Carrie

ELSŐ RÉSZ: VÉRRE MEGY-2

Nehezen hihető az ebből fakadó hipotézis, miszerint Mrs. Margaret White nem tudta, hogy terhes, vagy hogy a szó valójában mit jelent; kutatók, mint J. W. Bankson és George Fielding újabban azt feltételezik, hogy mivel a terhesség a nemi aktus „bűnéhez” kapcsolódik, annak gondolatát is teljességgel elfojtotta magában. Egyszerűen nem hitte el, hogy ilyesmi vele előfordulhat.

A Wisconsin állambeli Kenoshába írt három levelének tanúsága szerint Mrs. White az ötödik hónaptól kezdve abban a hiszemben élt, hogy „női szerveiben” rákos burjánzás indult meg, és hamarosan megtér férjéhez a mennyországba…

***

A folyosók már szerencsésen kiürültek, amikor tizenöt perccel később Miss Desjardin felvitte Carrie-t az irodába. Halk mormogás szűrődött ki a zárt ajtók mögül.

Carrie addigra abbahagyta a sikítást, de még mindig megállíthatatlanul zokogott. Desjardin végül maga helyezte el a betétet, megnedvesített papírtörülközőkkel lemosta a lányt, és belebújtatta egyszerű pamut alsóneműjébe. Közben kétszer is megkísérelte elmagyarázni a menstruáció természetes voltát, de Carrie fülére szorított kézzel sírt tovább.

Az igazgatóhelyettes, Mr. Morton egy szempillantás alatt kint volt az irodájából, amikor beléptek. Két fiú, Billy deLois és Henry Trennant, akik kioktatásra vártak, mert elbliccelték a franciaórát, székükből meresztgették a szemüket.

– Jöjjenek be – mondta Mr. Morton sietve. Desjardin válla fölött a fiúkra lesett, akik a véres ujjnyomot bámulták a rövidnadrágon. – Mi olyan érdekes?

– Vér – felelte Henry bárgyú mosollyal.

– Dupla bezárás – förmedt rájuk Morton. A vérnyomra nézett és pislogott.

Aztán behúzta mögöttük az ajtót, és keresgélni kezdte a baleseti bizonyítványt a felső fiók dossziéi között.

– Jobban vagy… izé…?

– Carrie – segített Desjardin. – Carrie White. – Mr. Morton végre ráakadt a nyomtatványra: hatalmas kávéfolt terpeszkedett rajta. – Arra nem lesz szükség, Mr.

Morton.

– Gondolom, megint a trambulin. Sajnos… hogy nem lesz?

– Nem. De Carrie-t haza kellene engedni, azt hiszem. Nagyon megrázó élményben volt része. – Jelzett a szemével, amit Morton észrevett, bár nem tudott mire vélni.

– Rendben, ha úgy gondolja. Helyes. – Visszagyömöszölte a nyomtatványt a dossziék közé, és bevágta a fiókot, de a hüvelykujját is odacsípte. Felnyögött. Elegánsan az ajtóhoz lépett, felrántotta, megnézte magának Billyt és Henryt, majd kiszólt:

– Miss Fish, kaphatnánk, kérem, egy kilépőcédulát? Carrie Wright.

– White – mondta Miss Desjardin.

– White – bólintott Morton. Billy deLois felröhögött.

– Egyheti bezárás! – bődült el Morton. Véraláfutás keletkezett a körme alatt, fájt, mint a fene. Carrie szakadatlan, monoton sírt bentről.

Miss Fish elétette a sárga kilépőcédulát, Morton pedig ezüsttollával ráfirkálta a monogramját, miközben megvonaglott az arca a kíntól.

– Hazavitessünk kocsival, Cassie? – kérdezte. – Hívunk egy taxit, ha szükséges.

Carrie megrázta a fejét. Morton émelyegve észlelte orrcimpájánál a felgyűlt váladékot; inkább Miss Desjardinra nézett.

– Haza tud menni egyedül – mondta az –, itt lakik a Carlin Streeten. Még jót is tesz neki a friss levegő.

Morton átnyújtotta a sárga papírlapot.

– Akkor mehetsz, Cassie – tette hozzá nagylelkűen.

– Engem nem úgy hívnak! – sikoltott fel a lány váratlanul.

Morton megtorpant, Miss Desjardin pedig úgy ugrott odébb, mint akit fejbe kólintottak. Az íróasztalon levő súlyos kerámia hamutartó (Rodin Gondolkodó-ja melynek előrehajtott feje cigarettacsikkek gyűjtőtartálya volt) hirtelen lefordult a szőnyegre, mintha a sikoly ereje elől keresne fedezéket. Csikkek szóródtak szét a halványzöld padlószőnyegen, és a Morton pipájából kivert hamu.

