Holiday

Chapter 6

– Még nem csomagoltál be? – Eltartom a fülemtől a telefont. Amikor Helga le akar cseszni, olyan a hangja, mintha mentőautó közeledne. Most időben megelőzöm a Doppler-effektust. Kicsit várok, hátha jön még egy kis sipítás, aztán visszaveszem a fülemre a mobilt.

– Nem kell sok cucc – felelem.

– De igen, kell. Ha nem tudnád, ez egy hosszú hétvége. Csütörtök, vagyis ma reggeltől vasárnap estig tart. És csomó mindenről döntést kell hoznunk.

Helga ilyen. Folyton döntést hoz, élete minden percében. Hol a gyerekei ügyében, hol a férje dolgaiban, az anyósáékéban, feltételezem, hogy a szomszédaikéban, most meg a szüleink dolgában is. Hozzáteszem, az enyémben szintén sokáig dönteni akart, és amíg kiskorú állampolgár voltam, meg is tette, bár csak három év van köztünk. De most már enyhén szólva is elmúlt az az idő.

– Jól van, mindjárt bedobálom a cuccokat és indulhatunk.

– Igyekezz, pár perc múlva elhagyjuk a bázist.

Bázisnak nevezi a lakásukat. Mindig idegesítő volt a nővérem szóhasználata, de ezt még sosem hallottam tőle.

Kidobálom a sporttáskából a büdös, nedves cuccokat, amiket elfelejtettem kivenni tegnap, aztán berakok egy fürdőgatyát, két tiszta pólót, a fogkefémet, borotvát, két alsógatyát. Végül még a szennyesből is kiveszek egy pólót, nem gáz, csupán egyszer volt rajtam, csak az utcán viseltem, nem a pályán.

Felkapom a napszemüvegemet, a vállamra dobom a táskát és leszáguldom az utcára. Helga még nincs sehol.

Aztán csak befut. Jobban bírtam, amikor a színes Volkswagen kisbuszt vezette, de azt tavaly nyugdíjazták. Azt legalább észrevettem, nem úgy, mint ezt a Fordot, amivel majdnem elüt, mire rájövök, hogy ő ül a volánnál.

Bedobnám a csomagtartóba a cuccomat, aztán meggondolom magam, mert tele van csomagokkal, mintha Helgáék két hétre mennének. Előre pattanok, a lábamnál elfér a táskám.

– Helló – mondom.

– Helló, Alfonz – süvít hátulról a hétéves.

– Szia, királylány – fordulok hátra, és a szöszi vigyorgóról a csokis szájú kicsire nézek. – Szia, Béni. – Majd adok egy puszit Helgának. – Azt hittem, Krisztián is jön.

– Dolgozik – feleli a tesóm. Egyesbe teszi a sebváltót, és nagyot döccenve elindul a jármű. A nővérem csodájára járok, hogy már vagy tizenöt éve kocsival jár, mégsem tanult meg vezetni. Én az ellenkezője vagyok: nem járok autóval, de ha a helyzet úgy hozza, bármilyen járművet elvezetek. Jogsim van, persze, kocsira viszont akkor is sajnálnék költeni, ha éppen lenne rá pénzem. Például azért lakom a belvárosban, hogy ne kelljen benzint, biztosítást, szervizt meg egyebeket fizetnem csak azért, hogy naponta kocsival tegyem meg azt a legfeljebb húsz-harminc kilométert, amit mennem kell. Hát nem hülyék az emberek? Van, aki havi ötszáz kilométer miatt autót tart.

– Kár – húzom le az ablakot.

– Huzat lesz a gyerekeknek – húzza fel abban a pillanatban a tesóm. – Ki fogod bírni ezt a másfél órát szellő nélkül. – Bekapcsolja a légkondit, beletúr a barna hajába, az orrára húzza a feje búbjáról a napszemüvegét, és azt mondja: – Hát akkor induljunk anyánk és apánk megmentésére.

Helgával nem lehet beszélgetni, ha vezet. Én legalábbis nem merek. Az autópályán sem megnyugtatóbb a technikája, hol kilencvennel poroszkál a belső sávban, leszarva, hogy a seggünkben jön egy bazi nagy Audi és ezerrel villog, aztán meg észbe kap, szépen behúzza a kormányt féktávon belül egy nálunk gyorsabban haladó kocsi elé a szélső sávban. Ezután váratlanul felgyorsít száznegyvenre, majd jön egy nagy fékezés, ha beérjük az előttünk lévőt, és még ő is rizikósnak ítéli a sávváltást. Igazán jó hír, hogy még él, meg a családja is. És láthatóan egyáltalán nem is észleli, milyen gáz, amit csinál. Az első leágazásnál megkérdezem, akarja-e, hogy vezessek, de felháborodik. A királylány hátul énekelget, a tesója néha kiált egyet. Nagyon jó kis kép ahhoz, hogy változatlanul eliszkoljak, amikor valaki túl közel akar hozzám kerülni, és felmerül a „milyen cuki gyerekek!”-téma. Igazából túl közel vagyok a gyerekekhez – vagyis két gyerekhez – a mindennapjaimban ahhoz, hogy tudjam, mennyire nehéz őket elviselni. Még akkor is, ha ők már nagyobbak.

Helga kezdi a beszélgetést, valahol Agárd környékén.

– Még mindig szereted a munkádat?

– Ja – felelem, és megragadom a kapaszkodót. Már tudom, hogy a tesómhoz hasonló vezetők miatt építenek ilyet az autókba.

– Csak azért kérdezem, mert ugye ez nem tarthat örökké. – Ez persze nem kérdés, hanem kijelentés. Fogadni merek, hogy gőze nincs a munkámról.

– Miért nem? – érdeklődöm.

– Hát mert ki lehet öregedni belőle.

– Igen? Akkor mit gondolsz Stefan Edbergről? Meg Toni Nadalról?

– Ugyan – legyint, és bennem megfagy a vér. Egy kézzel fogja a kormányt. – Ők híres teniszezők, de te mikor voltál az?

Bár nem akarom ebben a helyzetben felbosszantani, mégsem bírom ki válasz nélkül.

– Toni Nadal sosem volt jegyzett teniszező. Teniszezett, oké, de a pingpongban sikeresebb volt. Meg egyébként sem élsportolóról beszélünk, hanem edzőről, a világ egyik legsikeresebb teniszezőjének edzőjéről.

– Jó, de ő Rafa Nadal edzője! – Úgy hangsúlyozza Rafa nevét, mintha felháborodott volna a válaszomon.

– Részben Toni Nadal miatt ismeri a világ Rafát. Az ő nevelése.

– Aha, aztán már megint sérült. Láttam a tévében. Sínben volt a csuklója.

Most akkor erre lehet valamit mondani? A tesóm egészen fura érvrendszer mentén halad ebben a beszélgetésben (is). Hallgatok.

– Nem lesz nyugdíjad – áll elő a farbával Helga.

– Neked sem. Senkinek sem – legyintek. – Szóval ez nem érv.

