Alapítvány és Föld

8:

Hármasban ebédeltek, s ezzel gyakorlatilag be is töltötték az egész ebédlőt.

– Nagyon finom – jegyezte meg Pelorat roppant elégedetten. – Ez még az eredeti, terminusi készletből való?

– Nem, szó sincs róla – felelte Trevize. – Az már rég elfogyott. Ezt a Sayshellen vásároltuk, mielőtt Gaia felé vettük volna az irányt. Szokatlan, nem? Valami tengeri halféleség, de elég ropogós. Ami pedig ezt a másikat illeti, amolyan káposztafélének gondoltam, amikor megvettem, de az íze cseppet sem hasonlít rá.

Bliss figyelt, de nem szólt közbe. Óvatosan, nem nagy kedvvel csipegetett a tányérjáról.

– Enned kell, drágám – szólt rá szelíden Pelorat.

– Tudom, Pel, eszem is.

– Gaiai ételünk is van, Bliss – szólalt meg, akaratán kívül csöppnyi ingerültséggel, Trevize.

– Tudom – felelte Bliss –, de azt inkább későbbre tartogatom. Ki tudja, milyen hosszú ideig leszünk kint az űrben, és a végén kénytelen leszek ráfanyalodni a szigetemberek ételére.

– Olyan rossznak találja? Vagy Gaiának csak Gaiát szabad fogyasztania?

Bliss felsóhajtott.

– Van egy mondás nálunk: „Nincs nyereség, sem veszteség, ha Gaia Gaiát eszik.” Itt nem másról van szó, mint a tudatosság le- és felszállításáról. Bármit eszem Gaián, az maga is Gaia, s bármennyi alakul is át, válik belőle az én részemmé, Gaia marad akkor is. Azáltal, hogy megettem, az étel bizonyos hányada esélyt kap rá, hogy részt vegyen a tudatosságnak egy nagyobb intenzitásában, miközben más részei a veszteséglistára kerülnek, tehát alásüllyednek a tudatosság skáláján.

Elszántan beleharapott az ételbe, erőteljesen megrágta, majd lenyelte a falatot, csak aztán folytatta:

– Egyetlen óriási körforgás az egész. A növények megnőnek, megeszik őket az állatok. A táplálkozó állatok szintén táplálékká válnak. Minden szervezet, amely elpusztul, összekeveredik a humusz, a rothasztó baktériumok sejtjeivel, és így tovább – de akkor is Gaia marad. A tudatosságnak ebben a hatalmas körforgásában részt vesz még a szervetlen anyag is, és eközben mindennek megvan az esélye, hogy időről időre bekerüljön oda, ahol a tudatosság egy magasabb szintje működik.

– Mindezt ugyanígy el lehet mondani bármelyik világról – szólt közbe Trevize. – Az én testem minden egyes atomja hosszú múlttal rendelkezik, s ezalatt számtalan élőlény része lehetett, akár emberi lényé is, de hosszú időt tölthetett akár a tenger, akár egy széndarab, vagy egy sziklakő, vagy a felettünk fújó szél részecskéjeként.

– Gaián azonban minden atom ugyanakkor folyamatosan részese egy magasabb rendű bolygótudatnak is, amelyről maga semmit sem tud – ellenkezett Bliss.

– Hát akkor most mi történik azokkal a Sayshellről származó növényekkel, amelyeket az imént evett meg? – tudakolta Trevize. – Azok is Gaia részévé válnak?

– Igen… de meglehetősen lassan. Továbbá azok az anyagok, amelyeket kiürítek, éppoly lassan megszűnnek Gaia része lenni. Végül is mindaz, ami engem elhagy, Gaiával is elveszti a kapcsolatát. Még az a kevéssé közvetlen hipertéri kapcsolat is megszűnik, amelyet én fenn tudok tartani, hála a nagyfokú tudatosságomnak. Éppen ez a hipertéri kapcsolat teszi lehetővé, hogy a nem gaiai étel, ha már megettem, lassan bár, de mégiscsak Gaia részévé váljon.

– És mi a helyzet a mi készletünkben lévő gaiai ételekkel? Lassanként az is nem gaiaivá válik? Ha igen, jobb, ha minél előbb megeszi.

– Emiatt nem kell aggódnia – felelte Bliss. – A gaiai ételek olyan kezelést kapnak, hogy hosszú ideig Gaia részei maradnak.

Hirtelen Pelorat is megszólalt:

– De mi történik akkor, ha mi eszünk gaiai ételt? Egész pontosan mi történt velünk, amikor a Gaián ettünk gaiai ételeket? Lassanként magunk is gaiaivá kezdtünk válni?

Bliss megrázta a fejét, s az arcán különös, zavart kifejezés jelent meg.