– Ide hallgasson – mondta Morton, és igyekezett szigorú képet vágni –, én megértem, hogy fel van dúlva, de ez még nem jelenti azt, hogy…

– Kérem – suttogta Miss Desjardin.

Morton rápillantott, aztán kurtán bólintott. Igyekezett szeretetre méltó John Wayne-figurának tűnni, mialatt az igazgatóhelyettességgel járó fegyelmezési problémákkal küszködött, de ez kevéssé sikerült. Az adminisztrációtól (gyülekezeti vacsorákon, iskolatanácsi funkcióiban és az American Legion díjkiosztó ünnepségein Henry Grayle igazgató védnöksége alatt) megkapta az „imádni való Mort” nevet. A diákok testületileg, talán némileg pontosabban, így nevezték: „az agyament szófosó irodakukac”. Minthogy azonban a Billy deLoishoz és Henry Trennanthoz hasonló diákok nemigen szólaltak fel az iskolatanácsban vagy a városházán, az adminisztráció díszítő jelzője vitte el a pálmát.

Most tehát az imádni való Mort, titokban tovább dédelgetve beszorult hüvelykujját, Carrie-re mosolygott.

– Hát, csak menjen, Miss Wright. Vagy jobb szeretne leülni egy kicsit, míg összeszedi magát?

– Hazamegyek – mormogta Carrie, és hátrasöpörte a haját. Fölkelt, és Miss Desjardinre nézett tágra nyílt szemmel, sötéten. – Kinevettek. Megdobáltak. Mindig kinevetnek.

Desjardin tehetetlenül pillantott rá.

Carrie kiment.

Csönd volt egy másodpercig: Morton és Desjardin a tekintetükkel követték. Aztán félszegen a torkát köszörülve Mr. Morton leguggolt, hogy összegyűjtse a hamutartóból kiborult szemetet.

– Hát ez meg mi volt?

Desjardin felsóhajtott, és csendes utálkozással nézte a rövidnadrágján száradó barna foltot.

– Megjött a menzesze. A legelső. A zuhanyozóban.

Morton újból a torkát köszörülte, elpirult. Még sebesebben mozgatta a papírt, amivel söprögetett.

– Nem lehet, hogy egy kicsit… izé?

– Idős hozzá? Persze. Annál mélyebben érintette. Habár nem értem, hogy az anyja… – Kisiklott gondolat, el is felejtette rögtön. – Lehet, hogy nem találtam fel magam, Morty, de fel sem fogtam az egészet. Azt hitte, elvérzik. Meghal.

Morton ránézett.

– Szóval szerintem félórával ezelőtt még azt sem tudta, hogy menstruáció van a világon.

– Ideadná azt a kis kefét, Miss Desjardin? – Desjardin elolvasta a feliratot a kefe nyelén: Chamberlain Háztartási Cikkek – ELSÖPRŐ SIKER; Morton pedig megpróbált egy kupac hamut összekotorni a papírra. – Marad még a porszívónak is, úgy nézem. Lehetetlenség fölszedni mindet… Ennyire az asztal szélére raktam volna a hamutartót? Jószerivel… leugrott, mi? – Beütötte a fejét az asztal sarkába, és hátradöccent. – Nem látom be, Miss Desjardin, hogy egy lány hogyan képes három évet eltölteni a gimnáziumban a menstruációval kapcsolatos alapvető ismeretek nélkül.

– Számomra is felfoghatatlan, de másképp nem tudom megmagyarázni a viselkedését. Az osztályban mindig is ő volt az áldozati bárány.

– Ja. – Morton beborította a hamut és a csikkeket a szemétbe, leporolta a kezét. – Azt hiszem, megvan. Margaret White lánya, biztosan. Így már hihetőbb. – Leült az íróasztala mögé, és bocsánatkérően mosolygott. – Annyian vannak. Eltelik öt év, és egyetlen arccá olvadnak össze. A bátyjuk nevén szólítom az öccsöket, ilyesmi. Nem könnyű.

– Értem.

– Na, csak várjon, majd ha húsz éve lesz a pályán, mint én – Morton rosszkedvűen vizsgálta a véraláfutását. – Megkap egy ismerős gyereket, és aztán rájön, hogy az apját tanította, amikor kikerült az egyetemről. Margaret White még előttem járt ide, nem győzök hálát adni érte. Azt mondta Mrs. Bicente-nek, Isten nyugosztalja, hogy az Úr külön kemencét készít neki a pokolban, amiért szót ejtett Darwin evolúciós elméletéről. Kétszer is felfüggesztették, egyszer a táskájával ütötte-vágta az egyik osztálytársát, a legenda szerint ugyanis cigarettázáson kapta. Sajátságos vallási nézetek. Igen sajátságosak. – A John Wayne-maszk hirtelen semmivé foszlott. – Na és a többiek? Tényleg kinevették?

