Az eltéved golyó

1.

1.

– Nincs szükségem sminkre – állapítja meg Ron. Magas háttámlás székben ül, mert Ibrahim közölte vele, az embernek nem szabad görnyednie, ha a tévében szerepel.

– Valóban? – kérdez vissza a sminkes, Pauline Jenkins, és mindenféle ecsetet meg festéket szed elő a táskájából. A tükröt, amit Pauline a kirakós szoba egyik asztalára szerelt, villanykörték keretezik, a fényük visszaverődik a nő himbálózó meggypiros fülbevalójáról.

Ronnak kissé felszökik a pulzusa. Egy kicsit úgy érzi magát, mint a régi szép időkben. Egy kis tévészereplés. De hol maradnak a többiek? Ron azt mondta nekik, eljöhetnek, ha van hozzá kedvük, nem nagy ügy, de ha nem lesznek itt, ki fog készülni.

– Vagyok, aki vagyok – mantrázza Ron. – Megdolgoztam ezért az arcért, minden ráncnak megvan a története.

– Ami egy horror sztori, már ha nem haragszol a megjegyzésemért – jegyzi meg Pauline, aki először a színpalettát méregeti, majd Ron arcát. Csókot dob Ronnak.

– Nem kell mindenkinek szépnek lennie – válaszolja Ron. A barátai tudják, hogy az interjú négykor kezdődik. Nemsokára itt lesznek, ugye?

– Na, ebben egyetértünk, szívem – kontrázik Pauline. – Csodát én sem tudok tenni. Azért emlékszem rád a régi szép időkből. Jóképű fickó voltál, már akinek bejön ez a típus.

Ron felmordul.

– És őszintén szólva nekem nagyon is bejön. Pont ilyen a zsánerem. Mindig a munkásokért harcoltál, nemdebár? – Pauline felpattint egy alapozót. – A mai napig hiszel benne, ugye? Fel, proletárok?

Ron kissé hátrafeszíti a vállát, mint egy viadalra készülő bika.

– Hogy hiszek-e még benne? Hiszek-e még az egyenlőségben? Hiszek-e a munkásság erejében? Mi a neve, kedvesem?

– Pauline – feleli Pauline.

– Hiszek-e abban, Pauline, hogy tisztességes munkáért tisztességes bér jár? Még soha nem hittem benne annyira, mint most.

Pauline bólint.

– Helyes. Akkor csukd be a bagólesődet öt percre, hadd végezzem a munkámat, amiért a fizetésemet kapom, és ami abból áll, hogy emlékeztetem a Délkelet Hírei nézőit, milyen jóképű fickó vagy. – Ron kinyitja a száját, de egy szó sem jön ki rajta, ami nem vall rá. Pauline azonnal nekilát Ron alapozásának. – Fenébe az illemmel! Gyönyörű a szemed, édesem! Tisztára, mint egy dokkmunkás Che Guevara.

Ron észreveszi a tükörben, hogy kinyílik a kirakós szoba ajtaja. Joyce lép be rajta. Ron biztos volt benne, Joyce nem hagyja cserben. Főleg, mivel Mike Waghorn is itt lesz. Igazság szerint ez az egész Joyce ötlete volt. Ő választotta ezt az aktát.

Ronnak feltűnik, hogy Joyce új kardigánt visel. Javíthatatlan.

– De hát azt mondtad nekünk, Ron, hogy nem akarsz sminket – szólal meg Joyce.

– Muszáj – feleli Ron. – Ő itt Pauline.

– Jó napot, Pauline – üdvözli Joyce. – Úgy látom, lesz vele dolga.

– Láttam már rosszabbat is – feleli Pauline. – Régebben a Baleseti sebészet forgatásán dolgoztam.

Megint kinyílik az ajtó. Egy operatőr lép be, akit a hangtechnikus, majd Mike Waghorn dús ősz sörénye, jól szabott öltönyének halk suhogása és tökéletes, diszkréten férfias kölnije követ. Ron észreveszi, hogy Joyce elpirul. Legszívesebben a szemét forgatná, ha nem most kennék fel rá a korrektort.

– Megjöttünk – szólal meg Mike. Éppúgy csillog a mosolya, mint a brillantinos haja. – Én volnék Mike Waghorn. Az igazi, utolérhetetlen és páratlan.

– Ron Ritchie – mutatkozik be Ron.

– De még mennyire az! – szorongatja Mike Ron kezét. – Egy fikarcnyit sem változott! Olyan, mintha szafarin lennék, Mr. Ritchie, és közelről láthatnék egy oroszlánt. Mert maga egy igazi oroszlán, nem igaz, Pauline?

– Hát valaminek lennie kell – jegyzi meg Pauline, miközben Ron arcát púderezi.

Ron észreveszi, hogy Mike Joyce felé fordul, és szinte leráncigálja róla a kardigánját a tekintetével.

– És kegyedben kit tisztelhetek?

– Joyce Meadowcroft vagyok. – Joyce gyakorlatilag pukedlizik Mike-nak.

– Azt meghiszem! – feleli Mike. – Maga és a bámulatos Mr. Ritchie csak nem egy párt alkotnak, Joyce?

– Szent ég, dehogy, még a gondolata is… – tiltakozik Joyce. – Nem, mi barátok vagyunk. Ne vedd sértésnek, Ron!

– Szóval barátok – nyugtázza Mike. – Ron, maga micsoda mázlista!

– Hagyd abba a flörtölést, Mike! – szól rá Pauline. – Senki sem vevő rá.

– Ó, Joyce-nak nagyon is bejön – vágja rá Ron.

– Bizony – jegyzi meg Joyce halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy a többiek is hallják.