– Nem, Pel, amit ti megettetek, az számunkra elveszett. Vagy legalábbis az a része elveszett, amely az átalakulás során a ti szöveteitekbe épült be. Az ürüléketek viszont Gaia maradt, vagy szép lassan Gaiává fog válni, úgyhogy végül az egyensúly megmaradt, de a látogatásotok eredményeképpen Gaia számtalan atomja vált nem Gaiává.

– Miért történt így? – kérdezte Trevize kíváncsian.

– Mert maguk nem bírták volna ki az átalakulást, még egy nagyon részlegeset sem. A vendégeink voltak, az igazat megvallva a kényszer hozta magukat a bolygónkra, és még azon az áron is meg kellett védenünk magukat a veszélytől, hogy bizonyos töredékeket elveszítünk Gaiából. Ezt az árat önként, de nem örömmel fizettük meg.

– Sajnáljuk – mondta erre Trevize, majd azt kérdezte: – De biztos abban, hogy a nem gaiai étel vagy bizonyos nem gaiai ételek ezzel szemben magának nem ártanak?

– Nem – felelte Bliss. – Amit maguk megehetnek, megehetem én is. Pusztán az nehezíti meg a dolgomat, hogy az ilyen ételeket nemcsak a saját szöveteim anyagává, hanem Gaiává is kell alakítanom. Ez egy lélektani korlát, amely megakadályozza, hogy élvezetet találjak az evésben – ezért eszem lassan, de idővel túlteszem magam rajta.

– És mi a helyzet a fertőzésekkel? – kérdezte Pelorat hirtelen támadt rémülettel. – Nem is értem, miért nem gondoltam erre már korábban. Bliss! Bármilyen világra teszed is a lábad, találkozhatsz olyan mikroorganizmusokkal, amelyek ellen nem tudsz védekezni, és a legegyszerűbb fertőző betegség a halálodat okozhatja! Trevize, vissza kell fordulnunk!

– Ne ess pánikba, drágám – nyugtatta meg Bliss mosolyogva. – A mikroorganizmusok is Gaiává dolgozódnak fel, ha az étellel vagy bármi más módon behatolnak a testembe. Ha valamilyen kóros folyamat jelei mutatkoznának, annál gyorsabban igyekeznek majd asszimilálódni, s mihelyt Gaiává váltak, már nem árthatnak nekem.

Az étkezés végére érve Pelorat belekortyolt fűszeres, meleg gyümölcsitalába.

– Te jó isten – mondta a száját nyalogatva –, azt hiszem, ideje lenne újra témát váltani. Határozottan az az érzésem, mintha ezen a hajón az én feladatom egyedül a témaváltás volna. Mi lehet ennek az oka?

– Az, hogy Bliss és én inkább ölre mennénk, de nem tágítanánk attól, aminek a megvitatásába egyszer belementünk – felelte Trevize komoly arccal. – Csak magán múlik, Janov, hogy meg tudjuk-e őrizni a józanságunkat. Milyen témáról beszélne a legszívesebben, öreg barátom?

– Átnéztem a Comporellonra vonatkozó anyagaimat; az egész szektor, amelyhez a bolygó tartozik, tele van a régi korokról szóló legendákkal. Letelepedésük idejét valahová az ősidőkbe helyezik, a hipertéri utazás első évezredébe. Beszélnek egy Benbally nevű legendás alapítóról is, noha nem tudják, honnan jött az illető. Szerintük a bolygó eredeti neve Benbally volt.

– És maga szerint mennyi ebben az igazság, Janov?

– A veleje, talán; de ki tudhatná, mi lehet a veleje?

– Egyetlen élő történelmi személyiségről sem tudok, akit Benballynak hívtak volna. Hát maga?

– Nem, én sem, de maga is tudja, hogy a Birodalom késői korszakában szándékosan elhallgatták a Birodalom előtti történelmi eseményeket. Az utolsó, zűrzavaros századok császárai mindent elkövettek, hogy visszaszorítsák a lokálpatriotizmust, mivel bomlasztó hatást tulajdonítottak neki – teljes joggal. Így aztán a galaxis szinte minden szektorában csak akkor indulhatott meg az igazi történelmi események feltárása – s ezzel együtt a teljes dokumentáció és a pontos időrend felderítése –, amikor már éreztette hatását a Trantor befolyása, és a szóban forgó szektor a Birodalom szövetségesévé vált, vagy hatalmi szóval csatolták hozzá.

– Nem hiszem, hogy a történelmet ilyen könnyen el lehetne törölni – jegyezte meg Trevize.

– Sokféle szempontból nem is lehet – válaszolta Pelorat –, de egy elszánt és nagy hatalmú kormány képes rá, hogy elhalványítsa az egykori események emlékét. És ha a kép kellőképpen elmosódottá vált, már csak az itt-ott fellelhető tárgyi anyagok, no meg elkorcsosult formában a népmesék őrzik a régi korok históriáját. Az efféle népmesék telis-tele vannak túlzásokkal, és az illető szektort valahogy mindig sokkal öregebbnek és hatalmasabbnak tüntetik fel, mint amilyen minden bizonnyal a valóságban volt. És szólhat egy-egy helyi legenda akármilyen butaságról, állíthat akármilyen képtelenséget a valósághoz mérten, a helybéliek számára hazafiassági kérdés, hogy higgyenek benne. Mutathatok magának meséket a galaxis minden szögletéből, melyek szerint az adott világ gyarmatosítása magáról a Földről indult el, noha nem mindig ezt a nevet adják a szülőbolygónak.