– Nem kell mindig ellenzékben lenni – mondja. Na, ezt vártam. Hogy megint előjöjjön ez a „de jó nekünk”-szöveg. Nem tudom, mikor vált ilyen szűk látókörűvé, gondolom, akkor, amikor a férje bekerült a gyerekkori haverja bagázsába, és sorra kapja az állami megrendeléseket. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy dőlne hozzájuk a pénz, de érzik a biztonságot, ahogy mondják. Mindig van szép bevétel, nem úgy, mint amikor a nyomda, amit Krisztián vezet, és most már a sajátja, a megszűnés határán lavírozott. Most jönnek az állami meg ilyen-olyan mutyizós megrendelések, oké, van olyan, hogy az ember az „arccal a pénz felé”-elvet választja, és fapofával osztja vissza a pénzt feketén a zsebekbe, hogy ebből tartós előnye származzon. Biztos van, aki ezt meg tudja tenni, és nem moralizál rajta. De a hülye szövegre nem vagyok kíváncsi. Krisztián legalább tisztán látja a helyzetet, bár szerintem a korrupció miatt mindenkit le kéne ültetni, aki belekeveredik.

– Jól van, akkor mindenkinek szuper nyugdíja lesz, csak nekem nem, meg a többi léha teniszedzőnek – hagyom rá.

Béni közli, hogy pisilnie kell, anyja leinti, várjon. Ezzel a kérdéskörrel elvagyunk néhány kilométeren, végül Helga az utolsó pillanatban egy autóspihenőbe navigálja az autót. Hogy mennyire az utolsó pillanatban, azt jelzi, hogy alig tudjuk bevenni a kanyart, ritkán szokás száz kilométer per óra felett ilyen hirtelen döntést hozni.

Megkönnyebbülök, egyben felvetem a reggelizés lehetőségét is. Helga meglepetésemre azonnal belemegy.

Úgyhogy pár perccel később napernyő alatt ülünk egy nonstop nyitva tartó kajálda teraszán, az autópálya mellett.

– Most akkor miért is ez a hirtelen családi összejövetel? – kérdezem, amikor megérkezik a rántottám.

– Hát a hirdetés miatt. Ki tudja, milyen bonyodalom van köztük. Megőrültek. Vissza kell hozni őket a városba – hadarja Helga. Aztán rám kiált: – Kóstolás nélkül sózol?

– Aha.

– Legalább ne a gyerekeim előtt. Elvileg nem is lehetne só az asztalon.

Bólogatok, és még egy kört sózok.

– Én így szeretem. Alacsony a vérnyomásom, tudod. Meg sokat izzadok a pályán.

– Jól van, elég lesz annyi. Nem kell ráküldeni az egész sóbányát.

– Miért zavar az a hirdetés? És miért akarod visszahozni őket?

– Hát mert kezdenek megbolondulni. Nem tudom kontrollálni őket ilyen távolságból.

– Alig több mint húsz év van köztetek – emlékeztetem.

– És?

– Nem olyan öregek, hogy ne tudnának döntést hozni az életükről.

Rázza a fejét, nem mondja ki, de sejtem, arra gondol, hogy a legjobb döntést ő hozná mindenki helyett. Helyettem is.

A szüleink pár éve költöztek a nagyszüleim házába. Addig tényleg városi életet éltek, egy társasházi lakásban, amit, ha jól sejtek, Danira írattak, vagy Helgának adtak, nem tudom, engem sosem foglalkoztatott a pénz. Nem volt belőle sosem sok, de mindig elég arra, amire kellett. Persze nem akartam én semmi nagy dolgot, a lakásom kicsi, a hitelt rendesen fizetem. A srácokkal eljárok sörözni, a múltkor voltunk Nórával Máltán (igaz, hogy egy tornára mentünk, de az ő jegyét én fizettem). Más meg mi kéne?

Apám elvesztette a munkáját, vagy, hogy szebben mondjam, korengedménnyel nyugdíjazták. Anyám is nyugdíjas lett, és kitalálták, hogy nem fogják nyárra kiadni a nagyanyámék házát, hanem odaköltöznek. Még csak felújításra sem kellett extra pénz, mert évek óta minden tavasztól őszig ki volt adva, abból karbantartották, és mielőtt beköltöztek volna, csak festetni kellett. Én örültem a döntésüknek. Annyi nyarat töltöttem gyerekkoromban Paloznakon, azok voltak a legszebb vakációk. Gondoltam, anyámék most majd folyton vakációznak.

Kit érdekel a hirdetésük, vagy f*******:-posztjuk, vagy micsoda?

Helgát, nyilvánvalóan. Mert ő mindig intézkedni akar.

Pittyen a telefonom. Nóra sms-e érkezett meg. Most majd vissza kell írnom neki, hogy egyáltalán nem tudunk találkozni a hétvégén. Az anyámékkal programozom. Kis családi hétvége.

– Barátnő? – érdeklődik az autópályán a tesóm.

– Hogy érted? – adom a hülyét.

– Hát hogy csaj volt, nem?

– Aha. Az egyik – ásítok.

– Az egyik?! Még mindig itt tartasz? A kamaszkornál? – fakad ki, én meg elmosolyodom. Nagyon jól lehet őt húzni, nála mindig bejön. Gyerekkorunk óta bejön.

– Csak vicc volt – mondom később.

– Nagyon jó vicc. Főleg azok után, hogy Rudi úgy lépett le, ahogy – sziszegi felém fordulva. Nehezen állom meg, hogy ne fordítsam vissza a fejét az út felé. Szerencsére magától is ráérez, hogy még a lehető legbiztonságosabb az lenne, ha legalább nézné az utat.

– Oké. De az már mikor volt.

– Maradandó sérülést okozott.

Hát persze. Rudival úgy jött össze tizennyolc évesen, hogy Rudi éppen nős volt. Erre persze nem emlékeztetem, mert minek. Úgyis azt mondaná, hogy Rudi más, meg hogy ne hasonlítsam magam az exférjéhez. Mert Rudi híres színész. (Zárójelben teszem hozzá: volt. Ezt a világért nem mondanám hangosan, mert dacára, hogy ronda volt a válás, most biztos én lennék a lúzer Helga szemében.)

– De már kiheverted – mondom.

– Tudod is te, hogy kihevertem-e – sóhajt.

– És amúgy meg lehet élni abból, amit csinálsz? A teniszedzőségből? – kérdezi az elágazásnál. Úgy csinál, mintha nem beszélnénk hetente vagy kéthetente telefonon. Mintha egy idegennel készítene interjút.

– Hát ja. Amennyi nekem kell. A gyerekek közül a fiú a múltkor a döntőbe jutott egy szlovák tornán.

– Aha, kell a sikerélmény. És abból lett neked valami?

– Hogy érted?

– Hát pénz.

– Aha. Kétezer.

– Kétezer forint?! – hüledezik. Igazából jólesne ráhagyni.

– Euró.

– Euró? – Felém fordul. Csak el ne eressze a kormányt. – Hát akkor… – számol fejben – te nagyon is jól keresel. Félre tudsz tenni öreg napjaidra.

– Negyven vagyok – emlékeztetem. Ezzel persze a saját korát is eszébe juttatom.

