Rám emeli pillantását, mélyen a szemembe néz.
– Reggel, amikor a házatok előtt megláttam a motorját, újra a múltban éreztem magam, aztán megjelentél te. Nem csoda, hogy az árokban kötöttem ki – utolsó megjegyzésemmel próbálom oldani a feszélyezett hangulatot.
Apró mosolyra húzza az ajkát, ami ahogy jött, le is olvad róla, ismét a semmibe bámul üveges tekintettel. Meglep az érzés, hogy szeretnék neki mondani valamit, szeretném megvigasztalni őt. Szeretném elűzni a fájdalmát, a veszteségét, az űrt, amit az apja hiánya okoz neki. De nem tudom, hogyan, ezért nem mondok semmit. Várok, hátha arra van szüksége, hogy valaki meghallgassa, valaki megértse.
– A balesete óta nem ültem motoron – szólal meg végül. Nem merek megmozdulni, sőt még levegőt venni sem, nehogy ezzel megzavarjam. – Úgy érezt
