A VILÁGHÍR
(Egy ostrom története)
Amíg Gyulai Pál évről évre mérgesen durrogtatta kisded karikás ostorát: Jókai nem becsüli meg a tollát – Jókai nem elég művelt – Jókai gyerekes, sőt léha – Jókai olyan, mint a vadember, csillogó üveggyöngyök után kapkod – egy másik kortársa, Arany János 1861-ben elolvassa a Szegény gazdagok-at, és csendesen megjegyzi a Szépirodalmi Figyelő-ben: „A prózában Jókaié az elsőség; mintha újra tanulnók tőle a kedves anyai nyelvet.”
Ez volt az ereje: a kedves anyai nyelv.
És mi volt a titka? A siker, a népszerűség titka? Élete végén – egyik emlékezésében – maga árulja el: a mese. Nem amolyan egyszerű, kankalinszerénységű, akármilyen mese, de egy káprázatos, szédítő, ritka virág: a keleti mese. Annak minden bősége, gazdagsága, fűszere, illata. A hazai tájakat é