– És… milyen gyakran van ilyen nagy bevételed?

– Ügyesek a srácok, de nem mindig lehet őket munkára fogni. Főleg a kiscsajt. A fiúk érdeklik. – Pszichológiai hadviselést kell folytatnom, hogy akarjanak dolgozni. A lány ügyesebb, de tizenhárom éves és úgy néz ki, mint aki tizennyolc. Izmos, száznyolcvan magas, barna kis szépség. A srácok nem hagyják békén, és bár magántanuló, most van valami fiú a sulijukból, akivel elment moziba egyszer-kétszer. A testvére nem annyira tehetséges, viszont tizennégy éves, és úgy küzd a pályán, mint egy oroszlán. Csak túl sok energiát tesz bele, nagyon kemény teniszt játszik, nem annyira jó a technikája, és ezért igen gyakran megsérül. Saját teniszpályájuk van a házuk kertjében, hétköznap minden reggel ott kezdek, hattól nyolcig edzünk, aztán délután folytatjuk. Szinte már ez a főállásom. Persze azért adok órákat bénázó felnőtteknek az egyik pályán, és gyerekeknek hetente kétszer egy másikon. De a két testvért már a versenyekre is én viszem. Apuka odaadja a hatalmas BMW-t, és azzal megyünk. Megesett már, hogy velük repültem. Nagyon durva, amibe ez a szülőknek kerül. A kislányból lehetne nagy bajnok, ha komolyan venné a teniszt. A sráccal nem tudom, mi lesz. Félek, hogy lesérül idő előtt, javítani kell a technikáján, könnyedebbé tenni a szerváját, a fonákját. Pár hónapja dolgozunk ennyire komolyan együtt, de nem szoktam a gyerekekhez, a lánykönnyekhez, nem tudom, meddig fogom csinálni. Általában egy idő után megunom a dolgokat.

– Kétezer euró, az több mint félmillió forint – végez Helga a számolással.

– Aha.

– Nyilván elköltötted. Valami hülyeségre.

– Mint amikor a zsebpénzemből ejtőernyős figurákat vettem. Vigyázz, stoptábla.

– Látom.

– Meg kellett volna állni.

– Nem jött senki.

– Oké, de ez a szabály, ugye tudod? Rohadt nagy bírságot kaphatsz egy ilyen húzásért – jelzem. Tulajdonképpen leszarom a büntetést, de a bőrünket viszi a vásárra.

– De mennyi ejtőernyős figurát vásároltál! Az egész zsebpénzedet arra költötted – hagyja figyelmen kívül a KRESZ-oktatást. – Nekem semmit sem vettél belőle.

– Neked is volt zsebpénzed – emlékeztetem a nyilvánvaló tényre.

Egyre ismerősebb a táj. Meg akarom kérni a tesómat, hogy tegyünk a csopaki strand felé egy kerülőt, de magától megteszi. Brigi nyűgös, azonnal fürdeni akar a Balatonban, Béni sírni kezd, ki tudja, miért. De mi a balatoni nyaraknál járunk Helgával, a gyerekkorunkban. Amikor júniustól augusztusig bicajjal jöttünk le a tóhoz, kiborultunk a levendula szúrós szagától, mindig kértük a nagyanyánkat, hogy ne ültesse a szobánk ablaka alá, a teraszon a gyerekkori lecsókra emlékszem, meg nagyapám csónakjára, amellyel horgászni járt, és minket is kivitt a vízre. A horogra, ami beleakadt a lábamba, még most is ott a heg a vádlimon. Helga tanult pecázni, nyomot hagyott rajtam a bénázása. A frissen sült lángos, az édes főtt kukorica (sok sóval). Tündi, a legszebb csaj Füreden. Az első csók. Az első szakítás, az első csalódás. Az első és utolsó nagy bőgés.

– Itt találkoztam először Rudival – mutat a Malom étteremre Helga. – Emlékszel?

– Nem voltam ott. Nem jártam színészhaknikra – rázom a fejem.

– Nagyon… emlékezetes volt – feleli ábrándos hangon.

– Itt voltál először szerelmes? – hajol közénk Brigi. Hosszú szőke haját közénk fújja a szél.

– Öööö… barátság volt.

– Gyereketek született – közli a hétéves. Hallgatunk. – Dani a gyereked, nem?

– Igen, de hiszen ezt tudod.

– De azt mondtad, Rudi hülye volt.

– Ilyet én nem mondtam – mentegetőzik Helga. – Csak azt, hogy néha… kiállhatatlan volt.

– Az ugyanaz, nem?

– Jézusom, Brigi, hallgass el egy kicsit – kéri a testvérem, de már nem tér vissza a nosztalgia az autóba.

Néhány perc, és Paloznakon vagyunk.

– Hát újra együtt! – ölel meg minket az anyánk. Egyszerre mindkettőnket. Brigi a kutyát simogatja, Béni hátul alszik. Félelmetes, hogy egyik pillanatról a másikra a bőgés alvásba csap át. Hát nem, ez nem az én pályám, fut át az agyamon.

Anyám ujjatlan, lila nyári ruhát visel. Tökéletesen harmonizál a most nyíló rengeteg levendulával. Döbbenten nézem: ameddig a szem ellát, levendulamező húzódik a kertben. Márpedig a nagyanyámék kertje hatalmas, fent egy szőlő csatlakozik hozzá. Hullámzik a lila levendula a szélben. Nagyon menő, mintha egy festményt néznék. És a szaga is ismerős. Nem is büdös annyira, mint ahogy emlékeztem rá. Már megint a gyerekkoromban járok egy pillanatra, holott nem vagyok nosztalgikus alkat. Akkoriban azért csak a mi ablakunk alatt virágzott a levendula.

– Majd amikor mind kinyílik – mondja anyám, miután észreveszi, hogy nézem a mezőt. – Majd akkor nézd meg.

Hátralép, apám közeledik a ház felől. Farmerban van és világoskék pólóban, talán még nálam is barnább, holott én március óta a napon vagyok szinte minden órámon. Igaz, ezért csak az arcom és a nyakam, továbbá az alkarom barna, illetve a lábam térdtől lefelé. A többi részem fehér. Hát nem szép, de ez van, nem tarthatok fürdőgatyában órát.

– Na, csak lejöttetek – ér oda hozzánk. Aztán már az unokákkal foglalkoznak, én meg látom, hogy Helgáék színes kisbusza és egy másik színes lakókocsi áll a kert végében.

– Hát ezek meg miért parkolnak a kertben? – fedezi fel a járműveket Helga is. – Azt hittem, használjátok a kisbuszt.

– Jó nekünk a Dacia – kuncog apám. – Feljön ide, ez a lényeg.

– De akkor miért állnak a kertben ezek a kocsik? Mi ez, múzeum?

– Nem, hát tudod… a diákmunka.

Helga összeharapja a száját. Úgy pásztázza áthatóan kék szemével az apánkat, mintha arra lenne kíváncsi, bekattant-e. Szerintem nem, a tesóm szerint valószínűleg igen.