– Minek nevezik még?

– Számtalan néven. Néha az Egyetlennek, néha a Legöregebbnek, de hívják Holdas Világnak, amit néhány szaktekintély az óriás szatellitára való utalásnak tart. Mások azt állítják, hogy a név eredetileg Holtas Világ volt, melyben a holt egy pregalaktikus szó, ami halottat, elpusztultat jelent.

– Janov, álljon meg! – szólt Trevize szelíden. – Míg a világ világ, képes lenne idézni a szaktekintélyeket és az ellenszaktekintélyeket. Azt mondja, ilyen legendák mindenütt élnek?

– Ó, igen, drága barátom. Rengeteg. Csak el kell olvasnia őket, hogy ráérezzen arra az emberi szokásra, hogy az igazság kicsinyke magját miként lehet a valótlanság többszörös burkába göngyölni – valahogy úgy, ahogy a rhamporai osztriga burkolja gyöngybe a parányi homokszemet. Ez a hasonlat akkor jutott eszembe, amikor egyszer…

– Janov! Most megint álljon meg! Inkább azt mondja meg, különböznek-e bármiben is a többitől a comporelloni legendák.

– Ó! – Pelorat egy pillanatig értetlenül nézett Trevize-ra. – Hogy különböznek-e? Nos, azt állítják, hogy a Föld viszonylag közel van hozzájuk, és ez szokatlan. A legtöbb világ, amely említi a Földet – bármilyen néven is –, hajlamos rá, hogy a hollétét illetően bizonytalanságban hagyjon bennünket… esetleg valami végtelen messzeségbe vagy a senki földjére helyezi a bolygót.

– Igen, épp a Sayshellen állította valaki hasonlóképpen, hogy Gaia a hipertérben van – jegyezte meg Trevize.

Bliss fölkacagott.

Trevize gyors pillantást vetett rá.

– Így igaz. Ezt mondták nekünk.

– Elhiszem, de még mennyire – felelte Bliss. – Csak mulatságos, ennyi az egész. Persze mi akartuk, hogy ezt higgyék. Azt akartuk, hogy hagyjanak békén bennünket, és hol lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint a hipertérben? Ha az emberek elhiszik, hogy ott vagyunk, az olyan, mintha valóban ott is lennénk.

– És ugyanígy létezik valami, ami elhiteti az emberekkel, hogy a Föld nem létezik, vagy rettenetesen messze van, vagy a felszíne radioaktívvá vált – tette hozzá Trevize fanyarul.

– Ezzel szemben – sietett megjegyezni Pelorat – a comporelloniak úgy tartják, hogy viszonylag közel van hozzájuk.

– De radioaktívnak tartják. Így vagy úgy, de minden nép, amelynek van Föld-legendája, megközelíthetetlennek tartja a bolygót.

– Ez többé-kevésbé igaz – állapította meg Pelorat.

– A Sayshellen sokan hittek benne, hogy Gaia közel van… valaki még a napját is be tudta azonosítani… és mégis megközelíthetetlennek tartotta mindenki. Akadhatnak comporelloniak, akik állítják ugyan, hogy a Föld radioaktív és halott, de meg tudják mutatni a napját. Mi majd odamegyünk, még ha ők megközelíthetetlennek tartják is. Pontosan azt tesszük, mint amit Gaia esetében.

– Gaia várta magát, Trevize – szólalt meg Bliss. – Tehetetlen volt a markunkban, de eszünk ágában sem volt, hogy ártsunk magának. Mi van akkor, ha a Földnek is van hatalma, de nem jó szándékú? Akkor mi lesz?

– Mindenféleképpen meg kell próbálnom, és vállalnom kell a következményeket. De ez egyedül az én feladatom. Ha megtaláltam, és elindulok feléje, még akkor sem lesz késő, hogy maguk visszamenjenek. Leteszem mindkettőjüket a legközelebbi alapítványi világra, vagy ha ragaszkodnak Gaiához, akkor oda, aztán egyedül indulok a Földre.

– Drága barátom – szólalt meg Pelorat érezhető nehezteléssel –, ne is mondjon ilyeneket. Eszembe sem jut, hogy elhagyjam magát.

– Nekem se, hogy elhagyjam Pelt – tette hozzá Bliss, s megsimogatta Pelorat arcát.

– Akkor minden rendben van. Már nem kell sokáig várni a Comporellonhoz vezető ugrásra, s reménykedjünk, hogy onnan mehetünk tovább – egyenesen a Földre.