Péntek
Áron
Líviának nincs jó napja. Szinte hozzám sem szólt a kocsiban, se a bölcsőde felé, se onnan az irodába, és elgondolkodva bámult ki az ablakon. Ezt persze csak gondolom, mert a sötét napszemüveget le nem vette egy pillanatra sem. Kétszer rákérdeztem, mi bántja, de csak annyit mondott, hogy rosszat álmodott.
Egyáltalán nem akartam beszélgetni az éjszakáról, úgyhogy attól kezdve békén hagytam.
Most meg, amikor már második napja lemondja az ebédet a sarki töröknél, kicsit furdal a lelkiismeret, hogy nem is próbálom rábeszélni. Bár azt hittem, segítek rajta azzal, hogy több időt töltünk együtt és ketten jövünk-megyünk reggel és este, megint rémálmok gyötrik…
Ebédidőben érkezik az sms a telefonomra.
„Találkoznunk kell. Egyedül gyere, este hétkor, a szokott helyre.”
Kiráz a hideg
