4.
1217 Words
4.
Donna De Freitas közrendőr úgy érzi magát, mintha valaki lyukat fúrt volna a felhőkbe.
Elönti a forróság és a melegség, az öröm, amit érez, egyszerre tökéletesen ismerős és teljességgel ismeretlen. Sírni tudna a boldogságtól, és kacagni az élet önfeledtségén. Hirtelen nem tudja, érezte-e valaha boldogabbnak magát. Ha az angyalok ebben a pillanatban elragadnák – márpedig a pulzusából ítélve erre minden esélye megvan –, Donna hagyni fogja nekik, hogy felnyalábolják, és megköszöni az égieknek az életét.
– Milyen volt? – Bogdan Donna haját simogatja.
– Okés – válaszolja Donna. – Első alkalomnak.
Bogdan bólint.
– Fog ez menni jobban is talán.
Donna belefúrja az arcát Bogdan mellkasába.
– Sírsz? – kérdezi Bogdan. Donna a fejét rázza, anélkül, hogy felemelné. Mi lehet a csapda? Lehet, hogy ez csak valami egyéjszakás dolog? Mi van, ha az Bogdan stílusa? Végül is afféle magányos farkas, nem? Mi van, ha soha nem fog megnyílni érzelmileg? Mi van, ha holnap már egy másik csaj fekszik ebben az ágyban? Aki fehér, szőke és huszonkét éves.
Mi járhat most Bogdan fejében? Donna tudta, ez az a kérdés, amit soha nem szabad feltenni egy férfinak. Szinte soha semmi nem jár a fejükben, a kérdés ezért váratlanul éri őket, és kényszert éreznek arra, hogy kitaláljanak valami hazugságot. Donna akkor is szeretné tudni. Miféle gondolatok rejtőznek a kék szempár mögött? E mögött a tekintet mögött, amely képes a falhoz szegezni az embert. Ami olyan tiszta kék, mint a… várjunk csak, Bogdan sír?
Donna nyugtalanul felül az ágyban.
– Te most sírsz?
Bogdan bólint.
– Miért sírsz? Mi történt?
Bogdan könnyes szemmel néz Donnára.
– Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy.
Donna lecsókol egy könnyet Bogdan arcáról.
– Látott már téged bárki is sírni?
– Egyszer egy fogorvos – válaszolja Bogdan. – Meg az anyám. Randizunk még majd?
– Szerintem igen. Te mit gondolsz?
– Szerintem is – helyesel Bogdan.
Donna a férfi mellkasára hajtja a fejét, és kényelmesen elhelyezkedik egy szögesdrótba burkolt kést ábrázoló tetováláson.
– Legközelebb mehetnénk máshova, mint a Nando’s meg a Lézerpark.
– Egyetértek – bólogat Bogdan. – Mi lenne, ha legközelebb én választanék?
– Így lesz a legjobb – válaszolja Donna. – Ez nem az erősségem. De azért jól érezted magad?
– Persze. Élveztem lézerharcot.
– Le se tagadhattad volna. Azok a szülinapozó gyerekek szerintem még most sem tudják, ki találta el őket.
– Ez jó lecke nekik – teszi hozzá Bogdan. – A harc leginkább rejtőzködésből áll. Jó, ha ezt időben megtanulják.
Donna Bogdan éjjeliszekrényére pillant. Egy marokerősítő hever rajta, amit a testépítők szoktak használni, egy doboz Lilt meg a műanyag aranyérem, amit Bogdan a Lézerparkban nyert. Lehet, hogy Donna megtalálta a lelki társát?
– Nem érzed úgy néha, Bogdan, hogy más vagy, mint a többiek? Mintha kívülállóként néznéd a többi embert?
– Hát az angol nem anyanyelvem – válaszolja Bogdan. – És nem igazán értem krikettet. Te másnak érzed magad?
– Igen. Az emberek éreztetik velem, hogy más vagyok.
– De néha azért szeretsz különbözni másoktól, nem? Ugye néha jó?
– Persze, néha jó. De szeretném én megválasztani, ez mikor jó érzés. A legtöbb napon legszívesebben csak elvegyülnék az emberek között, de erre esélyem sincs Fairhavenben.
– Mindenki különlegesnek akarja érezni magát, de senki sem akar különbözni – jelenti ki Bogdan.
Micsoda vállizmok! Donnának két dolog jut hirtelen az eszébe: vajon a lengyel esküvők olyanok, mint az angol esküvők? Nem ciki, ha most az oldalamra fordulok, és elalszom?
– Kérdezhetek valamit, Donna? – Bogdan hangja hirtelen komolyra vált.
Ajaj!
– Persze. Bármit. – Bármit az észszerűség határain belül.
– Ha meg kellene ölnöd valakit, te hogyan csinálnád? – teszi fel a kérdést Bogdan.
– Mármint elméletben?
– Nem, komolyan. Nem vagyunk gyerekek. Te rendőr vagy. Hogyan csinálnád? Ha szeretnéd megúszni.
Hmm. Ez lenne Bogdan árnyoldala? Csak nem sorozatgyilkos? Afölött már nehéz lenne szemet hunyni. De nem is lehetetlen, ha valakinek ilyen válla van, mint Bogdannak.
