A jövő minisztériuma

1.-1

1.Egyre melegebb lett.

Frank May felkelt a matracáról, és az ablakhoz ment. Barnás stukkós falak és csempék, színük, mint a helyi agyag. Kockaházak, amilyen az övé is, a tetőteraszokon lakók, akik éjszaka felmentek oda, mert a lakásokban túl meleg volt aludni. Most már elég sokan ácsorogtak a mellvéd mögött, kelet felé nézve. Az ég színe megegyezett az épületekével, egy kis fehérséggel azon a részen, ahol a NAP hamarosan felkel majd. Frank mély levegőt vett. Szaunában érezte magát. Pedig ez volt a nap leghűvösebb része. Egész életében legfeljebb öt percet töltött szaunában, és nem vágyott vissza. A forró víz esetleg, a forró, párás levegő semmi szín alatt. Nem értette, miért vágyakozik bárki arra a fojtogató, verejtékes érzésre.

Itt nem volt menekvés előle. Ha átgondolta volna, a világért sem jött volna ide. Bár ez a szülővárosának a testvérvárosa, más testvérvárosok is léteznek, más jótékonysági szervezetek. Alaszkában is dolgozhatna. Ehelyett verejték csípte a szemét. Csatakosra izzadt, noha csak egy sortot viselt, de az is átázott; a teste nedves foltokat hagyott a matracnak azokon a részein, ahol aludni próbált. Szomjazott, de az ágya mellett álló termosz üres volt. Az egész városban hatalmas szúnyogok módjára zúgtak a túlterhelt légkondik kültéri egységei.

A nap ekkor előbukkant a keleti látóhatáron. Úgy ragyogott, mint egy hidrogénbomba, mivel persze az is. Izzó fényszilánkjához képest elsötétültek a földek és az épületek, majd még inkább, amikor a szilánk lángvonallá folyt szét és körszeletté dagadt. Frank már nem is bírta tovább nézni. A napból áradó forróság szinte kézzelfoghatónak érződött, akár egy pofon. A napsugarak tovább melegítették az arcbőrét, pislogásra késztették. Szúrni kezdett a szeme, és annyira könnyezett, hogy már szinte semmit sem látott. Minden barna volt, bézs és szikrázóan, elviselhetetlenül fehér. Egy átlagos város Uttar Pradesben, reggel hatkor. A telefonjára nézett: 38 fok. Fahrenheitben ez – beütögette – 100,4 fok. A páratartalom 35 százalék. A kettő kombinációja készítette ki. Pár éve ez még a valaha mért legmagasabb wet-bulb, azaz nedves hőmérséklet lett volna. Most már csak egy átlagos szerda reggel.

Éles kiáltások hasítottak a levegőbe az utca túloldalán lévő tetőről. Riadt sikolyoknak hallatszottak; két fiatal nő hajolt át a falon, és kiabált le az utcára. Valaki nem akart felébredni a tetőn. Frank fogta a telefonját, és a rendőrséget hívta. Nem vették fel. Azt sem tudta, átment-e a hívás, vagy nem. Ekkor távoli szirénák zúgtak fel: mintha víz alól szólnának. A hajnal eljövetelével az emberek felfedezték a bajba került alvókat, és megtalálták azokat, akik már soha nem fognak felébredni a hosszú, forró éjszaka után. Segélyhívások. A szirénahangból ítélve némelyik be is futott. Frank újra a telefonjára pillantott. Fel volt töltve, és térerőt is mutatott. De továbbra sem tudta elérni a rendőrséget, amit többször is volt alkalma felhívni az itt töltött négy hónapja alatt. Már csak kettő maradt. Ötvennyolc nap, túl sok. Július 12., még a monszun előtt. Arra kellene koncentrálnia, hogy ezt a napot túlélje. Egyszerre egyet. Utána hazamegy Jacksonville-be, amit nevetségesen hűvösnek fog érezni ezek után. Lesz mit mesélnie. Viszont most szemben, a tetőn ott vannak azok a szegény emberek.

Ekkor hirtelen elhallgattak a légkondik. Újabb elkeseredett kiáltások hangzottak fel. Frank már egy pálcikát sem látott a telefonján. Áramszünet. Vagy átmeneti, vagy tartós. A szirénák istenek és istennők sikolyaira emlékeztették, mintha a teljes hindu panteon kétségbeesett volna.

