Az én titkos Velencém

Chapter 2

Minden szerelmi történet gyönyörű, egyedi és különleges. Ez a történet is így indult, tele vágyakkal, álmokkal és reménnyel. De nem minden szerelmi történet tart örökké. Vannak olyan történetek, amelyek csak egy időre szólnak, de attól még ugyanolyan igaziak és valódiak, mert a szerelemről szóltak.

Egy ragyogó szépségű fiatal nő úgy érkezett Velencébe 1967 tavaszán, mint aki már semmi újat nem vár az élettől, beletörődött a magányába és boldogtalanságába.

Amikor a Rialto Mercato vaporettómegállójában férjével együtt felszállt egy gondolára, még csak nem is sejtette, néhány héten belül milyen fordulatot vesz az élete.

– Benvenuto in Venezia, drágám! – próbálkozott kevéske olasztudásával a férje, de az az igazság, hogy Róza nem is igazán hallotta a szavait, megbabonázva bámulta ugyanis a pompásan csillogó Canal Grandét.

Az esti szürkületben Róza inkább a várost figyelte. Lenyűgözték a sikátorok, a kivilágított üzletek és tavernák.

A tavasz nyirkos volt, enyhén hűvös, hiába húzta össze magán a kabátot, fázott. A férjébe kapaszkodott, remélve, hogy nála oltalmat és biztonságot találhat, de a komor és keveset beszélő férfi alig figyelt oda rá.

A gondola nyújtott némi védelmet a szél ellen, de Róza csak didergett, a keze jéghideg maradt. Retiküljébe kapaszkodva üldögélt a csónakon, megigazította égszínkék sálját, és bár mellette ült a férje, egyre kényelmetlenebbül, egyre magányosabbnak érezte magát. Kedvenc könyve, az Elfújta a szél egyik mondata visszhangzott benne: „Valami szent, lélegzetelállítóan édes, csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített némaság hosszú napjai alatt és emlékekből meg reménységből táplálkozott.”

A város fényei tükröződtek a vízen, a hullámok lágyan, ütemesen nekicsapódtak a csónaknak, Róza nézte a Canal Grande két oldalán pompázó épületeket, és elmerült a gondolataiban.

– Velence tényleg varázslatos hely! – állapította meg.

Mintha a férje meghallotta volna Róza gondolatait, egyszer csak megszólította a gondolást:

– Van egy névkártyája? A feleségemmel hosszabb ideig tervezünk Velencében maradni, még jól jöhet a segítsége. És ahogy elnézem, magának is elkélne a pluszpénz. – A hangja rideg volt, az arca érzelmektől mentes, még arra sem méltatta a fiatalembert, hogy ránézzen, amikor hozzá beszél.

Róza kissé zavarba jött a férje nyerseségétől, de hamar elhessegette kellemetlen gondolatait, ez az utazás ugyanis valami újnak a kezdete lehet számukra.

– Névjegykártyám nincs, uram, de abban a trattoriában bármikor megtalál! – mutatott a kikötőnél található kisvendéglőre. Figyelmen kívül hagyta utasa hangnemét, annál gyakrabban felejtette a szemét Rózán, rabul ejtette a szépsége.

– Arrivederci, signorina! – búcsúzott.

Róza kilépett a gondolából, kalapját levéve kifésült néhány kósza hajszálat az arcából, és a kisvendéglő irányába fordulva elolvasta a megkopott betűkkel írott cégért: Trattoria Venezia.