Phoenix
Szent szar!
Most aztán nyakig ülök benne. Forog a gyomrom, ahogy visszhangzanak a fejemben a szavai.
Kell, hogy legyen egy kiút erről a hajóról.
Nehéz közönyt színlelni, és hiába erőlködöm. Mert bármennyire is igyekszem, megüli a gyomromat, amit mondott, és az étel, amit az imént a számba tömtem, cseppet sem javít a közérzetemen. Érzem, ahogy felszalad az epe a torkomon. Nyelni próbálok, de nem könnyű.
Lassan, óvatosan nyúlok a vizespohárért.
Enni és inni, sőt, szinte bármit képtelenség megkötözött kézzel csinálni. Minden mozdulat jobban fáj, mint az előző. A műanyag a bőrömbe váj, de nem mutatom ki a fájdalmat. Nem akarom, hogy lássa, mennyire fáj.
Szerencse, hogy nem a hátam mögé kötötte a kezemet. Az tényleg szívás lenne.
A számhoz emelem a poharat, és belekortyolok a ví