Már beindultak a generátorok hangos kétütemű motorjai. Illegális benzin, gázolaj, kerozin, amit az ilyen esetekre tartalékoltak, amikor a cseppfolyósított földgáz használatát megkövetelő törvényeket felülírta a szükség. Várható volt, hogy az eleve rossz levegő hamarosan fojtogató gázpaplanná változik. Mintha egy régi busz kipufogójából kellene lélegezniük.

Franket ennek a puszta gondolatától is elfogta a köhögés, majd ismét inni próbált az ágya mellett álló termoszból. Még mindig üres volt. Levitte magával, és megtöltötte a lenti kamrában álló hűtőszekrény vízszűrős tartályából. A víz egyelőre nem melegedett fel az áramszünet ellenére sem, és most átkerült a termoszába, ahol még sokáig hideg marad majd. Egy jódtablettát is beledobott a biztonság kedvéért, és szorosan rácsavarta a kupakot. A súlya megnyugtatónak tűnt.

Az alapítvány pár generátort is tárolt a kamrában, néhány kanna benzinnel együtt, ami két-három napig bírta üzemeltetni az áramfejlesztőket. Ezt érdemes volt észben tartani.

A kollégái ott tülekedtek az ajtaja előtt. Hans, Azalee, Heather, kivörösödött szemekkel, kifulladva.

– Gyere már – mondták –, mennünk kell!

– Miért? – kérdezte Frank értetlenül.

– Segítséget kell szereznünk, az egész kerületben elment az áram, szólnunk kell a lakhnauiaknak. Orvosokat kell hívnunk!

– Aztán mégis honnan? – kérdezte Frank.

– Legalább megpróbálhatnánk!

– Én nem megyek sehova – válaszolta.

A többiek rámeredtek, majd egymásra néztek.

– Hagyjátok itt a műholdas telefont – javasolta. – Menjetek el segítségért. Én itt maradok, és szólok az embereknek, hogy mindjárt jöttök.

A többiek kelletlenül bólintottak, majd elrohantak.

Frank felvett egy fehér inget, amit azonnal át is izzadt. Kilépett az utcára. Generátorok köpködték a füstöt hangosan a túlforrósodott levegőbe, nyilván légkondikat táplálva. Frank visszafojtotta a köhögést. Túl meleg volt a köhögéshez: belégzéskor úgy érezte, mintha egy kemencében fuldokolna, ezért ismét köhögnie kellett. A párás levegőtől és a köhögés okozta erőfeszítéstől még jobban kimelegszik az ember. Néhányan segítséget kértek tőle. Azt válaszolta nekik, hogy már úton van. Délután kettőkor megérkezik, mondta. Akkor menjenek el a klinikára. Addig pedig vigyék az öregeket és a kicsiket légkondicionált helyiségbe. Az iskolákban is van klíma, a középületekben is. Menjenek oda. Kövessék a generátorok hangját.

Minden épület kapujában kétségbeesett emberek csoportosultak, mentőre vagy halottszállítókra várva. Nemcsak köhögni volt túl meleg, hanem sírni is. Mintha még a beszéd is a túlmelegedés veszélyével fenyegette volna az embert. És egyébként is, mit mondhattak volna? A gondolkodáshoz is túl meleg volt. De még így is megszólították az emberek. Kérem, uram, segítsen, uram.

Menjenek kettőre a rendelőmbe, válaszolta Frank. Addig meg az iskolába. Menjenek zárt térbe, keressenek valahol egy légkondit. Vigyék magukkal az időseket és a gyerekeket.

De nincs hova!

Aztán eszébe jutott.

– Menjenek a tóhoz! Menjenek be a vízbe!

Ezt mintha meg sem hallották volna. Mint a Kumbh mela alatt, amikor az emberek Váránasziba mennek, hogy megfürödjenek a Gangeszban, próbálta elmagyarázni.

– Ott lehűlhetnek – mondta nekik. – A víz lehűti az embert.

Egy férfi megrázta a fejét.

– A víz a napon van. Olyan, mint a forró fürdő. Még a levegőnél is rosszabb.