– Remélem, senki sem jelentkezik – motyogja Helga, de csak én hallom. Nem értem egyébként, hogy ez miért olyan nagy probléma, de ha egyszer itt vagyok, és elmulasztok egy csomó órát, akkor szeretnék jókat enni, dögleni egy nyugágyban a napon, úszni a Balatonban, és semmivel sem foglalkozni. A semmivel az azt jelenti, hogy valóban semmivel, ezzel a hülyeséggel sem, ami Helgát kiakasztotta.

Hiszen szemmel láthatóan se anyánkat, se apánkat nem kell gyámság alá helyezni. Jól vannak, de hiába mondtam ezt korábban Helgának, nem hitte el. Maradhattunk volna mindannyian otthon, aztán jól van, élje mindenki a saját életét.

A régi szobánkat kapom. Helga a gyerekekkel a ház megnagyobbított részén található szobába költözik, a mellettem lévő üres. Hát nem csoda, hogy imádták ezt a házat a németek, akik mindig lefoglalták már a következő szezonokra is. Egy szép parasztház, látjuk Tihanyt, az Apátságot, a felső telekrészen terem a szőlő, csönd van, mint gyerekkorunkban, csak a madarakat halljuk, süt a nap, a pornak illata van, ami a levenduláéval és anyám rózsáiéval keveredik. A rohadt életbe, olyan ez, mint egy időutazás.

Nóra telefonál.

Nem veszem fel, lenémítom a mobilt.

Kiborítom az ágyra a cuccaimat a sporttáskából, és közben utálom magam.

Lemegyünk együtt a strandra, apám is velünk jön. Csopakra, természetesen. Béni kikönyörgi, hogy toljam a gumimatracon. Az anyja ragaszkodik hozzá, hogy karúszót is viseljen. Talán nem bízik bennem.

Aztán hazamegyünk. Ebéd a teraszon.

Apám:

– Alfonz is kezd egy kicsit kopaszodni. Ugyanott, ahol én.

A feje búbjára mutat.

Negyvenéves vagyok, hát tehetek én a korai kopaszodásról? A testemet nagyjából uralom, de a hajhagymáimat, a genetikámat meg a hormontermelésemet nyilván nem. Bicepszgyakorlatokat tudok csinálni, meg futni. De speciel a hajhagymáimmal eddig nem foglalkoztam.

Anyám főztje csodálatos. Meggyleves. Karfiolos paprikás csirke nokedlival. Palacsinta saját levendulalekvárral. Sosem gondoltam volna, hogy levendulából lehet lekvárt csinálni, pedig állítólag már a nagyanyámnál is ezt ettük.

A gyerekeket elnyomja a buzgóság, még Brigit is, aki pedig a strandon megesküdött arra, hogy itt aztán egy percet sem fog aludni, úgy imádja a Balatont.

– Na és hogyhogy lejöttetek? – kérdezi apám, izmos karját a faasztalon pihenteti. Valóban izmos. Biztos a kerti munkától. Tiszta, nyílt a tekintete.

– Már rég jártunk itt, főleg együtt – mondom, de velem egy időben Helga is válaszol:

– A hirdetésetek. Mi a fene ez a dolog?

Anyám egyikünkről a másikunkra néz. Most látom, mennyire hasonlítanak a nővéremmel egymásra. A fejforma, a dacos száj, a V alakú állcsont, a magas homlok. Csak hát anyámat a nap meg az idő kicserzette.

– Milyen hirdetés?

– Anyu, ne viccelj. Tele van a f*******: a posztjaitokkal. A tied és apu profilja is.

– Az enyémet is anyád kezeli – védekezik apám. – Én csak néha rákeresek a volt iskolatársaimra. Ki él még, ki halt meg, tudjátok…

– Jézusom, de morbid – horkant a nővérem. – De mindegy. Mi ez a hülyeség a bentlakással meg a levendulagondozással? Azt hittem, vége annak, hogy idegenek mászkáljanak itt, meg ilyesmi… És egyáltalán – pörgeti be magát –, hogyan képzelitek? Idejönnek, és az éjszaka leple alatt megölnek titeket!

Hú. Igyekszem felidézni a poszt szövegét, de hát én sem lógok folyton a Facebookon, és nem jegyeztem meg. Szerintem Helga már megint túloz. Úgy emlékszem, anyám tizenéveseknek kínált lakókocsis szállásért és ellátásért munkalehetőséget a kertben, piacozást, ilyesmit.

– Túl sok kriminalisztikai cikket írtál – simogatja meg anyám Helga karját. Szerintem ő az egyetlen olvasója. A nővérem újabban valami senki által sem olvasott online magazin főszerkesztője. Elég jól keres, mert a férje kapcsolatain keresztül hirdetések mennek a nulla olvasottságú laphoz. Ő ezt természetesnek tartja. Az eszem megáll.

Persze előtte szabadúszóként próbálkozott itt-ott, de sosem keresett annyit, amennyiből szülői segítség nélkül meg tudott volna élni. Gondolom, még a Rudi-korszakból hozta ezt a művészmentalitást. Most meg az a természetes neki, hogy zsebbe rakja vissza a pénzt, aminek nagy részét betolják a semmiről sem szóló internetes lapjába, na mindegy, ez nem az én dolgom, de ha majd véletlenül borul itt minden és leültetik őket korrupcióért, remélem, nem nekem kell évekig a gyerekeiket nevelni.

– Szerintem nem normális, hogy idehívtok idegeneket! – fakad ki a nővérem.

– Miért nem? – kérdezi apám, és rám néz. Megvonom a vállam, és igyekszem úgy tenni, mintha itt sem lennék.

– Mert nem!

– Ezek gyerekek – mondja szelíden apám, mire Helga nagyra nyitja a szemét.

– Van fogalmad róla, hogy mennyi ilyen ügy van? Gyerekekkel kedveskedő felnőttek?

– Helga, eszednél vagy? – avatkozik közbe anyám, és feláll az asztaltól. – Ezek gimnazista, tizenhét-tizennyolc éves lányok, párok, és jót akarunk tenni velük. Nekik is jó, nekünk is. Gondozzák a levendulát, leszedik, csokorba kötik, árulják. A lakókocsikban laknak, nálunk esznek, fürdenek, vécéznek. A szabadidejükben strandolnak, itt a Balaton.

– Aha, és majd itt szexelnek – csúszik ki a tesóm száján. Egyre kínosabb ez az egész. – Aztán a szülők még a végén titeket vesznek elő!

– Jézusom. Hát ezért írtam úgy, hogy csak az ismerőseink lássák. Csak nem ajánlanak olyanokat, akikkel valami nagy baj lehet.

– Neked fogalmad sincs a mai tinikről, anyu! – legyint türelmetlenül Helga.

– Mindenesetre vannak már jelentkezők – mosolyog anyám. Nem tehetek róla, de a nem létező bajszom alatt én is elmosolyodom.

Délután felhívom Nórát.

– És milyen ott?

– Semmi különös.

– Mikor jártál náluk utoljára?

– Várjál csak… tavaly nyáron egyszer leugrottam, karácsonykor ők jöttek, húsvétkor Helgáéknál találkoztunk… Nem is tudom. Már nem emlékszem, mikor aludtam itt.

