Szeretve (Vámpírfüzetek 2. Kötet)

Második fejezet-1

Második fejezet

Caitlin elhúzta a pajta ajtaját, és hunyorogva nézett a hó borította világra. Hirtelen erős fájdalmat érzett a szemében, ahogy a fehér napfény visszatükröződött mindenről. A kezét a szeme elé kellett tennie, úgy elviselhetőbb volt.

Caleb kilépett mellé, miután befejezte a saját kezének és nyakának eltakarását egy vékony, átlátszó anyaggal. Olyan volt, mint a celofán, de mintha beleolvadt volna a bőrébe, ahogy magára tekerte az anyagot. Meg sem tudta mondani, hogy rajta van.

– Mi ez?

– Bőrtakaró fólia – mondta, és lefelé nézett, amint gondosan újra és újra betakarta a karját és a vállát. – Ez az, amit lehetővé teszi a számunkra, hogy kimenjünk a napfénybe. Ellenkező esetben a bőrünk megég. – Végigmérte a lányt. – Neked nem kell – még.

– Honnan tudod? – kérdezte.

– Hidd el – mondta vigyorogva. – Te is tudnád.

Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis doboz szemcseppet; hátradőlt, és tett néhány cseppet mindkét szemébe. Megfordult, és ránézett.

Bizonyára tudta, hogy fájlalta a szemét, mert finoman a lány homlokára tette a kezét.

– Dőlj hátra – mondta.

Caitlin hátradőlt.

– Most nyisd ki a szemed.

Amint kinyitotta, a férfi odahajolt, és belecseppentett mindkét szemébe.

Csípte, mint az őrült, ezért Caitlin lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.

– Aúúú – mondta a szemeit dörzsölgetve. – Ha haragszol rám, mondd csak meg. – Vigyorgott. – Sajnálom. Először éget, de aztán meg lehet szokni. Az érzékenységed néhány másodpercen belül eltűnik.

Caitlin pislogott, és a szemét dörzsölte. Mikor a szeme már jól volt, felnézett. Igaza volt: minden fájdalom eltűnt belőle.

– A legtöbbünk még mindig nem merészkedik ki napsütés idején, ha nem muszáj. Mindannyian gyengébbek vagyunk napközben. De néha, meg kell tennünk.

Ránézett a lányra.

– Ez az iskola, ahova jár… – kezdte mondani. – Messze van?

– Csak egy rövid sétára – mondta, majd megfogta a karját, és átvezette a havas pázsiton. – Az Oakville középiskola. Ez volt az én iskolám is még néhány héttel ezelőtt. Az egyik barátomnak tudnia kell, hogy hol van.

*

Az Oakville Középiskola pontosan úgy nézett ki, mint amire Caitlin emlékezett. Különös érzés volt ide visszajönni. Felnézett az épületre, mintha csak vakáción lett volna, és most térne vissza a normális életbe. Egy rövid másodpercre még azt is elképzelte, hogy az elmúlt hetek eseményei csak őrült álmok voltak. Hagyta magát álmodozni, hogy minden teljesen normális, épp amilyen volt. Jó érzés volt.

De amikor felpillantott, és Calebet látta maga mellett állni, tudta, hogy semmi sem normális. Ha volt valami bizarrabb, mint ide visszajönni, az a visszatérés Calebbel az oldalán. Igazán fura volt, ahogy belépett a régi iskolájába ezzel a gyönyörű, széles vállú, 190 cm-nél is magasabb, hosszúkás hajú férfival az oldalán, aki egy nyakat átölelő magas galléros fekete bőr viharkabátot viselt. Mintha csak egy tizenéves lányok közt népszerű magazin címoldaláról lépett volna ki.

Caitlin elképzelte, milyen reakció lesz, ha a többi lány meglátja vele. Elmosolyodott a gondolatra. Soha nem volt különösebben népszerű, és természetesen a srácok sem szenteltek sok figyelmet neki. Nem volt népszerűtlen – volt néhány jó barátja –, de aligha volt a középpontjában a legnépszerűbb klikkeknek. Úgy tippelte, átlagos volt. Még így is eszébe jutott az érzés, ahogy egyes népszerű lányok megvetették őt, akik mind úgy tűntek, mintha összetartoznának, fennhordott orral sétálva végig a folyosókon, figyelmen kívül hagyva mindenkit, akit nem tartottak olyan tökéletesnek, mint ők maguk.

