az út, amelyen mennek, nem is vezet sehová, és nem is gondolhattak a visszatérésre. Találomra nekivágtak hát a sivatagnak, és rendszerint két-három nap múlva már utolérte őket a végzet. Lovaik térdig süppedtek a homokba, míg lovasaik kifulladva, a szomjúságtól félőrülten hajszolták az elcsigázott állatokat… Egy napon azután megjelent Keselyű a csatlósaival, és néhány revolverdörrenés jelezte, hogy a szerencsétlen utasok tragédiája befejeződött…

A Keselyű most is „hadiösvényen” volt, ahogyan ő nevezte „vállalkozásait”. Ezúttal is csak a meszticet hozta magával. Időnként szeméhez emelte a látcsövet, ajkán elégedett mosoly játszadozott. Három pont mozgott a messzeségben. A mesztic előhúzta a revolverét, és három rovátkát hasított a fegyver agyába. A rovátkák a kirabolt és meggyilkolt embereket jelentették.

*

Három fáradt lovas poroszkált a homokban: két férfi és egy fiú. A fiú tizenöt éves volt. Sápadt arcú, vézna kamasz. Beteges arcszínét a nap perzselő sugarai sem tudták kipirosítani. Sápadtan, bágyadtan ült a nyeregben, lankadt feje ütemesen követte a ló ingadozását.

– Még egy kis kitartás, fiam! – mondta az egyik férfi, és kinyújtott karral nyugatra mutatott. – Estére elérjük a tavat… Lesz víz bőven.

A fiú vértelen ajka megremegett, és kifejezéstelen arccal bámult apjára, majd újra lehorgasztotta a fejét. Keze görcsösen szorult a nyergen himbálódzó kulacsra… Százszor is a kulacs után nyúlt, pedig nagyon jól tudta, hogy nincs benne víz. Tüzes karikák táncoltak a szeme előtt, összeszorította cserepes ajkát, hogy ne kelljen feljajdulnia. Arcán érezte apja aggódó pillantását, és igyekezett minden erejével visszatartani feltörő sírását.

A másik férfi, aki balján lovagolt, a nagybátyja volt Törődött, öreg ember, aki már nem várhatott semmit az élettől. Görnyedten ült a nyeregben, de arca semmit sem árult el szenvedéséből. A fiú sokszor megbámulta ezt a különös, kemény arcot, melyen az idő ugyan ijesztő nyomokat hagyott, de keménységét nem tudta meglágyítani. Az öreg Oldring világéletében bátor ember volt. Mesterien kezelte a pisztolyt, és a mormon határfalvak kocsmáiban még ma is emlegetik, hogy negyven lépésről eltalálta a feldobott dollárt…

Alkonyodott… A kanyargó porfelhőkön túl éles, vérvörös csíkot húzott az égre a lemenő nap. A mindinkább rézsútossá váló sugarak vörösre festették a nagy tó felszínét is…

Az öreg Oldring megsarkantyúzta elgyötört lovát. Az út már aligha volt több fél mérföldnél.

– Most már nem kell kímélni az állatokat. Estére mindnyájan felüdülve fogunk pihenni a tó partján… Megtöltjük a kulacsokat, és holnap friss erővel folytatjuk az utat.

A fiú alig figyelt az öregember szavaira. Erőtlen kezével a ló sörényébe kapaszkodott, és kitágult szemmel nézte az egyre nagyobbodó vízfelületet…

Végre megérkeztek. Oldring fiatalos tűzzel ugrott le lováról, sietős léptekkel a vízhez ment és mohón ivott… De a következő pillanatban visszafordult. Arca esztendőket öregedett néhány pillanat alatt, szemei kidülledtek üregeiből. Hörögve, szaggatottan törtek elő a szavak a szájából:

– A víz sós… Ihatatlan!

A fiú később már csak összefüggéstelenül emlékezett az eseményekre… Leroskadt a homokba, és mozdulatlanul feküdt… Úgy rémlett, mintha hosszú idő múlva lódobogást hallott volna… Megpróbált felemelkedni, de mozdulni sem tudott… Később izgatott szóváltás ütötte meg fülét… Két feketeruhás embert látott… A kezükben pisztoly csillogott, de a fiú csak az övükhöz erősített kulacsot látta… Beszélni akart, de nem jött ki hang a torkán… Furcsa, álomszerű kábultságban látta, hogy a nagybátyja feltápászkodik, és a pisztolya után nyúl… De ugyanakkor lövés dörrent… Azután még egy… Vörös karikák táncoltak a fiú szeme előtt, megsűrűsödtek, elnyelték a tó felszínét és a sötétruhás alakokat. A halál és az élet küszöbén végtelen távolról egy hangot hallott… Vagy mellette beszélt valaki… Nem tudta már eldönteni…

– Kár a golyóért – mondta valaki. – A fickó már kimúlt.

– A rovást már nem faraghatom le a pisztolyom agyáról – nevetett egy másik hang.

A fiú nehéz szempillái egy pillanatra megrebbentek. Sovány, bajuszos orrot látott maga fölött… Kegyetlen, mélyen fekvő szemeket. Csak egy pillanatig tartott a látomás, azután újra megkezdődött a vörös karikák táncolása… A fiú mozdulatlanul hevert, és nem emlékezett többé semmire…