– Rosszabb. Ordítoztak, és egészségügyi betétekkel hajigálták, amikor beléptem. Mintha csak mogyoróval dobálóznának.

– Nahát A mindenit. – John Wayne a múlté: Morton egyszerre pulykavörös lett. – Tud neveket?

– Igen. Nem az összeset, bár lehet, hogy beárulják egymást. Christine Hargensen volt a főkolompos… mint általában.

– Chris és az ő Miki egerei – dünnyögte Morton.

– Aztán Tina Blake, Rachel Spies, Helen Shyres, Donna Thibodeau a húgával, Mary Lila Grace-szel, Jessica Upshaw. Meg Sue Snell. – Desjardin a homlokát ráncolta. – Mondjuk, Sue-ból nem nézné ki az ember. Nem jellemző rá az efféle… attrakció.

– Beszélt a lányokkal?

Miss Desjardin hangja bánatosan elcsuklott.

– Kikergettem őket a csodába. Meg voltam zavarodva. És Carrie hisztériás rohama…

– Aha. – Morton összekulcsolta az ujjait. – De szándékozik beszélni velük?

– Hogyne. – A tornatanárnő hangjában volt némi vonakodás.

– Jól érzékelem, hogy…?

– Valószínűleg igen – Desjardin savanyú arcot vágott. – Bagoly mondja, tudom, de… megértem az érzéseiket. A legszívesebben és addig ráztam volna azt a lányt, amíg… Talán a menstruáció váltja ki a nőben ezt az ösztönös dühöt, nem tudom. Sue Snellt most is magam előtt látom. A szemét.

– Aha – ismételte bölcsen Mr. Morton. Ő nem értette a nőket, és egy cseppet sem kívánt a menstruációról társalogni.

– Holnap beszélek a fejükkel – mondta Desjardin, és felállt. – Nem árt a körmükre koppintani.

– Helyes. A tett súlyához mérje a büntetést. Ha pedig úgy találja, hogy jobb, ha felküldi őket hozzám, hát csak…

– Köszönöm. És még egy dolog: kiégett egy körte, miközben a lányt nyugtatgattam. Mindennek a tetejébe.

– Leküldöm a gondnokot – ígérte Mr. Morton. – És köszönöm a helytállását. Szólna Miss Fish-nek, hogy küldje be Billyt és Henryt?

– Természetesen.

Miss Desjardin távozott, a férfi pedig hátradőlt, és szabadjára engedte a gondolatait. Amikor a két hírhedett lógós, Billy deLois és Henry Trennant befelé settenkedett, már lélekben megnyugodva húzta össze a szemöldökét, és felkészült, hogy jól lehordja őket.

Amint Hank Grayle-nek gyakran mondogatta, lógósokat eszik reggelire.

***

Padra vésett szöveg a Chamberlain algimnáziumban:

ÍRJAK, DE MIT? CARRIE WHITE EGY SEGGFEJ.

***

Carrie végigment a Ewen Avenue-n, és a jelzőlámpánál átvágott a Carlin felé. Fejét lehorgasztotta; igyekezett semmire sem gondolni. A görcsök erős, szorongató hullámokban jöttek, ettől függően hol gyorsított, hol lassított, mint a porlasztóhibás autó.

Kvarc csillogása a betonban, eső áztatta ugróiskola elhalványult vonalai, szétlapított rágógumi, alufóliadarabok, nyalókamaradványok. Gyűlölnek, és sose hagyják abba. Sose unják meg. Egypennys érme egy bemélyedésben. Belerúgott. Ha Chris Hargensen vérben úszva könyörögne kegyelemért. Patkányok másznának az arcán. Jó. Ez jó. Ez jó lenne. Lábnyom a kutyaszarban. Pesszárium megfeketedett göngyölege, valami kölyök kaviccsal ütögette. Cigicsikkek. Sziklába verni a fejét, kővel betörni. A többinek is. Ez jó. Ez jó.

(édes jézus kérünk téged)

Ha a Maminak jó volt. Nem kellett az év minden napján a farkasok közé mennie, a gúnyolódók karneváljára, a tréfálkozók, mutogatók, kezüket dörzsölők közé. Vagy nem Mami mondta, hogy eljő az ítéletnek Napja

(a csillagnak neve pedig Üröm és gyötretnek majd a skorpióktól)

…és egy angyal karddal a kezében?