Most talán majd észreveszik.

Felmentek az iskola lépcsőjén, és beléptek a széles kétszárnyú ajtón. Caitlin rápillantott nagy órára: 8 óra 30 perc. Tökéletes. Az első órát csak most fogják elhagyni, és hamarosan megtelnek a folyosók. Ekkor kevésbé lesznek feltűnőek. És nem kell majd aggódniuk a biztonságiak vagy a folyosói engedélyek miatt.

Mintegy végszóra, a csengő megszólalt, és másodperceken belül a csarnokok elkezdnek megtelni.

Az oakville-i iskolában az volt a jó, hogy egy világ választotta el a rettenetes New York City középiskolától. Itt akkor is volt elegendő hely a folyosókon, ha mindenki ott volt. Nagy üvegablakok sorakoznak a falakon, amik beengedték a fényt és az ég látványát, és fákat láthattál amerre csak mentél. Ez már majdnem elég ahhoz, hogy hiányozzon. De csak majdnem.

Caitlinnek elege lett az iskolából. Gyakorlatilag csak néhány hónapra volt az érettségitől, de úgy érezte, hogy többet tanult az elmúlt néhány hétben, mintha még néhány hónapig bent ülne az osztályteremben, és kapna egy hivatalos diplomát. Szeretett tanulni, de akkor is ugyanolyan boldog lesz, ha soha nem megy vissza.

Ahogy végigmentek a folyosón, Caitlin ismerős arcokat keresett. Útjuk során többnyire másodikosokkal és harmadikosokkal találkoztak, és nem vett észre senkit a végzős osztályokból. De ahogy mások mellett elmentek, meglepődött azon a reakción, amit minden egyes lány arcán látott: szó szerint Calebre meredtek. Nem volt egy olyan lány sem, aki megpróbálta volna elrejteni, vagy akár csak képes lett volna másfelé nézni. Hihetetlen volt. Mintha csak Justin Bieberrel ment volna végig a folyosón.

Amikor Caitlin megfordult, látta, hogy a lányok mind megálltak, és őket nézik. Többen egymásnak suttogtak.

Ő Calebre nézett, és azon tűnődött, hogy ő is észrevette-e ezt. De ha igen, akkor sem mutatta jelét, és bizonyára nem is érdekelte.

– Caitlin? – jött egy döbbent hang.

Caitlin megfordult. Luisa volt ott, az egyik régi barátnője.

– Ó, Istenem! – tette hozzá Luisa izgatottan, és karját széles ölelésre vetette. Barátságosan megölelték egymást. Jó érzés volt egy ismerős arcot látnia.

– Mi történt veled? – kérdezte Luisa egy izgatott tempójú beszéddel, épp úgy, ahogy mindig is beszélt. A spanyol akcentusa azonnal kiszűrődött, mivel csak néhány éve költözött ide Puerto Ricóból. – Annyira össze vagyok zavarodva! Azt hittem, elköltöztél!? Küldtem üzenetet, és az IM-en is írtam neked, de soha nem válaszoltál…

– Nagyon sajnálom – mondta Caitlin. – Elvesztettem a telefonom, és nem voltam számítógép közelébe, és…

Luisa már nem figyelt. Calebet nézte, bámulta megbabonázva. A szája tátva maradt a szó szoros értelmében.

– Kicsoda a barátod? – kérdezte végül szinte suttogva. Caitlin mosolygott: még soha nem látta a barátnőjét ilyen idegesnek.

– Luisa, ő Caleb – mondta Caitlin.

– Örvendek – mondta Caleb, és mosolyogva kezet nyújtott.

Luisa csak bámult. Nyilvánvalóan annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Ránézett Caitlinre, nem értve hogyan foghatott meg Caitlin magának egy ilyen srácot. Már egy kicsit másképpen nézett Caitlinre, mintha nem tudná, hogy kis is ő.

– Hm… – kezdte Luisa tágra nyílt szemmel – … te … hol … ti … hogyan találtatok egymásra?

Egy másodpercre, Caitlin eljátszott a gondolattal hogyan válaszoljon. Elképzelte, hogy mindent elmond Luisának, de elmosolyodott erre a képtelen ötletre. Ez nem működne.

– Találkoztunk … egy koncert után – mondta egyszerűen.

