Érted élek

Chapter 3

Kat

Azt mondtad, örökké szeretni fogsz,

De az örökké túl hosszúnak bizonyult.

Azt mondtad, az egyetlen igaz szerelmed én vagyok,

De mindketten hibáztunk.

A csalás és hazugság összetört minket,

És amit hagytál, az a fájdalom.

Az örökkévalóságot nekem ígérted,

De az „örökké” hiábavaló volt.

Nem mindennap olvashatsz arról az újságokban, hogy börtönbe kerül a férjed. Nem semmi érzés így megtudni.

A cipősarkam egyenletesen kopog a járdán, ahogy haladok a háztömb végéig, már csak egy kicsi van hátra.

A kisboltból cipelt műanyag zacskók belevájnak a karomba, a barázdák minden egyes lépéssel egyre vörösebbé válnak.

Már néhány háztömb után elkezdett fájni, de nem törődtem vele. Most már csak zsibbad. Megpillantom a házam, és onnantól csak a bejárati ajtóra koncentrálok. Börtön. Evan börtönben van, és a szívemet körülfogó satu könyörtelenül szorít, mióta olvastam a cikket az üzletben.

Nem tart sokáig, mire a tekintetem elvándorol a házról és a rám váró női alakra vetül.

A zsaru keresztbe font karral áll az épület előtt. Kontyba fogott szőke haját sapka takarja, tengerészkék nadrágot és hozzá illő kabátot visel, ami nem elég bő ahhoz, hogy elrejtse telt idomait. Lelassítok, ahogy kiszúrom, és újra össze akarok omlani.

Bárcsak bent maradtam volna a lakásban, és ne lettem volna éhes! Érzem a gondolat keserű ízét, ahogy haladok előre. Minden egyes lépés egyre jobban fáj.

Úgy tűnik, még mindig szeretem Evant, mert a tudat, hogy bajba került, teljesen felkavar.

De ez volt a jel, amit kerestem. Az utolsó szög a házasságom koporsójában. Tényleg vége. Csak őrizetben van, így nincs módom rá, hogy kihozzam, de ha lenne, akkor letenném érte az óvadékot és benyújtanám a válópert abban a pillanatban, hogy kilépünk a rendőrségről.

– Mrs. Thompson! – szólít meg a rendőr, miközben felcaplatok a kőlépcsőn.

– Jó napot! – válaszolok feszengve, nem akarok a szemébe nézni, ahogy a szégyenérzet felkúszik a gerincemen, és még fagyosabbá teszi az eleve hideg levegőt.

– Nicoli nyomozó vagyok – mondja a nő, én pedig bólintok, és érzem, hogy a bevásárlószatyrok belemélyednek az alkaromba, ahogy áthelyezem a testsúlyomat.

– Miben segíthetek, nyomozó? – húzom ki magam, és úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne, mit keres itt.

– Bejöhetek? – kérdezi úgy, mintha tényleg beengedném.

– Inkább ne! – válaszolom kissé nyers hangon.

Küszködöm egy kicsit a szatyrokkal, és hallom, ahogy zörögnek, miközben halkan sóhajtok.

– Hosszú volt ez a pár nap, és nem vágyom társaságra.

– Ezt akár a szeme alatti táskák is mondhatták volna.

Hangja nélkülöz mindenféle együttérzést.

Komoran felnevetek, és megköszönöm neki, a szó végét elnyújtom azzal a szándékkal, hogy közben elsétáljak mellette és belépjek a házba, de aztán újra megszólal.

– Sajnálom azért, amin keresztülmegy.

Habozom.

Állok egy helyben, és elfogadom az együttérzését. Szükségem van rá. Könnyek égetik a szemem, ahogy visszanézek rá.

– Mit akar?

– Talán jobb lenne, ha mégis bemehetnék – javasolja, és a karomon csüngő bevásárlótáskákra veti a tekintetét.

Megrázom a fejem. Ez nem fog megtörténni.

A vád gyilkosság, ha igazat írnak a lapok.

Senki mástól nem akarom hallani, csak a férjemtől. Hivatalosan még nem emeltek vádat ellene, de ahhoz, hogy az újságokba kerüljön, ötven-ötven százalék esély van rá, hogy annyi bizonyítékuk van ellene, hogy le is tartóztassák, és átkozott legyek, ha most beengedem őt, és … Még jobban emészteni kezd a szégyen a gondolatra, hogy biztosra kell mennem, nehogy adjak nekik bármilyen bizonyítékot, ami segíthetne elítélni őt. Mintha tényleg ő tette volna. Kizárt dolog, hogy ő volt. A férjem nem gyilkos.

– Kérdezzen bármit, amit csak akar, nyomozó, de fogja rövidre!

– Tudom, hogy maguk ketten válófélben vannak.

Ahogy kiejti a száján, bevillan a tegnapelőtti cikk.

– És figyelembe véve a társadalmi helyzetét, biztos vagyok benne, hogy hallotta, gyilkossággal fogják megvádolni a férjét.

