Aliz az ósdi kápolna kopott padsorának végében üldögélt, és csöndben várt a halálra.
A halálra, ami egész nap nem akart megérkezni. Csakhogy a lány türelmes volt, mert tudta, hogy jönni fog.
A lány kora reggel indult el otthonról, és a falu szélén álló iskola helyett az erdő mélyén megbúvó imaházba ment. Úgy érezte, képtelen lenne úrrá lenni az izgatottságán, és álló nap az iskolapadban ülni, jópofizni az osztálytársaival. Amúgy sem volt soha közösségi ember. Csöndes, zárkózott, de mégis mosolygós, üde kis teremtésnek ismerték.
Aranybarna haja bájos, kerekded arcát keretbe foglalva, apró hullámokban omlott a vállára. A máskor élénk tekintete most tompa fáradtságot tükrözött. Kimerítette a várakozás, az éhség, csakúgy, mint a novemberi hideg. A kápolnát soha nem fűtötték, és ridegségét c