– És jól érzed magad?

– Öööö… igen. Van egy kis családi balhé, tudod, mint mindenhol.

– Ja, igen. Hát jó…

– Majd később is hívlak.

– Rendben. Hiányzol.

Bűntudatom van, amikor leteszem a telefont.

Miért nem tudok mostanában olyat mondani, hogy hiányzol? Pedig nem lenne hazugság.

Bár azt hittem, sikerül kimaradnom a további vitákból, amikor elindultam Tihanyba, de a biciklizésből visszatérve Helga még mindig oltja anyuékat, úgy, hogy anyám közben Bénivel játszik, de még így is nyugodtan válaszolgat.

Begurulok az egykori fészerbe, ami ma már garázs, letámasztom a bicajt, és arra érkezem vissza, hogy éppen leparkol a kapu előtt egy kocsi. Barna lófarok száll a szélben, ahogy kilép valaki az anyósülés oldali ajtón. Egy langaléta, farmeres lány, sárga topban van, kirángat a hátsó ülésről egy óriási hátizsákot, és jön is befelé. Már vagy egy éve nem láttam.

– Dani! – üvölti a nővérem. A gyerekei vele üvöltenek, és együtt rohannak vele a kapu felé.

– Helósztok – lép be a kapun a langaléta. Huszonnégy éves, már van jogi diplomája, de nem kezdett dolgozni, mert „keresi önmagát”. Tibetben, Indiában, Indonéziában, Kambodzsában, Thaiföldön, szóval ahogyan az Eat, Pray, Love előírja azt a mostani csajoknak. Utazz spirituálisan, menj csendtáborba, ne beszélj, ugorj ki a környezetedből, és megismered egy másik arcodat, meg ilyen baromságok. Daniella baszik dolgozni, meg letenni a szakvizsgát, és hát nagyon menő egy ilyen utazás egyedül, hátizsákkal, meg egy bloggal, amit azok olvasnak, akik azt hiszik magukról, hogy nem elég bátrak, és az erőt gyűjtik, hogy megtegyék, amit Dani. Szerintem meg nem a bátorság hiányával van a baj, hanem egyszerűen nem ilyen dilis tyúkok. Egyébként csípem Daniellát. Kihasználja, amit az élet dob neki. Biztos kap megfelelő költőpénzt az anyjától, szóval nincs gáz.

– Hogyhogy itthon vagy? És miért nem szóltál anyádnak, hogy jössz? Tavaly nyáron elmentél, és még egy szót sem szólsz? – Helga már sír, miközben a lánya arcát puszilgatja Hát persze, ő szeret dönteni, és most megint azzal szembesül, hogy más döntött helyette. Konkrétan a lánya.

– Hazajöttem, mert tetszik, amit a nagyi kitalált. Én is levendulázni akarok, meg egy igazi balatoni nyarat – simogatja meg az anyját.

Én is soron következem. Helga még mindig sírdogál, Dani mindenkit megpuszil, felkapja Bénit és feldobja párszor a levegőbe.

– És kivel érkeztél? – kérdezi apám.

Egyszerre nézünk a kapu felé. A poros kocsiból éppen akkor kászálódik ki egy bőrdzsekis alak. Megjegyzem, huszonnyolc fok van.

Rudi az, Helga első férje.

Na, alakul a buli, gondolom.

Rudi és Helga nem marad meg egy helyen már régóta. A válásuk óta. Őrületes lávsztori volt az övék, akkoriban ezt mondta Helga, na ilyenre speciel sosem vágytam. Folyamatos harccal, veszekedés, békülés, aztán a korai teherbeesése. Halasztott a főiskolán, anya lett, akkoriban ezt találta ki magának, hogy majd Rudi lecsillapodik, a lányok sem fognak bukni rá, de Rudinak akkortájt felfelé ment a csillaga, valami hülye filmsorozatban ő volt a rosszfiú, akit aztán a való életben tényleg üldöztek a csajok, őt meg Helga üldözte, szóval a gyerek elég sok balhét élt meg abban a bérelt lakásban.

Sok évnek kellett eltelnie, hogy a nővérem kiadja Rudi útját, sok csalódás, vita, szétköltözés, békülés előzte meg. Rudi igazi operetthős, ő is kedvelte a drámai jeleneteket. Nem csodálkoztam, hogy Krisztián egészen más minőséget hozott a testvérem életébe. Ezért nem haragudtam rá, amikor láttam, hogy mindent, bármit megtesz azért, hogy normális otthont teremtsen maguknak és a gyerekeknek. Krisztián Daniellával is nagyon normális, például ezt a mostani spirituális útkeresését is feltehetően inkább ő támogatja.

Rudit pedig, amennyire lehetett, elfelejtette a család.

Aztán most itt van.

Talpig vigyorban besétál a házba, és ölelésre tárja a karját. Nem egészen világos nekem, kit akar megölelni az előzmények ismeretében, mindenesetre igyekszem a hátsó sorból nézni az előadást.

– Mindig haragudtam rá, kellemetlen egy ember – mormolja apám. – Életképtelen, bohém alak. Még csak gyerektartást sem fizetett Helgának.

Bólogatok, és habár egy-egy sörön kívül sosem iszom, most elfogadom apám borát. Mi ketten már csak ilyenek vagyunk, hátulról mozizunk.

Rudi közben a magasba emeli Bénit, egy cédét vagy mit ad Briginek, aztán átöleli a tesómat. Mint aki el sem ment. Mintha az elmúlt tíz év kitörlődött volna a memóriájából (mondjuk ez, őt és az életvitelét ismerve, nem is annyira elképzelhetetlen).

Nekem a nővérem volt az ideálom. Minden barátnőmet hozzá hasonlítottam. Okos-e annyira, jó csaj-e annyira, vicces-e annyira. Sokan elvéreztek az összehasonlításban. Más kérdés, hogy a természete egyre idegesítőbb lett, ahogy révbe ért Krisztián mellett, de akkor már úgyis felnőttem, és nem akartam egy ilyen idolt. Mert amíg Rudival volt, addig láttam benne az esendőséget is. Krisztián mellett pedig magabiztos megmondóember lett, azóta tényleg ő tud mindent a legjobban, hiszen lám, milyen jól alakult az élete, amikortól ő a saját sorsának a kovácsa. Ezt párszor elő is adta nekem, köpni-nyelni sem tudtam. Mert hát én ismerem őt a kezdetektől, és tudom, hogy a magabiztosság csak álca. Vagy legalábbis nem teljesen igaz. Illetve ezt remélem. Mert az esendő Helga sokkal szimpatikusabb volt. Még a hülyeségeivel együtt is. A tesóm, amikor még tudott röhögni saját magán, a világ legszórakoztatóbb embere volt. Azon gondolkozom most, Rudit látva, hogy Helga vajon mikor kezdett veszíteni a színeiből. És hát csak arra jutok, hogy mióta Krisztián alárakta a biztonságot. Pedig pont most kellene tündökölnie.