Ez legalább részben igaz volt.

– Jesszus, milyen koncerten? A városban? A Black Eyed Peas!? – kérdezte a hadarva. – Annyira irigyellek benneteket! Majd’ meghalok, hogy lássam őket!

Caitlin elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Caleb és egy rock koncert. Valahogy nem igazán tudta őt elképzelni egy rock koncerten.

– Hm … nem egészen – mondta Caitlin. – Luisa, figyelj, sajnálom, hogy a szavadba vágok, de nincs sok időm. Tudnom kell, hol van Sam. Láttad őt?

– Persze. Mindenki látta. Visszajött a múlt héten. Furán nézett ki. Megkérdeztem tőle, hogy te hol vagy, és neki miféle dolga van itt, de nem mondta meg. Valószínűleg ott lebzsel abban az üres pajtában, amit annyira szeret.

– Nem, nincs ott – válaszolta Caitlin. – Épp ott voltunk.

– Tényleg? Sajnálom. Nem tudom. Ő másodéves, tudod? Nem igazán szoktunk találkozni itt. Próbáltál már neki üzenetet küldeni? Mindig a Facebookon van.

– Nincs meg a telefonom… – kezdte Caitlin.

– Itt az enyém – szakította félbe Luisa, és mielőtt befejezhette volna, Caitlin kezébe nyomta a telefont.

– A f******k már meg van nyitva. Csak jelentkezz be, és üzenj neki.

Persze – gondolta Caitlin. Miért is nem gondoltam erre?

Caitlin bejelentkezett, és beírta Sam nevét a keresőmezőbe, majd amikor felbukkant a profilja, rákattintott az üzenetekre. Habozott, vajon pontosan mit írjon. Aztán beírta: „Sam. Én vagyok. Itt vagyok a pajtában. Gyere ki találkozni velem. Amint csak tudsz.”

Rákattintott a küldésre, és visszaadta a telefont Luisának.

Caitlin felfordulást hallott, és megfordult.

Egy csoport végzős lány – a legnépszerűbbek közül – vonult végig a folyosón, éppen feléjük tartva. Egyenesen Calebre néztek. És egymás közt suttogtak.

Caitlin első alkalommal tapasztalta meg a féltékenység érzését. Látta a lányok szemében – akik soha nem figyeltek rá korábban –, hogy egy másodperc alatt lecsapnák Calebet a kezéről. Ezek a lányok akármelyik srácot körüllengték az iskolában, bárkit, akit akartak. Nem számított, hogy volt-e barátnője vagy sem. Csak azt remélhetted, hogy pont azt a srácot nem szemelik ki maguknak, akivel vagy.

És most mindnyájan Calebet bámulták.

Caitlin remélte, és imádkozott, hogy Caleb immunis legyen a bájolgásukra. És hogy ő még mindig kedveli. De ahogy belegondolt, nem értette, miért is tenné. Ő annyira átlagos volt. Vajon miért ragaszkodna hozzá, amikor ezek a lányok minden odaadnának érte, hogy megkaphassák?

Caitlin csendben imádkozott, hogy a lányok továbbsétáljanak. Csak most az egyszer.

De persze, hogy nem. A szíve dübörgött, amint a csoport egyenesen feléjük tartott.

– Szia Caitlin – szólította meg az egyik lány hamiskás hangon.

Tiffany. Magas, egyenes szőke haj, kék szem, pálcika vékony termet. És tetőtől talpig a legújabb divat szerint öltözve.

– Ki a barátod?

Caitlin is nem tudta, hogy mit mondjon. Tiffany és barátai még soha nem álltak szóba vele. Még csak rá sem néztek. Most pedig meg volt döbbenve, hogy még a nevét is tudják. És most ők kezdeményezték a beszélgetést. Persze, tudta Caitlin, hogy neki aztán semmi köze nem lesz a beszélgetéshez. Calebet akarták. Elég rosszul eshetett nekik, hogy meg kellett alázkodniuk Caitlin előtt, azzal, hogy beszédbe elegyedtek vele.

Ez nem sok jót ígért.

Caleb biztosan érezte Caitlin nyugtalanságát, mert közelebb lépett hozzá, és átkarolta a vállát.

Caitlin még soha ennyire nem volt hálás egy ilyen gesztusért.

