– Valamit el kell mesélnem – köszörülöm meg a torkomat.
Simon lehunyt szemmel fekszik az ágyban, már alig látom az arcát, de nem gyújtok villanyt. Ezt még mindig furcsának találom: amint lemegy a nap, szinte rögtön éjszakai sötétség borul a városra. Nincs átmenet, nincs igazi alkony – a nap lemegy, és azonnal besötétedik.
Simon szeme megrebben. Egy pillanatig azt hiszem, mondani fog valamit, de újra kisimul az arca, lehunyja a szemét, és nem válaszol. Fogalmam sincs – pedig már ismerem őt egy ideje –, hogy elaludt-e, vagy relaxál, netán valahol az alvás és az ébrenlét határán lebeg. Reménykedem benne, hogy már alszik, hiszen akkor könnyebb… akkor könnyebb lesz elmondanom.
Merthogy el kell mesélnem neki, ami történt, az biztos. Anélkül nem élhetem tovább az életemet. Én, Anne Haley, harm