Persze nem mindennapi, ahogy Danival menedzselte az egészet. Mert nem mondhatnám, hogy nem volt jó anya. Oké, a gyerek sokszor aludt a vállán öltözőben, meg turnébuszban, és nem is mindig tudtak felkelni, hogy elinduljanak az óvodába, ki is rakták Danit néhányból, de azért jókat lehetett röhögni a sztorijaikon, és jól csinálta. Azzal együtt is, hogy sokat küzdött, képes volt arra, hogy saját magát is kinevesse.

Nóra is ilyen. Szórakoztató. Nem felelőtlen, mint Helga volt, de jó csaj, és szórakoztató. Lehet vele röhögni. Ágyban tévét nézni. Haverokkal elmenni és őt is vinni. Végül is ő, azt hiszem, az igazi nő nekem.

Nehéz ilyet kimondani.

Kopaszodom, tudtam meg az apámtól.

Nem, nem tőle tudom, egyébként is tisztában voltam vele.

Szóval mennek az évek, na.

És én olyan vagyok, mint régen. Éppen olyan.

– Ó, Alfonz, te aztán megváltoztál! – csap a vállamra Rudi. A napszemüvegét a kopaszodó fejtetőn tartja. Nem bírom az ilyet.

– Te is – bólogatok. Nem tudom, mire céloz pontosan, de nem is vagyok kíváncsi rá.

– Hallom, edzősködsz. Egyik haverom jár teniszezni a pályára, ahol órát adsz. Kemény meló.

– Jó az.

Beleiszom apám borába. Őszintén, nem tudom, milyennek kell lennie a jó bornak, mert nekem egyik sem igazán jó, úgyhogy ezt sem vagyok képes dicsérni.

Dani, miután elszabadul az anyjától és a nagyanyjától, odajön hozzám. Mellém ül. Kér egy pohár bort. Nocsak. A spirituális utazás része?

Apám tölt neki, aztán Danival elsétálunk a színes lakókocsiig.

– Tök jó ötlet, nem? – kérdezi. – Hogy a nagyiék csinálnak egy ilyen… tábort vagy mit. Bent is elalszik náluk két gyerek, meg én, meg itt is négyen. Végre valami normális dolog a családban.

– Aha – bólogatok. Eddig nem gondoltam, hogy ez a normális, én két unatkozó nyugdíjas hóbortos ötletének tartottam.

– Igen, a nagyiék nagyon menők. Megelőzik a korukat. Ezért is jöttem haza. Nem sok fiatalnak vannak ilyen normális nagyszülei, akik élményt adnak tiniknek. Nekem is élmény lesz. Levendulát árulni a tihanyi piacon… – mélázik, és megjelenik a mosoly a napbarnított arcán. – Amikor megláttam a posztjukat, éppen egy buddhista kolostorban voltam.

– Ott is van internet? – érdeklődöm.

– Uhhh. – Lesújtóan néz rám. – Néha kell egy kis huszonegyedik század az elvonulásban is, tudod.

– Oké.

– Szóval arra gondoltam, hogy lassan egy éve járom Ázsiát, megtanultam kevés pénzből túlélni, barátokat szerezni, internetet csiholni ott, ahol majdnem lehetetlen, és elfogadni, hogy nincs internet meg térerő ott, ahol valóban nincs, illetve megtenni egy belső utat, ami közelebb visz magamhoz – sorolja, én meg a homlokomat ráncolom. Iszunk, és sétálunk tovább. – De még mindig nem tudtam, mi a szart kezdjek az életemmel – bukik ki belőle. Meglepve pillantok rá. – Hát igen, tudod, mihez kezdjek, ha visszatérek. Ezért nem tudtam azt sem kitalálni, hogy mikor jöjjek haza. Mert minek? De azt is sejtem, hogy nem lehetek egész életemben hátizsákos utazó.

– Huszonnégy éves vagy.

– Oké, még van időm, de bármennyire utálom is a jogot, meg kell szereznem a szakvizsgát. Anélkül mi vagyok? Jogász, aki nem végezhet egyedül munkát? Értelmetlen volt az egész egyetem, ha így döntök. Mert a doktori cím micsoda egy szakvizsga nélküli ügyvéd számára?

– Ezért jöttél haza? Hogy megszerezd a szakvizsgát?

– Dehogy – ingatja a fejét. – A nagyiék ötlete miatt. A levendulás tréning miatt. Ezt a nyarat itt töltöm. Utána kénytelen leszek egy irodába elmenni dolgozni, és ha megszerzem a szakvizsgát, akkor valami normális dolgot fogok csinálni. Én nem válásokat fogok intézni.

– Hanem?

– Gőzöm sincs – vonja meg a vállát. – Létrehozzuk az igazi rekreációs levendulatábort önmagukat kereső tiniknek. Vagy környezetvédelmi programokban fogok dolgozni. Esetleg a bálnák kihalása elleni nemzetközi alapítványnak leszek aktivistája és jogi képviselője. Mit tudom én. Rengeteg lehetőségem van.

Ezen elgondolkozom. A rengeteg lehetőségen. Bírom ezt a hozzáállást. Én speciel egyik felvázolt perspektívát sem tartom megvalósíthatónak, hát hogy a fenébe kerülne Dani a bálnák kihalása ellen harcoló aktivisták közé úgy, hogy még valamennyit keressen is vele?

De hát az ő dolga. Nekem sem biztosabb a jövőm, és nem ígéretesebb a jövőképem.

A lakókocsi kívül belül tipp-topp. A kisbuszból kivették az üléseket, belekerült két keskeny ágy. Szuper, tényleg. Apámék bulija, de el kell ismerni, nem hülyeség.

Mire visszaérünk a teraszra, Rudi már ott borozik apámmal és Helgával. Odaülünk melléjük.

Vacsora, sztorik Ruditól, saját nagyságának fényezése. Daniella csillogó szemmel nézi. Hát mégiscsak az apja. Helga is el-elkuncogja magát, holott egészen nyilvánvaló, hogy a sztorik hetven százaléka merő kitaláció. Ha nő lennék, azonnal leellenőrizném a Google-on a Rudira vonatkozó találatokat. Meg lennék lepve, ha azt látnám, hogy van valami normális szerepe vagy munkája.

Nórától jön egy sms, egy gif. Imádja a gifeket. Én még csak értelmezni sem tudom őket. Valami mélyebb mondanivalójuk lehet, én ezen csak egy szőke csajt látok, aki bikiniben végigsimít a haján, és hátradől. Gőzöm sincs, mit jelent. Nóra napozik a teraszon? De hát már lement a nap. Vagy nyaralni akar? Esetleg szexre utal a bikini? Őt kell látnom a szőke csajban? Rémisztő ez a kommunikációs különbség. Szerinte az egész életet le lehet írni emojikkal meg gifekkel. Pedig már ő is harmincöt, de valahogy talán biztonságosabbnak érzi a képes kommunikációt. Mondjuk, ez a múltkori beszélgetésünk után nem is csoda.

