Zora
Az egészben nem is a tehetetlenség és az emlékek helyén tátongó fekete lyuk volt a legrosszabb, hanem épp azok a visszatérő emlékfoszlányok, amelyek éjszaka, álmában jöttek elő, vagy napközben egy-egy villanásra felderengtek a szeme előtt.
Volt, amikor fogságban látta magát, szétfeszített, megkötözött kézzel-lábbal, körbevéve az izzadságtól bűzlő símaszkos kínzóival, máskor pedig egy copfos kislányt látott, aki egyik kezében mézeskalácsot szorongat, másikkal az édesanyja kezét fogja, és szájtátva bámulja a vásári körhintán sikoltozó gyerekeket a szikrázó napsütésben. Aztán ugyanezt a nőt és a kislányt látta egy tó lassan fodrozódó, csillámló víztükrében, amint vízibiciklit hajtanak, boldogan nevetnek, és a szellő puhán a hajuk alá kap. Az volt az érzése, önmagát és az édesanyját lát
