Evan
A szokásosnál is hűvösebb van, miközben haladok a járdán. Az utca csendes, egy lélek sincs a láthatáron. Még a sikátorok rejtekében sem. Pedig valaki mindig ott leselkedik. Mindig figyel, és vár.
De ma este nem.
A laza hó ropog a csizmám alatt, és csak a ködöt látom minden egyes hazafelé tartó lépésnél.
A házunk előtt villogó utcai lámpa felkelti a figyelmemet.
Beáll a sötétség abban a pillanatban, hogy felsétálok a lépcsőn, és kinyitom az ajtót.
Olyan csend van, hogy az az első gondolatom, hogy hálát adok, amiért már nem sír. Mióta elmondtam neki az igazságot, Kat már nem az az ember, aki volt.
Ugyanúgy tekint rám, ahogy én tekintek magamra. Most állandóan szomorú, szeme vörös, és arcát olyan szégyenkező kifejezés borítja, ami elfedi szépségét, és ez mind miattam van. Tönkrete