Elég durván be vagyok nyomva, amikor aludni térek. Rudi felavatja a lakókocsit. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy min röhögtünk mindannyian olyan jót, miután a kicsik aludni mentek. Anyámék is elvonultak, mi ott maradtunk Helgával, Danival és Rudival, apa és lánya felváltva sztoriztak, Helga eleinte folyamatosan kiakadt, aztán ellazult. Végül is nem volt olyan rossz apám bora, még a gimis éveimet juttatta eszembe. Mert én nem tanultam tovább, nekem nincsenek egyetemi meg főiskolai élményeim. Oké, az edzői szakot elvégeztem, mert nem is láttam más utat magam előtt, miután rájöttünk, hogy a teniszt nem lehet már finanszírozni. Ahhoz, hogy eredményeket érjek el, szponzor vagy családi vagyon kellett volna. Menedzser híján nem tudtam szponzort szerezni, nem vagyok kilincselős típus. De nem bánom, hogy így alakult.

Csak most, ahogy Rudit látom, felmerül bennem, hogy én nem akarom azt, amit ő. Ötvenévesen be kell állnia szar produkciókba, hogy keressen valamit. Jó, ő humorral fogja fel, de akkor is. A sztorijai ennek ellenére viccesek. És egy olyan fényes világot mutatnak, ami számára szerintem már nem létezik.

Hajnalban küldök egy sms-t Nórának.

Egy bikini emojit, egy nap emojit, meg azt, hogy „Gyere le holnap. Várlak.”

Lehet, hogy meg fogom bánni.

Lehet, hogy nem.

Amíg nem próbálom, nem tudom meg.

Ébredés után az üzeneteket nézem. Amit elküldtem, és ami érkezett. Hogy miért nem mutattam be anyáméknak Era után senkit? Mert semmi szükség nem volt a „Mikor lesz az esküvő?”-típusú kérdésekre. Bő tíz év alatt jól leszoktattam őket erről, soha nem láttak mellettem senkit. Igazság szerint nem is volt senki, akit szívesen bemutattam volna.

Fáj a fejem és csontszáraz a szám.

Nóra szíveket küldött, és azt kérte, hogy írjam meg a koordinátákat. Ő a GPS-ben hisz. Én a térképben.

Hezitálok, felhívjam-e.

Nem vagyok egyébként ennyire bolond, soha nem volt gondom sem vele, sem más csajokkal, amikor kedvem volt, telefonáltam. De Nórával máshogy alakultak a dolgok.

Tudom, igen, hogy a védekezés két emberen múlik. És ha van egy olyan hüvelybe rakható izé, akkor ugye miért szórakozzon az ember óvszerrel. Megbeszéltük, nem akarok gyereket, bólogatott, védekezett.

Aztán terhes lett.

Hát ezen megy a problémázás hetek óta.

Nem állok rá készen. Nem fogok rá sosem készen állni. Mert például itt vannak a srácok, akiket edzek. Ők is kihoznak folyton a béketűrésből, noha már tinédzserek. Szóval a korral nem javulnak a dolgok. A nővérem gyerekeiről már ne is beszéljünk. Teljesen kiszámíthatatlan a hangulatváltozásuk, nem tudok és nem is akarok velük mit kezdeni. Oké, Dani rendben van, bár az ő spirituális meg ökomegszállott elképzeléseit sem értem. Ha az én gyerekem lenne, valószínűleg nem ment volna egyedül a világ faszára, egy szál hátizsákkal, a teljes egyetértésemet és anyagi támogatásomat élvezve. Hiába huszonnégy éves, mi a szart keres Kambodzsában meg Indiában, tök egyedül?

Aztán van még egy probléma. A szakmám. Negyvenévesen a testemből élek. Mert azért edzőpartner is vagyok. Józsi a szomszéd pályán néha székből adogat a felnőtt, a pályán csetlő-botló tanítványainak. Józsi még csak ötvenes, már jókora hasa van, és rohadt lusta. De akkor is. Nevetséges. És amikor ezt látom, hiába tudom, hogy lusta, én meg nem vagyok az, felrémlik előttem a saját jövőm.

Na most, ha egy teniszedző műanyag székben ülve adogat, még ha csak időnként is, akkor az nagyon gáz. Az már valaminek a vége. És Józsi alig több mint tíz évvel idősebb nálam. Nem ezt kellene csinálnia.

Én futok, játszom, edzem a srácokat, ez most jó jövedelem. De mi van, ha vége? Akkor majd visszatérek főállásban óraadó edzőnek, van még tíz jó évem. Addigra a gyerekem tízéves lenne, és aztán milyen pályát találok magamnak, hogy biztosítsam a jövőjét? Amikor a sajátom is bizonytalan.

Na ugye, hogy az egyetlen jó válasz, amit Nórának adhattam, az pontosan az, amit mondtam neki: „Vetesd el”.

Persze ezen megy a cirkusz. „Megtartja, vége köztünk, gondolkozzam, gondolkozzunk, majd ha jobbak lesznek a körülmények, ő már harmincöt és én se leszek fiatalabb, jó állása van, jól keresek most, ha mindenki így gondolkodna, senkinek sem lenne gyereke.” Azt hiszem, minden érvet és ellenérvet felsorakoztattam ebben a kis összefoglalóban, ami elhangzott köztünk.

Másnapos vagyok.

Kivánszorgok a klotyóra, aztán fürdőgatyában a teraszra. A többiek már reggeliznek. Anyám reggelije legendás. Lágytojás, sült kolbász, retek, hagyma, paprika, paradicsom, kecskesajt, ropogós zsemle. Összeszalad a nyál a számban.

Észreveszem, hogy Rudi kocsija már nem áll a kapu előtt.

– Elment – mondja Dani, és bekap egy gerezd paradicsomot, aztán Béni szájába is berak egyet. Helga a tányérjába bámul. Apám az öntözőt babrálja, anyám bemegy a konyhára egy adag sült szalonnáért. Brigi egy papírra rajzol, és nutellás kenyeret eszik, hiszen neki ez a reggeli.

Amikor kettesben maradunk Daniellával, felém fordul:

– Szerinted lefeküdtek?

– Mi van?

– Anyu és apu. Csak ketten maradtak, amikor mi elmentünk aludni. Anyu mutatta meg neki a lakókocsit.

– Nem tudom. Nem hiszem. Ahogy ők elváltak, nem hinném, hogy anyád bármikor is…

– Hát, nem tudom. Ma valami fura mosoly van az arcán. Majd nézd meg.

Őrület. Fura mosoly, és akkor mi van? A nőkkel sajnos ez a baj. Mindenbe beleképzelnek valamit, olyasmit, ami nincs is.

Segítek apámnak leszedni a már kinyílt levendulákat, Dani csokorba köti őket. Baromira ideges vagyok, érthetetlen számomra is.

Ebéd után avatom be anyámat:

– Munka után érkezik a barátnőm. Nem gond?

Titkon kicsit remélem, hogy gond. Akkor majd visszafordítom. Csak megérti, ha elmondom neki telefonon, hogy hülye a családom.

– A barátnőd? – Anyám nem tudja leplezni az örömét. – Nahát, jöjjön csak! Hallod? – kiált ki a konyhaablakon apámnak. – Ma megjön Alfonz barátnője!

– Melyik? – érkezik a kérdés a nővéremtől. Röhögök.