Frank kíváncsian, riadtan, a saját nehézlégzésének tudatában elindult a tó felé vezető utcán. Az emberek az épületek előtt álltak, a bejáratoknál csoportosultak. Néhányan végigmérték, mások nem, mert a saját problémáik kötötték le őket. Tágra nyílt a szemük a kétségbeeséstől és a rettegéstől, kivörösödött a melegtől, a szmogtól, a portól. A napon lévő fémfelületek égették a bőrt, úgy táncolt felettük a forró levegő, mint a grillsütő felett szokott. Frank izmai zselévé puhultak, csak a gerincvelőjén végigszaladó rettegés tartotta függőlegesen. Lehetetlen volt sietni, de ő akart. Amennyire tudott, az árnyékos oldalon haladt. Ezekben a korai órákban az utca egyik oldala általában még árnyékos maradt. Olyan volt kilépni a napra, mintha egy tábortűz felé löknék az embert. Csak vánszorogni tudott a következő árnyékos folt felé a mellbevágó hőségben.

Odaért a tóhoz, és nem lepte meg, hogy néhányan máris nyakig merültek bele. A barna arcok kivörösödtek a forróságtól. A víz felett fényköd vastag rétege lebegett. Frank kiment a tó innenső oldalát határoló kanyargós betonútra, leguggolt, és könyékig a vízbe mártotta a kezét. Tényleg olyan melegnek érezte, mint a fürdővizet, vagy majdnem. A kezét benne tartva azt próbálta eldönteni, hogy vajon hidegebb vagy melegebb, mint a teste. Ezt nehezen lehetett megállapítani az izzó levegőben. Egy idő után arra jutott, hogy a felszín közelében nagyjából a vérével azonos hőmérsékletű. Ami azt jelentette, hogy jóval hűvösebb a levegőnél. De ha egy kicsit melegebb, mint a testhőmérséklete… nos, a levegőnél akkor is hidegebb. Furcsállta, hogy milyen nehezére esik ezt eldönteni. Végignézett a tóban lévő embereken. A víznek csak egy keskeny sávja maradt még az épületek és fák reggeli árnyékában, és hamarosan az a sáv is eltűnik. Utána az egész tavat besüti majd a nap, amíg a késő délután árnyékokat nem csal a túlsó oldalára. Ez nem jó. Napernyő, gondolta; mindenkinek van napernyője. Azt nem tudta pontosan, hány ember férne a tóba. Nem elég. A város népessége állítólag kétszázezer fő. Mezők és kisebb dombok vették körül, pár kilométerrel odébb más városok. Ősi elrendezésben.

Frank visszament a létesítménybe, a földszinti rendelőbe. Fel az eggyel feljebb lévő szobájába, végigszuszogva az utat. Az lenne a legkönnyebb, ha fekve várná ki a dolgot. Beütötte a széfjébe a kódot, és kinyitotta az ajtaját, kivette a műholdas telefont. Bekapcsolta. Az akkumulátor teljesen fel volt töltve.

Felhívta a delhi központot.

– Segítségre van szükségünk – mondta a nőnek, aki felvette. – Elment az áram.

– Itt is – válaszolta Preeti. – Mindenhol elment.

– Mindenhol?

– Delhi nagy részében, Uttar Pradesben, Dzshárkhandban, Bengálban. Néhány nyugati államban is, Gudzsarátban, Rádzsasztánban…

– Mit tegyünk?

– Várjuk a segítséget.

– Honnan?

– Nem tudom.

– Mit ígérnek?

– A hőhullám még kitart egy darabig. A szárazföld feletti felszálló levegő bevonzhatja a hűvösebb óceáni levegőt.

– Mikor?

– Azt senki sem tudja. A nagy nyomású cella hatalmas. Útját állta a Himalája.

– Vízben jobb lenni, mint levegőben?

– Persze. Amennyiben a testhőmérsékletnél hűvösebb.

Frank kikapcsolta a telefont, és visszatette a széfbe. Ránézett a falon lévő légszennyezettség-mérőre: 1300 ppm. Ez a kis szemcséket jelentette, a 25 nanométereseket és az alattiakat. Ismét kiment az utcára, és igyekezett az épületek árnyékában maradni. Már mindenki ezt csinálta; senki nem állt a napon. A városra füstként borult a szürke levegő. Túl forró volt ahhoz, hogy szaga is legyen, de perzselő érzés volt, mintha maga a hőség adná az aromáját, ahogy a lángét.

