– Így van, professzor úr – helyeselt Endre. – Tökéletesen így igaz. Én igazán szerettem Milánt. Vitatkoztunk, De szerettem őt. Most be kell látnom, bármennyire fáj is, be kell látnom, hogy becsapott.
Csaba csak nézte a teológust, de hallgatott. Ecker fejtegetése gondolkodóba ejtette. Tulajdonképpen minden szava igaz, egyetlen megállapításával sem szállhat vitába, és mégis, valami sejtésszerű érzés azt súgta, ne tagadja meg ezt a barátságot.
– Fiacskám – mondta szelíd, rábeszélő hangon Hajdúné –, azt hiszem, Ecker professzor úrnak tökéletesen igaza van. Megértünk, és nem vétesz a barátság ellen, ha az ígéretet megteszed.
– Nekem is ez a véleményem, Csaba – mondta az alezredes. – Úgy gondolom, köszönettel tartozunk a professzor úrnak, hogy személyében felelősséget vállalt érted.
– Igen –