– Ezzel ne viccelj előtte, oké? – hajolok ki anyám mellett az ablakon.

– Aha, neked is csak addig nagy a szád, míg nem hallja a barátnőd…

– Rendben van. Remélem, szereti a halat. – Apám csak ennyit felel. A saját fogása lesz a vacsora. Ő készíti a sült keszeget. Az ő sült keszege a legjobb, leszámítva, hogy tele van szálkával (bár azt hiszem, az végül is a keszeg bűne).

Dani semmit sem mond. A gyerekek pláne. Mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy este majd beállít a barátnőm.

Nóra a jónő. De tényleg. Ő a Jó Nő az életemben. Két éve futottunk össze egy „all you can eat” étteremben, ahol általában az osztálytalálkozókat rendezik. Rohadtul nem akartam elmenni, mert tudtam, hogy a húszéves érettségi találkozónkon mindenki családi fotókat mutogat majd, meg sportkocsik fényképét, csomó dagadt hapsi meg férjjel érkező csaj, akiket látva kínosan érzem magam. Több okból is. Nóráék a tizenötödiket tartották, ugyanott. Mindkettőnk tányérja összetört, és a grillezett húsok szanaszét repültek, ahogy egyszerre fordultunk és összeütköztünk.

Van ilyen, nem?

Tényleg rohadt kínos volt az osztálytalálkozó. Férjek ugyan nem jöttek, de az egyik osztálytársunk teljesen kopaszon, kemoterápiás kezelés után érkezett, és akkor szembesültem azzal, hogy milyen szar az élet. És hogy milyen mázlista vagyok. Nem a családi fotók vitték a prímet, hanem mindenki megérezte az elmúlás szelét. Harmincnyolc évesen. Félek a haláltól, értem? Ezt az „értem?”-et természetesen a South Parkból kölcsönöztem. De a lényeg, hogy nem akarok még szembesülni az elmúlással, meg azzal, hogy mi történt emberekkel, akiket már a tablóképről sem ismernék fel.

– Rémes, ugye? – kérdezte akkor Nóra. A találkozóra célzott. Mosolyogtunk, bár nem volt valami jó kedvem. – Nekem a tizenötödik. Érettségi. Csak ketten vagyunk, akik nem tudunk gyereket meg férjet felmutatni – mosolygott tovább.

Aztán már új grillezett hússal a tányérunkon a terem két másik sarka felé indultunk.

Két órával később egyszerre léptünk le, és ragaszkodott hozzá, hogy elvisz a Nyugatihoz, ahonnan csak két percre lakom.

A Nyugatinál beültünk egy éjfélig nyitva tartó helyre, aztán megbeszéltünk egy „jobb” vacsorát.

Azóta együtt vagyunk. Sokat nevetünk, sokat szexelünk, és egyikünk sem ment többé osztálytalálkozóra.

Hat után érkezik. Nagyon bánom, hogy nincs nálam több tiszta póló. Azért mégis van egy kis odőrje annak, amit otthon a szennyesből halásztam ki.

Szűk farmerben, fehér ingben, magas sarkú szandálban száll ki a fekete kis Peugeot-ból, amelynek természetesen nyitva van a tetőablaka. Rövid, szőke haja rendezetlenül tökéletes tincsekben áll. Lassan sétálok elé, ráérősen, de aztán felgyorsítom a lépteimet, és ahogy kiszáll, átölelem.

Bemutatom. Mindenkinek.

Béninek nem, mert lövése sincs, miről van szó.

Helgán látszik, nem érti, hogy sikerült ilyen csinos csajt összeszednem. Főleg amikor megtudja, hogy két éve járunk. Nem, nem élünk együtt. És egy hálózatok összehangolásával foglalkozó nemzetközi cégnél dolgozik, projekteket menedzsel. Helga nem érti, kérdez. Én sem értem minden részletében, tök bonyolult munka, a leendő ügyfeleket kell végigvinnie egy kommunikációs-számítógépes hálózat kiépítési projektjén, sokszor kell külföldre utaznia. Anyám sem érti, de nem is az érdekli, hogy Nóra mivel foglalkozik. Apám udvarias. Daniella olyan lelkesen üdvözli, mintha szobatársak lettek volna egy indiai asramban.

Egészen büszke vagyok.

Az éjszaka nagyon jó, pedig az ágy szűk. A családomról beszélgetünk, röhögünk azon, amit az előző estéről elmesélek, sztorizom Rudi váratlan felbukkanásáról és még váratlanabb eltűnéséről. Nóra imádja a levendulát. Az illatát is. Eddig kizárólag szagként gondoltam rá, ezen most elgondolkozom.

Aztán hajnalban közlöm, hogy félek meg minden, de akkor jöjjön az a gyerek. Költözzünk össze.

Hát, nem tudom. Ez nagyon nagy elhatározás. Fogalmam sincs, mivel jár, és meg fogom-e bánni. Eladom a lakásomat? Vagy mégis, hogyan? Elképzelésem sincs, hogyan csinálják ezt az emberek. Két kis lakásból egy nagyot? És mi van, ha nem működik? Mi van, ha elveszítem a lábamat, mondjuk, és csak székből tudok majd adogatni, vagy ha kurvára megbetegszem? Akkor miből neveljük fel? Mi van, ha nem fog szeretni minket? Ha beteg lesz? Ha az én eszemet és nyelvérzékemet örököli, és nem az övét? Ha tehetséges teniszező lesz, de nem tudjuk miből finanszírozni? Ha magániskolába akarjuk járatni, és nem lesz rá pénzünk?

Ezeket a kérdéseket egyesével felteszem Nórának. Nagyon türelmes. De hát ő sem mondhatja, hogy biztosan működni fog a kapcsolatunk, hogy biztosan nem vágják le a lábamat, vagy nem leszek beteg, és hogy lesz a magánsulira pénzünk.

Úgyhogy csak azt suttogja, ő sem tudja a választ, de ő inkább a jó dolgokban bízik, rám hagyja a rémképek elképzelését, ahogy eddig is.

Hát kösz.

Reggel Krisztián is megérkezik. Helga bújik hozzá, feltűnően kedves, és igyekszik vázolni neki, milyen hülyeséget találtak ki a szüleink, de a férjének tetszik. Állítólag már vannak jelentkezők a nyári munkára Danin kívül (aki természetesen előnyt élvez mindenkivel szemben). Levendulát fognak gondozni, vágni, csokorba kötni, piacon eladni, strandolni és gondtalan nyarat megélni.

Nórának is tetszik az ötlet. Azt mondja, lejöhetnénk egy hétre júliusban vagy augusztusban, hogy mi is beálljunk a csapatba. Igazi holiday lenne, teszi hozzá.

Miért, mondja már meg valaki, meddig virágzik a levendula? Meddig lehet szüretelni?

Ezen tűnődöm még akkor is, amikor a reggelinél Nóra megosztja a családdal a hírt a gyerekről.

Miközben mindenki ujjong meg gratulál, arra gondolok, miért is ne lehetne egész nyáron szüret? Nehéz elképzelni, de talán nem lehetetlen.