Frank visszament az épületbe, ismét kinyitotta a széfet, kivette belőle a kamra kulcsát, kinyitotta a kamrát, ahonnan kihúzta az egyik generátort és egy kanna benzint. Amikor meg akarta tölteni az áramfejlesztő üzemanyagtartályát, kiderült, hogy már tele van. Visszatette a kannát a kamrába, és az ablakhoz vitte a generátort, ahol a légkondi volt. Az ablakon át kivezetett készülék rövid áramkábele az ablak alatti fali konnektorba csatlakozott. A szobában nem használhatta a generátort a kipufogógáz miatt. Ugyanakkor ki se vihette az ablak alá, az utcára, onnan biztosan ellopták volna. Az emberek kétségbe voltak esve. Akkor viszont… Visszament a kamrába, és addig kotorászott, amíg egy hosszabbítót nem talált. Fel az épület mellvéd övezte tetőteraszára, ami négy emelettel az utcaszint fölött terült el. A hosszabbító csak a harmadikig ért le. Frank legyalogolt, leemelte a légkondit az ablakból, és lihegve, verejtékezve felcipelte a lépcsőn. Egy pillanatra megszédült, majd az izzadság csípni kezdte a szemét, és ettől elöntötte az energia. Kinyitotta a harmadik emeleti iroda ablakát, a párkányára állította a berendezést, majd rácsukta az ablakot, és kihúzta a műanyag oldallemezeket, amelyek teljesen elzárták a nyílást. Fel a tetőteraszra, ahol elindította a generátort, és hallotta, hogy fuldokolva, dadogva belekezd kétütemű dobszólójába. Az első pöffenés után nem látszott több füst. De hangos volt, biztosan meghallják. Ő is hallotta az áramfejlesztőket szerte a városban. Csatlakoztatta a hosszabbítót, lement a lépcsőn az emeleti irodába, bedugta a légkondit, és bekapcsolta. A gép reszelősen felzúgott. Beszippantotta a levegőt, de, te jó ég! Az egység nem működött. Ja, de mégis. Öt-tíz fokkal lehűtötte a külső levegőt – kábé harmincfokosra, úgy számolta, esetleg valamivel többre. Árnyékban ez oké, ki lehet bírni, még a páratartalommal együtt is. Csak ne erőltesse meg magát az ember. És a hűvösebb levegő le fog ömleni a lépcsőn, és betölti az egész épületet.

Odalent megpróbálta becsukni azt az ablakot, amelyikben a légkondi eredetileg volt, de kiderült, hogy beragadt. Ököllel rácsapott, majdnem betörte az üveget. Az ablakkeret végül megindult, és lesiklott. Ki az utcára, bezárni az ajtót. El a legközelebbi iskolába. Egy közeli kisboltban élelmiszert és italokat árusítottak diákoknak és a szüleiknek. Az iskola most zárva volt, így a kisbolt is, de néhányan ott ácsorogtak, és Frank fel is ismerte némelyiküket.

– A rendelőben megy a légkondi – mondta nekik. – Jöjjenek oda.

Egy csapat némán elindult utána. Hét-nyolc család, a bolt tulajdonosait is beleértve, akik bezárták az ajtót. Igyekeztek az árnyékos részeken gyalogolni, de már nem sok árnyék maradt. A férfiak mentek elöl, a feleségek a hátuk mögött próbálták libasorba terelgetni a gyerekeket, hogy mindnyájan árnyékban legyenek. Awádiul beszélgetnek, gondolta Frank, vagy bhódzspuri nyelven. Ő csak hindiül tudott valamennyire, és ezzel a helyiek is tisztában voltak: ezen a nyelven szóltak hozzá, ha mondani akartak neki valamit, vagy angolul. Frank nem tudta megszokni, hogy olyan embereken kell segítenie, akikkel nem tud beszélni. Már túllépett a hiányos nyelvtudása felett érzett szégyenen, és hindiül kérdezte a betegeit, hogy érzik magukat, hol van a családjuk, van-e hova menniük. Már ha tényleg ezt kérdezte. A megszólítottak meglepetten néztek rá.

Kinyitotta a rendelőt, és az emberek besorjáztak az ajtón. Minden útmutatás nélkül felmentek arra az emeletre, ahol a légkondi üzemelt, és leültek a padlóra. A helyiség hamar megtelt. Frank visszalépcsőzött a földszintre, kiállt az ajtóba, és mindenkinek felajánlotta a lehetőséget. Sokan éltek is vele, hamarosan az egész épület megtelt. Akkor bezárta az ajtót.