– Mit jelentsen ez az egész? Miért kérdezel tőlem ilyet?
– Házi feladat Elizabethtől. Tudni akarja, mit gondolok róla.
Jó, ennek így már van némi értelme. Micsoda megkönnyebbülés. Bogdan nem a gyilkosságok megszállottja. Elizabeth az.
– Gondolom, méreggel. Valami olyasmivel, amit nem lehet kimutatni.
– Jó ötlet. Hogy természetes halálnak tűnjön – helyesel Bogdan. – Ne nézzen ki gyilkosságnak.
– Talán belehajtanék autóval, az éjszaka közepén – folytatja Donna. – Valami olyasmit csinálnék, amivel nem érek hozzá a testéhez, mert úgy nem fognak lebuktatni az igazságügyi orvos szakértők. Vagy fognék egy pisztolyt, és szép csöndben elintézném egyetlen lövéssel, bang, valahol, ahol nincsenek biztonsági kamerák. És persze alaposan megtervezném a menekülőutat. Ez létfontosságú. Én hogyan csinálnám? Ne legyenek se orvos szakértők, se szemtanúk, se holttest. A mobilt kikapcsolnám, vagy ott hagynám egy taxiban, mérföldekre a gyilkosság helyszínétől. Lefizetnék egy nővért, szereznék pár fiolányi vért mindenféle idegentől, és aztán ott hagynám a holttesten. De az is lehet…
Bogdan Donnára mered. Túlzásba esett volna? Jobb, ha témát vált.
– Mivel tölti mostanában az idejét Elizabeth?
– Azt mondja, valakit meggyilkoltak.
– Ki gondolta volna – sóhajt fel Donna.
– De a kocsijában ölték meg, aztán lelökték szikláról. Én nem így ölnék meg valakit.
– Egy kocsiban lökték le egy szikláról? Világos. Miért akarja pont ezt az ügyet kinyomozni Elizabeth?
Mire Bogdan megvonja a vállát.
– Ha jól tudom, azért, mert Joyce találkozni akart valami hírességgel. Nem igazán értettem.
Donna bólint. Elég logikusnak tűnik.
– Volt bármiféle nyom a holttesten? Valami, ami arra utal, még az előtt megölték az illetőt, hogy az autó lezuhant volna a szikláról?
– Nincs holttest, csak pár ruha meg kis vér. A hulla kiesett kocsiból.
– Ez kapóra jön a gyilkosnak. – Donna nincs hozzászokva ahhoz, hogy ilyenekről csevegjen a szex után. A férfiak általában motorokról áradoztak neki, vagy az exükről, mert tudatosult bennük, hogy még mindig a volt barátnőjüket szeretik. Esetleg Donnának kellett lelket önteni beléjük. – Bár elég látványos baleset. Talán a gyilkos üzenni akart vele valakinek. Nem lehet csak úgy legyinteni rá.
– Szerintem gyilkossághoz ez túl bonyolult – jelenti ki Bogdan. – Kocsi meg szikla. Hagyjuk már!
– Mióta vagy a gyilkosságok szakértője?
– Sokat olvasok – feleli a férfi.
– Mi a kedvenc könyved?
– A bársony nyuszi. Meg Andre Agassi önéletrajza.
Bogdan talán kinyírhatná Carlt, az exét. Donna párszor elábrándozott arról, hogy megöli Carlt. Képes lenne Bogdan lelökni Carl hülye Mazdáját egy szikla tetejéről? Miközben átsuhan rajta a gondolat, és Donna kinyújtózik, mint egy napfényben fürdőző macska, ráébred, hogy már egyáltalán nem számít neki Carl. Légy nagyvonalú, Donna! Hagyd futni Carlt!
– Ezt tőlem és Christől is megkérdezhette volna Elizabeth – jegyzi meg Donna. – Utánanézhettünk volna az ügynek. Emlékszel a névre?
– Valami Bethany – von vállat Bogdan. – Szeretik saját kezűleg intézni ezeket a dolgokat.
– Ez így igaz – helyesel Donna, és átöleli Bogdan végtelen mellkasát. Soha nem érezte magát ennyire izgatóan kicsinek. – Szeretek veled gyilkosságokról beszélgetni, Bogdan.
– Én is szeretek veled gyilkosságokról beszélgetni, Donna. Bár ez szerintem nem gyilkosság volt. Túl kézenfekvő.
Donna még egyszer belenéz a csodás szempárba.
– Bogdan, ugye megígéred, hogy nem most feküdtünk le utoljára? Csak mert most nagyon szeretnék aludni, és ha felébredtem, újra ezt csinálnám veled.
– Megígérem – simogatja meg Bogdan Donna haját.
Donna arra gondol, így kell elaludni. Hogyhogy eddig nem tudta? Így kell álomba szenderülni, biztonságban, boldogan, kielégülten. Gyilkosságok, Elizabeth, tetoválások, másnak lenni és ugyanolyannak, autók meg sziklafalak, ruhadarabok, és majd holnap, holnap, holnap…
- Writer