Újra kinyílik az ajtó, és Ibrahim dugja be rajta a fejét. Jó fiú! Már csak Elizabeth hiányzik.

– Elkéstem?

– Épp időben – feleli Joyce.

A hangtechnikus egy mikrofont csíptet Ron inggallérjára. Ron zakót visel a West Hames inge fölött, amihez Joyce ragaszkodott. Ron véleménye szerint semmi szükség rá. Olyan álszent dolog. Ibrahim helyet foglal Joyce mellett, és végigméri Mike Waghornt.

– Maga nagyon jóképű, Mr. Waghorn. Klasszikus szépség.

– Köszönöm – bólogat helyeslően Mike. – Squash-olok, hidratálókrémet használok, a többiről a természet gondoskodik.

– Meg egy rakás smink, ami egy ezresbe kerül hetente – jegyzi meg Pauline, miközben az utolsó simításokat végzi Ron arcán.

– Én is jóképű vagyok, gyakran megjegyzik az emberek – folytatja Ibrahim. – Talán ha az életem másként alakul, belőlem is hírolvasó válhatott volna.

– Én nem vagyok hírolvasó – jegyzi meg Mike. – Újságíró vagyok, aki történetesen híreket olvas.

Ibrahim bólint.

– Vág az esze. És van szimata a jó sztorikhoz.

– Nos, ezért is vagyok itt – mondja Mike. – Amint elolvastam az e-mailt, rögtön szimatot fogtam. Egy újfajta életvitel, nyugdíjasközösségek, és az egész kellős közepén Ron Ritchie jól ismert arca. Arra gondoltam: Igen, ezt a nézők imádni fogják.

Pár hétig nyugalom volt, de Ron alig várta, hogy a banda újra akcióba lépjen. Az egész interjú pusztán csalétek. Joyce találta ki, hogy Coopers Chase-be csalja Mike Waghornt. Hátha segíteni tud nekik az ügy megoldásában. Joyce e-mailt küldött a műsor egyik producerének. Bárhogyan is alakul, Ron újra a tévében fog szerepelni, amitől rettentően boldog.

– Utána csatlakozik hozzánk vacsorára, Mr. Waghorn? – invitálja Joyce. – Asztalt foglaltunk fél hatra. A nagy roham utánra.

– Kérem, hívjon csak Mike-nak! – mondja Mike. – Attól tartok, ez sajnos nem lehetséges. Próbálom távol tartani magam az emberektől. Tudja, privát szféra, bacilusok, meg ilyesmi. Bizonyára megérti.

– Ó – csügged el Joyce. Ron látja rajta a csalódottságát. Ha van bárki Kentben vagy Sussexben, aki nagyobb rajongója Mike Waghornnak, mint Joyce, Ron szeretné látni. Bár ha jobban belegondol, inkább kihagyná ezt a találkozást.

– Mindig bőven van alkohol – jegyzi meg Ibrahim Mike-nak. – És gyanítom, tele lesz az étterem a rajongóival.

Mike megrágja magában a hallottakat.

– Szívesen mesélnénk magának a csütörtöki nyomozóklubról – veti be Joyce.

– A csütörtöki nyomozóklub? – kérdezi Mike. – Ez úgy hangzik, mint valami kitalált dolog.

– Ha jobban belegondol, minden csak fantázia kérdése – válaszolja Ibrahim. – Az alkohol egyébként kedvezményes áron van. Megpróbálták ugyan leállítani az ártámogatást, de tartottunk róla egy megbeszélést, ahol sok minden elhangzott, így aztán meggondolták magukat. Fél nyolcig végzünk is.

Mike az órájára pillant, majd Pauline-ra.

– Egy gyors vacsora beleférhet, nem?

Pauline Ronra néz.

– Te is ott leszel?

Ron erre Joyce-ra néz, aki hevesen bólogat.

– A jelek szerint én is ott leszek.

– Akkor maradunk – zárja rövidre Pauline.

– Pompás – teszi hozzá Ibrahim. – Van valami, amit szeretnénk megbeszélni magával, Mike.

– Mi lenne az?

– Mindent a maga idejében. Nem szeretném elvonni a figyelmet Ronról.

Mike helyet foglal egy fotelben Ronnal szemben, és elszámol tízig. Ibrahim odahajol Joyce-hoz.

– Mikrofonpróbát tart.

– Rájöttem – feleli Joyce, mire Ibrahim bólint. – Kösz, hogy rávetted, hogy itt maradjon vacsorára. Soha nem lehet tudni, nem igaz?

– Ez így van, Joyce. Soha nem lehet tudni. Lehet, ti ketten összeházasodtok, mielőtt még véget ér ez az év. De ha nem így történne, márpedig erre az eshetőségre is fel kell készülnünk, akkor is biztosan rengeteg információval szolgál majd nekünk Bethany Waitesről.

Még egyszer kinyílik az ajtó, és Elizabeth lép be rajta. Itt a banda minden tagja. Ron úgy tesz, mintha nem lenne meghatódva. Utoljára akkor volt egy ilyen baráti banda tagja, amikor a wappingi nyomdászsztrájknál kórházba juttatták őket a tömeget szétoszlató rohamrendőrök. Régi szép idők.

– Ne zavartassák magukat! – szólal meg Elizabeth. – Másképp nézel ki, Ron! Mitől? Olyan… egészségesnek tűnsz.

Ron felhorkant, de látja, hogy Pauline elmosolyodik. Meg kell hagyni, ez aztán a díjnyertes mosoly! Vajon az ő ligájában játszik Pauline? A hatvanas évei végén járhat… Nem túl fiatal hozzá? Egyáltalán, ő maga milyen ligába tartozik? Ron már régóta nem tette fel magának ezt a kérdést. Bárhogyan is alakuljon, ragyogó ez a mosoly.