Újdonsült önbizalmával megtámogatva Caitlin megtalálta az erőt, hogy megszólaljon.

– Caleb – válaszolta nekik.

– És amúgy mi szél hozott ide benneteket? – kérdezte egy másik lány. Bunny.

Ő kiköpött másolata volt Tiffanynak, kivéve, hogy barna volt. – Úgy tudtam, mintha elköltöztél volna, vagy ilyesmi.

– Nos, visszatértem – válaszolta Caitlin.

– Tehát, akkor te is új vagy itt? – kérdezte Tiffany Calebet. – Végzős vagy?

Caleb mosolygott.

– Igen, új vagyok itt – felelte rejtélyesen.

Tiffany szeme felcsillant, mivel úgy értelmezte, hogy Caleb új diák az iskolában.

– Nagyszerű – mondta. – Lesz nálunk egy parti ma este. Csak néhány közeli barátnak, de szeretnénk, ha ott lennél. És … ööö … te is, azt hiszem – mondta Tiffany Caitlinre pillantva.

Caitlin érezte, hogy a harag növekszik benne.

– Nagyra értékelem a meghívást, hölgyeim – mondta Caleb –, de sajnálattal kell kijelentenem, hogy Caitlinnek és nekem már van egy fontos elkötelezettségünk ma estére.

Caitlin szíve duzzadt az örömtől.

Győzelem.

Ahogy nézte az összeomló arckifejezésüket, mint egy sor dominót, még soha nem érezte magát ilyen magabiztosan.

A lányok csendesen – de az orrukat felemelve – elslisszoltak.

Caitlin, Caleb, és Luisa ott álltak egymagukban. Caitlin kifújt egy nagy levegőt.

– Jesszus! – mondta Luisa. – Azok a lányok soha nem állnak szóba senkivel. Még kevésbé hívnak meg valakit.

– Tudom – mondta Caitlin, mint aki még mindig nem heverte ki a meglepetést.

– Caitlin – mondta hirtelen Luisa, Caitlin karját megragadva. – Épp most jutott eszembe. Susan. Mondott valamit Samről. A múlt héten. Hogy Colemanékkel lógott valahol. Nagyon sajnálom, hogy csak most jutott ugrott be. De, talán ez segít.

A Colemanék. Hát persze. Ott kell lennie.

– Továbbá – folytatta hadarva Luisa –, mindannyian összejövünk ma este Franknél. El kell gyere! Annyira hiányoltunk téged. És persze, hozd Calebet is. Fantasztikus partinak ígérkezik. A fél osztály eljön. Ott kell lenned.

– Hát nem is tudom…

A beszélgetésüket egy csengő hangja szakította félbe.

– Mennem kell! Annyira örülök, hogy újra itt vagy. Szeretlek. Majd hívj. Szia! – mondta Luisa Calebnek is integetve, majd megfordult, és elsietett a folyosón.

Caitlin elképzelte magát újra a normális életben. Együtt lóg a barátaival, bulizik, normális iskolába jár, és hamarosan végez. Tetszett neki ez a kép. Egy pillanatra megpróbálta elnyomni az elméjében a múlt hét összes eseményét. Elképzelte, hogy semmi rossz nem történt.

De aztán felnézett Calebre, és a valóság özönvízként zúdult vissza rá. Az élete megváltozott. Véglegesen. És soha nem változik vissza. Csak ezt még el kell fogadnia.

Arról nem is beszélve, hogy megölt valakit, és a rendőrség is keresi. Hogy csak az idő kérdése, míg el nem fogják őt valahol. És ott van az a tény, hogy egy egész vámpírfaj keresi, hogy megöljék. Vagy ez a kard – amit keres –, ami meg tudná menteni egy csomó ember életét.

Az élet biztosan nem olyan, mint volt, és nem is lesz olyan. Csak el kell, hogy fogadja a pillanatnyi valóságot.

Rátette kezét Caleb karjára, és a bejárati ajtó felé vezette őt. Colemanék. Tudta, hol laknak, és volt benne logika, hogy Sam ott lebzsel náluk. Ha nincs az iskolában, akkor talán éppen most van náluk. Ez az, ahova most menniük kell.

Amint kisétált az ajtón és megérezte a friss levegőt, rácsodálkozott, hogy milyen jó érzés újra kilépni az iskola ajtaján – ezúttal végleg.