Bárcsak ma lenne, és Jézus nem pásztorbottal jönne és báránnyal, hanem jókora kövekkel a markában, hogy összezúzza a gúnyolódókat és a vihogókat, hogy gyökerestül kiirtsa, bömbölve elpusztítsa a gonoszt – a vér és igazságosság szörnyűséges Jézusa.

S ha felemelt karja és kardja ő lehetne.

Próbált beilleszkedni. Megtagadta Mamit ezernyi módon, igyekezett kitörni a karanténból, amibe zárták, már a legelső naptól fogva, amikor a Carlin Street-i kis ház biztonságos környezetéből Bibliával a hóna alatt elindult a Barker Streeten lévő iskolába. Még most is emlékezett arra a napra, a rettenetes csöndre, ahogy bámulták, mert az ebédlőben evés előtt térdre borult – akkor felharsant a nevetés, és visszhangzik azóta is.

De olyan volt a karantén is, mint a vér, csak mossa, mossa, de nem tudja eltávolítani. Nem borult térdre többé nyilvánosan, bár ezt a Maminak nem vallhatta be; az emlék azonban megmaradt, benne és a többiekben is. Körömszakadtáig harcolt otthon, hogy a Keresztény Ifjúsági Táborba elmehessen, végül varrással maga kereste meg a pénzt. Mami óvta: megmondta, hogy ez bűn, metodisták lesznek ott. baptisták és kongregacionalisták, hogy ez bűn és eltévelyedés. Megtiltotta Carrie-nek, hogy ússzon. Ennek ellenére úszott, sőt nevetett, amikor víz alá nyomták (míg már nem kapott levegőt, pánikba esett, és sikoltozni kezdett), részt vett a programokban; de továbbra is őt ugratták, az ájtatos manót, így aztán egy héttel korábban tért haza, kisírt és véres szemmel, Mami pedig várta az állomáson, és komoran intette, hogy őrizze meg kínzatásának emlékét mint bizonyságot, hogy Mami tudta, Maminak igaza volt, és üdvözülni vagy akár csak megértést találni egyedül a karanténon belül lehet. „Mert szoros a kapu és keskeny az út”, mondta Mami a taxiban, otthon pedig hat órára a gardróbba zárta.

Azt is megtiltotta természetesen, hogy a lányokkal együtt zuhanyozzon; Carrie elrejtette tisztálkodócsomagját az öltözőszekrényben, és mégiscsak zuhanyozott, részeként annak a szégyenteljes és zavarba ejtő ruhátlan szertartásnak, amitől azt remélte, hogy lassanként ledönti a falakat…

(de ma jaj ma végképp)

Az ötéves Tommy Ebter kerekezett a túloldalon, kicsiny, élénk tekintetű fíúcska alacsony, piros edzőgumis Schwinn biciklin. Egy rajzfilmslágert dúdolt maga elé; amikor meglátta Carrie-t, felcsillant a szeme, és kiöltötte a nyelvét.

– Hülye seggfej! Ájtatos manó!

Carrie füstölgő gyűlölettel nézett vissza rá. A bicikli kerekei megcsúsztak, és Tommy rémülten kiáltva felborult, testére zuhant a kerékpár. Carrie mosolyogva továbbment, Tommy jajveszékelése kedves dallamként zajgott a fülében.

Bárcsak tudna ilyet csinálni, amikor csak akar.

(most igen)

Hirtelen megdermedt, hétháznyira a sajátjuktól, és a semmibe bámult. Mögötte Tommy könnyes szemmel, felhorzsolt térdét simogatva mászott vissza a biciklijére. Kiáltott még valamit, de Carrie oda se figyelt – komolyabb kiáltozókkal volt dolga elégszer.

Arra gondolt

(ess le a bicajról vágódj el és törd be a szaros fejedet)

és tényleg történt valami.

Az agya… kereste a szót… meghajlott. Nem ez az, de valami ilyesmi. Érzett egyfajta különös agyi görbületet, hasonlót a súlyzóval emelkedő könyökéhez. Még ez sem a legjobb, de közelít. Egy erőtlen könyök. Gyermek gyönge karja.

Görbület.

Elszántan Mrs. Yorraty ablakára meredt, és arra gondolt:

(hülye slampos szuka ablaka törj be)

Semmi. Az ablak derűsen csillogott a kilencórai napsütésben. Újabb görcs állt Carrie hasába, és tovább lépett.

De… a villanykörte. És a hamutartó, el ne felejtsük.

Visszanézett

(vén tyúk utálja a mamit) 11