Mélyen belélegzem a fagyos őszi levegőt, a tüdőm annyira lehűl, hogy már fáj. A cikk azt taglalta, hogyan vesztette el Evan a munkáját, a feleségét, és hogy most vádat emelnek ellene gyilkosságért. A szívem ugyanolyan tompán dobog, mint amikor először olvastam, élettelenül.

– Csak azt akartam megtudni, hogy van-e olyan információja, amit szeretne megosztani velünk?

Nicoli nyomozó mondatára rázom a fejem, és nem bízom magamban annyira, hogy megszólaljak.

– Nézze, tudom, hogy ez nehéz, de nagyra értékelnénk bármit, amit el tud mondani.

Egyenesen a szemébe nézek, és remélem, hogy érzi az összes gyűlöletet a tekintetemben. Ő nem gyilkos. Nem érdekel, mit hisznek.

– Nincs semmi más, amit el szeretnék mondani, azon kívül, hogy nehezek ezek a szatyrok.

A nyomozó összeráncolja a homlokát.

– Ha házkutatási parancsot kell szereznünk, és átkutatni a lakását, az nem lesz kellemes az ön számára.

– Csak próbálom megkímélni ettől – teszi hozzá lágyabb hangon.

Nem vagyok hülye, a jó zsarus szerepjátéka nem fog működni nálam.

Évekkel ezelőtt már kellett rendőrökkel beszélnem. Egy árva szót sem szóltam. Most sem fogok, erre mérget mernék venni.

– Ismerte Tony Lewist? – kérdezi, én pedig rázom a fejem, jelezve, hogy nem akarok beszélni, de ő megvárja, hogy hangosan is megerősítsem. A kezében lévő tollat a jegyzetfüzetéhez nyomja, ahogy ott áll kérdőn.

– Soha nem találkoztam vele.

– Tudja, hogy a férje hol vesz kokaint?

Az arcom szigorúvá válik, mikor megszólalok.

– A férjem nem kokózik.

Majdnem kicsúszik a számon, hogy már. Csinálta korábban. Sok olyan szarságot tett már, amit szégyellek, de az még előttem volt. Kettőnk előtt. Egy pillanatra megkérdőjelezem. Csak egy apró pillanat erejéig. De aztán ugyanolyan gyorsan elmúlik, ahogy jött.

Nicoli nyomozó elvigyorodik, és lapoz egyet a jegyzetfüzetében.

– Hamarosan megkapjuk a parancsot, hogy mintát vegyünk tőle.

A kezem hirtelen a hasamon terem, ahol kettőnk kisbabája növekszik, mintha a kicsi védelme megvédené Evant is. De gyorsan elhúzom onnan, amikor az egyik nehezebb szatyor előrecsúszik a karomon.

Nem kell tudnia, de el akarom mondani neki. El akarom mondani az egész világnak, hogy az az Evan, akit én ismerek, soha nem lenne képes megtenni azt, amit állítanak róla. De nem mondok neki semmit, és már amúgy is elég időt áldoztam rá.

– Jó magának – vetem oda, majd elsétálok mellette.

Bedugom a kulcsot a zárba, és elfordítom, de mielőtt kinyitnám az ajtót, a rendőrnő nekitámaszkodik, és megvárja, míg ránézek.

– Álljon félre, kérem! – mondom, miközben elönt a düh.

A düh, amit Evan és a rendőrnő iránt érzek.

– Valaki börtönbe kerül Tony Lewis haláláért.

– Valakinek kell is, de a férjem nem gyilkos.

Elborul az agyam. Szorosan megragadom az ajtókilincset, és érzem, ahogy a kemény fémben futó bonyolult mintázat a bőrömhöz nyomódik. Fagyos érzés, és a karom is fáj a vérkeringés hiányától. De képtelen vagyok elengedni. Nem bízom magamban.

– Nincs több mondanivalóm, úgyhogy bemegyek – minden egyes szó teljes eltökéltséggel hagyja el ajkamat.

– Itt hagyom a névjegykártyámat – válaszolja két hosszú másodperc után, miközben mogyoróbarna szeme a halántékomba fúródik.

Belecsúsztat egy névjegykártyát az egyik szatyorba, ami a jobb karomon csüng.

Nézem, ahogy elsétál, és visszatartom a megjegyzést a nyelvem hegyén, hogy ne fáradjon vele.

– Micsoda ribanc! – szakad fel belőlem abban a pillanatban, hogy kinyitom az ajtót, belépek, és hagyom, hogy a szatyrok a padlóra hulljanak.

Jéghideg a testem, és megöl a karomból és a vállamból sugárzó fájdalom. A lábam elgyengül, ahogy az ajtónak támaszkodom, hogy becsukjam. Üveges szemmel bámulok magam elé, majd tekintetem az üres előszobából a lépcsőre kalandozik.

Sírni akarok.

Fel akarom adni.

De leginkább azt kívánom, bárcsak jobb feleség lettem volna. Bárcsak visszatartottam volna Evant attól, amit tett.

Ismerem őt. Nem ő volt. Nem tudom, mit csinált, de nem ölt meg senkit.