A jövő minisztériuma

5.

5.Egy üzemanyag-szállító tartálykocsival és lajtos kocsikkal mentünk oda, meg minden ilyesmivel. Mintha a semmibe hajtottunk volna be. Áram nélkül a szivattyúk sem működtek, semmi nem működött. Mielőtt bármit is csináltunk volna a halottakkal, az erőműveket próbáltuk beindítani. Amúgy sem tudtunk volna kezdeni velük semmit, a holttestek ott nyugodtak, ahol összeestek. És nemcsak az emberek, a marhák is. Amikor megláttuk azt a rengeteg hullát, a tehenekét, az emberekét, a kutyákét, valaki megemlítette, hogy a tibetiek hogyan temetik el a halottaikat, amit égi temetésnek neveznek: hagyják, hogy a keselyűk takarítsák el őket. És néhány keselyű tényleg nekilátott már, igen. Keselyű- és varjúfelhők. Biztosan utána repültek oda. A bűz néha rettenetes volt, de olyankor odébb mentünk, vagy megfordult a szél, és akkor enyhült. Mintha a szagokhoz is túl meleg lett volna, megsült a levegő. Főleg égett szagot lehetett érezni. És igen, égett is mindenféle. Amikor újraindult az áramellátás, Lakhnautól keletre szakadt kábelek okoztak bozóttüzet. Másnap feltámadt a szél, a tűz átterjedt a városokra, és először azt kellett eloltanunk, csak utána foglalkozhattunk bármi mással. A porrészecskék száma 1500 ppm-es értékeket mutatott.

Találtunk egy tavat, amiből szivattyúzhattunk, egy kisváros mellett, Lakhnau környékén. A tó tele volt holttestekkel, rettenetes látványt nyújtott, de kénytelenek voltunk beledobni a szivattyú csövét, mert vízhez akartunk jutni. Egy bozóttűz felől fújt a szél, és a tűz sebesen terjedt. Így aztán megkönnyebbültünk, amikor a lajtos kocsikba végre sikerült vizet szivattyúzni.

Azután valami megütötte a fülemet, először azt hittem, a szivattyú vezetékéből jön, egy kis nyikorgás. De később úgy hallottam, mintha a tó partjáról jönne, a partján végigfutó járdáról. Úgyhogy odamentem megnézni. Nem is tudom. Valahogy elevennek tűnt.

Egy férfi feküdt egy épület falánál, ami a járda másik oldalán állt, a tó mellett. A feje be volt bugyolálva egy inggel. Megláttam, hogy mozog, ezért odakiáltottam a többieknek, és odamentem hozzá. Egy firangi volt, haja és bőre barna, utóbbi az egész testén hámlott. Úgy nézett ki, mint aki megégett vagy megfőtt, nem is tudom – halottnak látszott, de mozgott. A szeme annyira bedagadt, hogy alig tudta kinyitni, de láttam, hogy engem néz. Miután segíteni kezdtünk neki, már semmit nem mondott, semmilyen hangot nem adott ki. A szája véresre repedezett. Azt hittem, talán elment a hangja, vagy az égéstől nem tud beszélni. Kanállal adogattuk neki a vizet. Nem mertünk túl sokat adni egyszerre. Miután eljuttattuk az üzenetet a parancsokságra, elég hamar odaértek az egészségügyiek. Átvették a férfit, és infúziókat kötöttek bele. Ő csak nézte, mit csinálnak. Végignézett rajtunk, utána a tó felé pillantott, de egy szót sem szólt. A szeme résnyire szűkült, nagyon vörös volt. Úgy nézett ki, mint aki totálisan megőrült. Mint aki teljesen másik fajhoz tartozik.