MAGYAR SZECESSZIÓ
(Juhász Gyula)
A franciák az „ennui” szóval valamikor a fájdalmat, a szenvedést jelölték; később a baudelaire-i tájak szörnyű rémévé lomposodott: az „unalom” lett belőle. Juhász Gyula költészete mintha csak ezt a szót varázsolná vissza eredeti érzékenységébe: az unalmat, az élet kellemetlenségeit ő fájdalommá és szenvedéssé nemesíti át. Úgy tagadja meg a világot, hogy eloldja magát tőle. Már földi kapcsolatok nélkül szól az életről:
Ó, szerelem, azért én nem tagadlak
És tartalak tovább is én Uramnak,
De egy tűnő árny többé nem zavar.
Mint egy gyermek nézi a poklot: „Bús gyermek, aki mindent megtudott már.” És aki olyan magasan lebeg a világ felett, annak nem adhatnak örömöket többé a „távol indiák” sem, aki éppen távozik innen, az forró szeretettel vallhatja magát e
