Hiszen nem ígért nekem semmit. Hiszen kifejezetten én kértem, hogy ne legyen köztünk semmi és hagyjon békén. Tudtam, hogy nőcsábász és azt is tudtam, hogy csak le akar feküdni velem. Tudtam, hogy semmilyen szempontból nem illünk össze és két különböző világban élünk. Bennünk nincsen közös nevező. Akkor mégis miért fáj ennyire?
Eddig sem ringattam magam illúziókba. Pontosan tudom, hogy a férfiak szemétládák és a nőkkel csak a saját egójukat akarják fényezni. Tisztában vagyok vele, hogy a szüleimnek és Bélának is igaza van: nem vagyok alkalmas a nagyvárosi életre, csak áltatom magam, hogy menni fog. Most éppen itt kuporgok egy tölgyfa lábánál és amiatt sírok, hogy megint csúnyán kihasználtak és szép szavakkal elkábítottak. Az a csók is… Bárcsak ne történt volna meg! Sokkal könnyebb lenne.
