Carter
Az én kis Ariám nem találja a helyét. Nem tudom levenni a tekintetem róla, ahogy ott áll, és az ágytakarót bámulja. Álmodozva végigsimítja az ujjával, aztán lehúzza az ágyról. Az arcán a legkülönfélébb érzelmek tükröződnek. Szomorúság, zavar és egész enyhe harag. Ahogy telnek a másodpercek, kipirul az arca, a keble hullámzik, engem pedig elfog a vágy azért, hogy kiderüljön, mi vár ránk. Aria a homlokát ráncolva fekszik fel az ágyra. A rugók megreccsennek apró teste alatt, és jól hallom az ágynemű susogását.
Egy pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy már nem olyan dühös, mint korábban. Ugyanakkor a haragja nem lángol annyira ádázul, mint pár órával ezelőtt, vagy éppen tegnap.
Továbbra sem tudom, mitől akadt ki olyan iszonyúan, a főbejárat előtt állva, de mindenképpen ki fogom de
